A legtöbben előnynek tartják, ha egy csapat hazai pályán játszik világbajnokságot, de akadnak olyan futballisták, akiknek ez inkább teher.
AZZAL, HOGY A SPANYOLOKNÁL JÁTSZOTT, AZ ARGENTINOK SZEMÉBEN KEMPES LETT A VÁLOGATOTT MINDEN REMÉNYSÉGE
A látszólag mindig nyugodt és barátságos Mario Kempes talán nem keltette azt a benyomást, hogy terhet jelent számára a hazai földön, Argentínában rendezett világbajnokság, már csak azért sem, mert ő lett a torna gólkirálya, és aranyéremmel a nyakában fejezte be azt. Ő maga viszont arról számolt be, hogy a valóságban egészen más volt a helyzet.
„A problémát nem a szurkolók várakozásai jelentették, hanem az a teher, amelyet mi helyeztünk saját magunkra. Egész egyszerűen azt éreztük, hogy muszáj nyernünk – idézte fel. – Amikor kikaptunk Olaszországtól a csoportkör első mérkőzésén, úgy éreztük, mindennek vége. Távoznunk kellett Buenos Airesből, de mint kiderült, ez inkább jó volt, mert Rosárióban a futball sokkal intenzívebb.”
Kempes azt is beismerte, hogy idegességében dohányzott. „Nem sokat, úgy tíz–tizenkét szálat egy nap. Ezzel nem voltam egyedül. Babonából közösen kellett elszívnunk egy cigit Héctor Baley harmadik számú kapussal a busz hátuljában úton a stadionba.” Az akkor 23 éves csatár a Valenciában játszott, ezzel ő volt az argentin válogatott egyetlen olyan tagja, aki Európában szerepelt.
Kempes volt az utolsó olyan játékos, aki még megúszta a katonai junta által César Luis Menotti kérésére bevezetett igazolási tilalmat. A szövetségi kapitány ugyanis szerette volna közelében tudni csapatát a világbajnoki felkészülés során; 1976. szeptember 1-től a 28 év alatti játékosokat csak engedéllyel lehetett eladni. Éppen Kempes Spanyolországba igazolása miatt hozták meg ezt a törvényt. Azzal, hogy Spanyolországban játszott, az argentin közvélemény szemében egyértelműen ő lett a csapat minden reménysége.
„Minden mérkőzésnek úgy vágtam neki, hogy azt gondoltam, ez lesz az én nagy napom – emlékezett. – Ugyanúgy működik, mint az életben: lehet, hogy van egy ötleted az üzleti világban, ami balul sül el, de jön a másnap, és újra megpróbálhatod. Egy adott meccsen lehet, hogy elsöpörnek a védők, de három nap múlva lehetőségem adódik revansot venni. Hogy mi történt néhány nappal korábban, sosem befolyásolta az önbizalmam.”
Egy olyan rendszerről, amelynek akkora szüksége van a győzelemre, mint egy falat kenyérre, hogy még inkább kiterjessze piszkos hatalmát, mindig nehezen fognak beszélni a futballisták.
„Nem tudtunk semmit. El voltunk zárva. Mi voltunk az utolsók, akik bármit is hallottak az eltűntekről.” Általában ezeket a sematikus válaszokat kapjuk. A mai napig keringenek azok a pletykák, amelyek szerint Argentína Peru elleni, 6–0-ra megnyert mérkőzése bunda volt, és a házigazdák még attól sem nyugodtak meg kellően, hogy ezzel tették biztossá a helyüket a döntőben.
Ezért az argentin válogatott egy kisebb csoportja sajátos módját találta ki az ellazulásnak. „Nem sokan tudják, de a finálé előtt Héctor Baley azt mondta, menjünk el horgászni – idézte fel Kempes. – Nem szerettem pecázni, de mégis engem kért meg, hogy kéredzkedjek el Menottitól. Américo Gallego is velünk tartott. Végül bebizonyosodott, hogy jó elképzelés volt. Késő éjszaka indultunk, miután Baley szerzett horgászbotokat és némi péksüteményt.”
A trió talált egy elhagyatott hajót a Paraná folyón, amelyről néhány órán át horgászott. „Senki sem látott meg bennünket – mondta Kempes. – Nagyon hideg volt, mert hajnali ötkor, a tél közepén ácsorogtunk ott.
Jó sok hallal tértünk vissza a táborba, ezeket odaadtuk a szakácsnak. Különleges menüt szolgáltak fel a döntő előtt. A többiek nem is akarták elhinni. Manapság ilyesmi nem fordulhatna elő.” Valóban, nem nagyon látjuk magunk előtt, amint Lionel Messi és Sergio Agüero kioson az oroszországi táborból, hogy horgásszon egy jót.
Hiába volt a váratlan halas lakoma, a feszültség egyre csak nőtt a játékosok közt, úgyhogy Menotti elhatározta, oldja egy kicsit, és ehhez azt választotta, hogy fellebbentette az esetleges vereség lehetőségét is. „Ez volt a legrövidebb csapatmegbeszélés, amelyen valaha is részt vettem – állítja Kempes. – Azt mondta, bárhogyan is lesz, mi már megnyertük neki a világbajnokságot, és mindannyian világbajnokok vagyunk a szemében.
Ez feltüzelt bennünket. Mi az, hogy bárhogyan is lesz?! Ennyi küszködés után? Nem! Nyerni fogunk!” Hollandiát 3–1-re verték meg a döntőben, Kempes két góllal gyarapította góljainak a számát, majd szülővárosába utazott, hogy pihenjen egy kicsit. Hogy hogyan? Természetesen pecázással.
JUST FONTAINE, 1958
Van úgy, hogy a csillagok a legjobban rendeződnek el egy világbajnokságon. Minden a helyén, jókor és jól. A francia Just Fontaine mindössze egyetlen vb-n vett részt, ám ezen hatszor lépett pályára, és hihetetlen, de 13 gólt szerzett. Mindezt a csapattársától kölcsönvett cipőben. „Az volt a nagy szerencsém, hogy 1957 decemberében megoperálták a térdemet, így volt egy kis téli szünetem, és frissen térhettem vissza.”
Fontaine és riválisa, a Reims futballistája, René Bliard is azt az ígéretet kapta, hogy pályára lép, de az utóbbi a bokájával bajlódott, így Fontaine jutott lehetőséghez. Meg is ragadta, mesterhármassal indított Paraguay ellen, újabb kettőt szerzett Jugoszlávia ellen, majd ugyanígy Észak-Írországnak, egyszer talált be a skótok, és szintén egyszer a vb-győztes brazilok hálójába az elődöntőben. Két gól kellett a bronzmeccsen, hogy beállítsa Kocsis Sándor tizenegy gólos rekordját. Inkább négyet ért el.
Vajon túlszárnyálják-e valaha?
GARRINCHA, 1962
Egy nap Manuel Francisco dos Santos hóna alatt egy kismadárral jött haza az iskolából. „Olyan, mint te – mondta a nővére a deformálódott gerincű, hajlott lábú fiúnak, akiről az orvosok azt állították, csak segítséggel tud majd járni. – Sokat röpköd, de semmire sem jó. Ez csak egy Garrincha (kismadár – a szerk.).” Ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna. Garrincha lett Brazília öröme, jobban szerették, mint Pelét. Ő volt a leghibásabb zseni, egy alkoholista, aki állítólag egy kecskével veszítette el a szüzességét.
Végül a labda lett a játékszere, és a hajlott lábú angyal mindenkit lenyűgözött. A kismadár akkor állta leginkább a sarat, amikor szükség volt rá. Pelé megsérült az 1962-es világbajnokság második találkozója után, és Garrincha élharcosa lett a brazil címvédésnek. Eduardo Galleano sportújságíró azt írta, hogy a futballtörténelemben még senki sem tette boldogabbá.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. májusi számában.)
