Szöveg Chris Flanagan Illusztráció Nathan Daniels
Fordítás Kovács Gergely
Három bajnoki címet is nyert a csapatával, és a klub mindenkori legnagyobb vezetőedzőjeként kezdték emlegetni, de még ez sem számított aztán. Hiába néztek fel rá a szurkolók, a játékosok nem tisztelték többé.
„Magamtól biztosan nem mondok fel, megvárom, amíg kirúgnak” – mondta néhány héttel azt megelőzően, hogy sorsa végleg eldőlt volna. A klub vezetősége nem győzött mentegetőzni. „Tekintettel ragyogó eredményeire a főnökök vonakodva hozták meg döntést – szögezték le nyilatkozatukban. – De a játékosok már nem bíznak meg benne, és nem is tisztelik.”
Stan Cullis az angol futball történetének egyik legjobb csapatát rakta össze, ennek ellenére mégis kirúgták a Wolverhampton Wanderers éléről. Ezzel a klub nagy korszaka véget ért.
Billy Wright és társai segítségével Cullis együttesét még a világ legjobbja címre is jelölhették volna, amikor 1954-ben nem hivatalos meccsen legyőzte a Honvédot. A Molineux-stadion egyik lelátója a mai napig az egykori menedzser nevét viseli.
Amikor azonban Cullis sztárjainak fénye a ’60-as évek elején elkezdett ragyogni, minden szétesett. A játékosok Anglia-szerte kezdtek felértékelődni, mivel akkoriban törölték el bérük maximalizálását, ez is hozzájárult, hogy a nagy fegyelmet megkövetelő Cullis hatalma megingott.
A Wolvesnál jelentkező problémák kikezdték a 47 éves szakember egészségét is, ezért több mérkőzést is kihagyott az 1964–65-ös idény elején. A csapat a First Division hátsó részén kullogott, és a visszatérésekor megszerzett győzelem sem volt már elegendő ahhoz, hogy enyhítse az elégedetlenséget.
„A problémák egyre nyilvánvalóbbá váltak, a labdarúgók jelezték, hogy szívesen távoznának, és a klubvezetőség azt gondolja, hogy mindez annak köszönhető, ahogyan a menedzser bánik a játékosokkal” – magyarázták közleményükben.
A mai kor médiája úgy írná le a helyzetet, hogy a szakemberben megrendült a bizalom. Gyakran hangzik el ez a mondat vezetőedzőkkel kapcsolatban.
„Az emberek azt mondogatták, hogy elveszítettem a játékosok bizalmát” – mondta Ian Holloway útban a Premier League felé a Crystal Palace-szal. Végül sikeresen lépett is egy osztályt a csapattal.
Mit jelent tehát, ha valaki elveszíti játékosai bizalmát? Létezik egyáltalán ez a jelenség?
„Mindenkit megnyugtathatok: igen! – állítja David Farrell, a St. Mirren segédedzője, aki játékosként kétszer is tapasztalhatta, milyen ez a folyamat, és trénerként is megélte a Notts Countynál. – A bizalom akkor inog meg, amikor a játékosok már nem tisztelik az edzőt, és nem hisznek abban, amit mond, és az irányban sem, amerre a csapat halad.
Annak, hogy a vezetőedző elveszíti a játékosok bizalmát, nagyon jól látható jele van: romlanak az eredmények. „Ha játéklehetőséget kapsz, jól megy minden, és jönnek a sikerek. Azt gondolod, hogy a menedzsered a legnagyobb a világon – mondja az angol válogatott egykori csatára, a jelenleg kommentátorként tevékenykedő Michael Owen. – Ha viszont nem nyer a csapat, előbb-utóbb valaki meg fogja kérdezni, hogy miért pont ez volt a taktika, és miért játszhatott az a labdarúgó, akinek nem kellett volna. Amint elkezdődik a tekintélyvesztés, beindul a spirál, és nincs megállás.”
Az ilyesféle események gyakran a leghíresebb edzőket sem kímélik. Roy Hodgson például hét bajnoki címet nyert Svédországban, a legjobb 16 közé vezényelte Svájc válogatottját az 1994-es világbajnokságon, és az Interrel is UEFA-kupa-döntőt játszott, mielőtt 1997-ben a Blackburn Rovershez került volna. Első idénye közepén a csapata a második helyen állt a Premier
League-ben. Végül a szintén szép eredménynek számító hatodik helyen végzett, és ezzel indulhatott az európai porondon is. Viszont a második évad őszén kieső helyen álltak, és a hangulat megváltozott az öltözőben. Mivel nem akart önként felmondani, a későbbi angol szövetségi kapitányt kirúgták.
Sherwood elégedetlensége másokra is átterjedt, legalábbis Hodgson így látta
Hodgson Tim Sherwoodot hibáztatja, a középpályás az idény elején szeretett volna a Tottenhambe igazolni, de nem sikerült. „Ezt követően elutasítóan viselkedett – magyarázta később Hodgson. – Elégedetlensége átragadt másokra is, olyanokra, akikben nem volt annyi tartás, hogy kiálljanak valami mellett vagy valakivel szemben.”
Ugyanakkor Kevin Gallacher, aki a Blackburn akkori csapatában játszott, az edzőre mutogat. „Nagyon fontos, hogy az öltöző vezéregyénisége melletted álljon – érvel a skót szakember az FFT kérdésére. – Ez általában a csapatkapitány, ő a többiek vezére. Ma már ezt is tanítják az edzői tanfolyamokon.
Érezni lehetett, hogy valami nincs rendben a játékosokkal. Mindenki panaszkodott és ujjal mutogatott. Azon a nyáron Roy behozta a saját embereit, és ez rosszallást váltott ki. A hosszabb ideje ott lévők már nem koncentráltak a futballra.”
Hodgson edzésmódszereit is megkérdőjelezték. Nagy hangsúlyt fektetett a taktikai képzésre. Gyakran szakította meg a tréningeket, és kezdte elméletekkel bombázni játékosait, miközben azok vacogtak a lancashire-i télben.
„Roy olasz módit vezetett be a klubnál, pedig ez ridegebb környezet, mint Itália – magyarázza Gallacher. – Mi ahhoz szoktunk, hogy kispályás meccseket játszunk az edzéseken, miközben végig mosolygunk. Ő meg európai mentalitást hozott magával, ahol a gyakorlás előtt és után mosolyogsz, közben viszont dolgozol. Ehhez nagyon nehezen alkalmazkodtunk. Aztán egy újságíró leírta, hogy távozni akarok. Roy szerint én adtam ki az információt, pedig olyannyira nem, hogy még csak távozni sem akartam. Összevesztünk. Ennek ellenére továbbra is száz százalékot nyújtottam, ő pedig mindig betett a kezdőbe. Pedig azok a labdarúgók, akik nem akarnak egy edző keze alatt játszani, általában megsérülnek.”
Vannak edzők, akik gyorsan veszítik el a futballisták bizalmát, és akadnak olyanok is, akik lassabban. Továbbá olyanok is, akik az első megnyilvánulásuk alkalmával. A történelem azt bizonyította, hogy nem érdemes a korábbi sikerekre hivatkozni. Brian Clough „dobjátok a kukába a korábban szerzett érmeiteket” monológja sem nagyon jött be a Leeds Unitednál. Graham Westley sem jutott messzire azzal, hogy a Preston játékosai előtt azzal kérkedett, a gyerekei nem apának szólítják, hanem éremgyűjtőnek.
José Antonio Camacho szintén hamar kiábrándította labdarúgóit a Real Madridnál. Mindössze 115 napot volt ott, miután a keményvonalas edző gyakran hangoztatta: nem kedveli a galaktikus kultuszt, és ejtette David Beckhamet, valamint Raúlt. Ezzel nem lett túl népszerű.
A továbbiakban sokat beszélgetett az idősebb játékosokkal, majd levonta a következtetést: nem ő a legalkalmasabb arra, hogy a legjobbat hozza ki a rábízott labdarúgókból, és távozott.
„Aki ököllel csap az asztalra, az vagy az asztalt fogja összetörni, vagy az öklét” – így jellemezte Roberto Carlos Camacho autoriter vezetői stílusát. Owen is a Bernabéuban szerepelt Camacho rövid próbálkozása idején, és így emlékszik vissza a történtekre: „Épp akkor kerültem a klubhoz, és nem tudtam spanyolul. Alig néhány mérkőzésen ült a kispadon, majd távozott, gondolom, hamar sikerült kiábrándítania a régebbi játékosokat. A futballisták sohasem reagálnak jól, ha nem kapnak játéklehetőséget, és mivel a keret mostanában már igen sok labdarúgóból áll, egyre több az elégedetlenkedő, akik zavart keltenek a színfalak mögött, és másokat is maguk mellé állítanak.”
Walter Samuel és Míchel Salgado is piros lapot kapott Camacho búcsúmeccsén, az Espanyol elleni 1–0-s vereség alkalmával.
David Farrell is azt írja könyvében: gyakori, hogy annak a csapatnak a játékosait, ahol az edző elveszítette tekintélyét, sűrűn kiállítják.
„Az egyik legárulkodóbb jele annak, hogy a vezetőedző nem ura már a helyzetnek, az, hogy a játékosai elkezdenek fegyelmezetlenkedni a pályán és körülötte – állítja. – Megkérdőjelezik a taktikát, morognak az edzéseken. Ha ez elkezdődik, abban az is benne van, hogy a játékosok kifogásokat keresnek, végül is könnyebb a trénert hibáztatni.”
Westleynek nem volt akkora tekintélye
a játékosok körében, mint otthon a fiai előtt
Owen szerint a történések ugyanazok, mint bármely másik iparágban. Van, hogy úgy gondolod, a főnököd nem jól irányítja a céget. Ilyen bárhol előfordul. Mindenkinek megvan a saját véleménye, ez a futballban sincs másképp. Ugyanakkor nincs egy olyan pillanat, amikor a játékosok összejönnek, és azt mondják, hogy mostantól direkt lázadnak, rosszul fognak futballozni, mert utálják a főnököt. A sajtóban persze így állítják be, de nem így van. Nagyon sokat számít, hogy szeretik-e a vezetőedzőt, de nem tudatosan játszanak rosszul. A labdarúgók nagyjából hétéves koruktól arra törekednek, hogy bekerüljenek a csapatba, és eltalálják a kaput. Soha senki nem megy fel úgy a pályára, hogy meg sem próbálja. Senki sem jut el odáig: mivel utálja a trénert, inkább az ellenfélhez passzol. De aki szereti a főnököt, a szurkolókat és a csapattársait, továbbá jól érzi magát a bőrében, az jobban fog teljesíteni.”
A nyílt lázadás ritka, és nem túl valószínű, hogy egy tömött stadionban érvényesülni tud. Mark Viduka 2000 februárjában fellázadt a félidőben a Skót Kupa egyik mérkőzésén, ahol a Celtic dicstelenül kikapott az Inverness Caledonian Thistle-től. Nem is jött ki a második félidőre, miután vitába keveredett Erick Black edzővel – mondta akkoriban John Barnes menedzser a BBC-nek. – Levetkőzött, és közölte: nem játszik tovább. Belépett a zuhanyzóba, én meg csere után néztem.” Barnest nem sokkal ezt követően kirúgták. „Elveszítették a bizalmukat bennem.”
Raymond Domenechnek még ennél is többet kellett elviselnie a 2010-es világbajnokságon Dél-Afrikában. Már alapvetően elromlott a hangulat, amikor (állítólag) Nicolas Anelka a következő mondatot szegezte a szövetségi kapitánynak egy mérkőzés félidejében: „B…d meg a k…va anyád!”. A játékost hazaküldték, de ez csak olaj volt a tűzre, a csapat megtagadta a részvételt a másnapi edzésen. Maga Domenech sem fogadta túl jól az eseményeket.
„Nem tudom, mit kezdjek ezzel a csapat idiótával, nem különösebben kedvelem már őket – írta a naplójában. – Elegem van a panaszáradatukból, belefáradtam ebbe az egészbe. Minden elromlott, megalázva érzem magam.”
Úgy sejtjük, Egil Olsen sem élvezte jobban mindennapjait a kieséssel küzdő Wimbledonnál, amikor játékosai a sajtóban indítottak ellene hadjáratot.
„A futballisták már nem bíztak bennem” – ismerte el Barnett, miután távozott a Celtictől
„Nyilvánosságra került, hogy nem jövünk ki jól a menedzserrel – mondta John Hartson azt követően, hogy Carl Cort kritizálta a főnököt a 4–5–1-es felállás miatt. – Három-négy játékosunk megelégelte ezt az egészet, és igazuk van. Mindegy, hogy bennmaradunk-e, vagy sem, az biztos, hogy új menedzserre lesz szükségünk.”
Vinnie Jones később azon szomorkodott, hogy nem csapta meg a vezetőedzőt. Pedig akkor épp nem is játszott a Wimbledonban. Olsen bűne ugyanaz volt, ami Hodgsoné: régebbi játékosokat tett ki a csapatból azért, hogy behozhassa az újakat.
Az elégedetlenség könnyedén fortyoghat tovább a futball világában csak „bomba csapatnak” nevezett társaságban. Ez azoknak a játékosoknak a szövetsége, akiket az edző robbantott ki a csapatból.
Amikor Paul Ince segédjeként dolgozott a Notts Countynál, Farrell testközelből láthatta, hogyan látnak neki ezek a futballisák a bajkeverésnek. Felidézi, miként kerültek játékosok az oldalvonal mellé, majd hogyan hívták őket vissza, miközben mérgezettnek minősítették a légkört. A skót szakember is egyetért azzal, hogy amint valaki elveszíti a bizalmat az öltözőben, már szinte lehetetlen visszanyernie azt.
„Összejöhet, de rendkívül nehéz – mondja Farrell. – Ehhez több idő kellene, valamint el kellene küldeni azokat a játékosokat, akik a többiekre rossz hatással voltak.
Amikor futballistaként éltem át ezt a helyzetet, pont tőlem váltak meg, mert szerintük én voltam a főkolompos. Tényleg volt hatásom a többiekre, de ez nem negatívumokban nyilvánult meg, mégis ezzel vádoltak.”
Egy szakértő szerint manapság sokkal nagyobb az esélye annak, hogy mindez megtörténjen. „Valószínűleg egyre több és több ehhez hasonló esettel találkozunk majd – állítja Neil Carter, a De Montfort Egyetem munkatársa, aki elsőként írt tudományos igénnyel a vezetőedzőkről. – Az 1960-as évek végéig érvényes bérplafon sokat segített a menedzsereknek. Amikor viszont eltörölték, a játékosok nagyobb szabadságot nyertek, és a feszültség volt a levegőben. A folyamat még gyorsabb lett a Bosman-szabály bevezetése óta. A játékosok sokkal többet tudnak a lehetőségeikről, és ügynökeik lettek, akik segítenek ebben. A klubelnökök pedig egyre kevésbé türelmesek, és nagyon könnyedén válnak meg egy edzőtől, ha nincs eredmény.
A labdarúgók mindig is vagyontárgyak voltak egy klub életében, de az értékük hatványozottan megnőtt az elmúlt húsz évben. Ezért a főnökök elvárják a menedzserektől, hogy megfelelően bánjanak velük. Az irányítást a játékosok vették át.”
Egykoron azt mondogatták, ha mindez megtörténhet Stan Cullisszel, akkor bárkivel megeshet. Még a legkülönlegesebbeknek sem garantált, hogy örökké szeretni fogják őket.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)
