Szöveg Szucher Ervin (Marosvásárhely) Fotó Constantin Mihu
Manapság, amikor élvonalbeli csapatok keletkeznek a semmiből – pontosabban a hirtelen előkapott sok-sok pénzből –, és válnak köddé egyik napról a másikra, szinte hihetetlennek tűnik, miként tudott egy székelyföldi gárda oly hosszú ideig egyhuzamban az élvonalban szerepelni. Talán ennél is meglepőbb, hogy három éven keresztül nemzetközi kupaszereplésre jogosító helyen végzett. A hetvenes és nyolcvanas években a Marosvásárhelyi ASA-nak nemcsak a városban és a megyében volt stabil szurkolótábora, de egész Székelyföld szíve Nagy Miki, Bölöni László, Hajnal Gyuszi, Sólyom Csaba, Fazakas Árpi klubjáért dobogott. Amikor a csapat a 12 500 férőhelyes ligeti stadionban lépett pályára, órákkal a kezdő sípszó előtt minden helyet elfoglaltak. Egy-egy tétmérkőzésen pedig ott lógtak az emberek a lelátókat körülvevő jegenyefákon. Jöttek mindenhonnan: a Maros, a Nyárád és a Küküllő mentéről, a Mezőségről vagy annál is távolabbról, a Hargita aljából. Aki nem lehetett ott, a Román Rádió körkapcsolásos műsorából követhette a teljes fordulót.
Most is látom magamat, amint gyermekként már jóval a jegyellenőrzést biztosító első katonai kordon előtt célba veszek egy jóságosnak tűnő felnőtt embert, és megkérdezem, „bácsi, be tetszik vinni a meccsre?”. Az igenlő válasz után pedig büszkén lépkedek mellette, mint aki jegyet váltó apjával érkezik a focimeccsre. Miután pedig az utolsó szűrőn is túljutunk, illedelmesen megköszönöm, és rohanok a „törzshelyemre”, a fából készült, zöldre festett grádicsra, oda, ahol senkinek sem foglalom a helyét, hiszen egy gyermek ide vagy oda már amúgy sem számít. Különösképpen akkor nem, amikor tizennyolc-húszezren is képesek vagyunk a 12 500 helyre összezsúfolódni. Hogy milyen lehetett, amikor az atlétikapálya salakjára pótpadokat kellett kihelyezni, nem tudom, mint ahogy azt sem, amikor már csak a lelátó mögötti jegenyéken lehetett helyet találni. Azokhoz a meccsekhez, amikor húszezernél is több néző látogatott ki a Ligetbe, nem volt szerencsém.
Az 1974 és 1978 közötti három és fél éves marosvásárhelyi sikersorozat korántsem volt a véletlen műve – ezt a főtéri borbélyműhelyben elhangzott szurkolói megállapítást már akkor, kisgyerekként megjegyeztem. Több éles szemű és remek megérzéssel megáldott szakember már akkor szép jövőt jósolt a Nagyváradon született, egykori CCA-s (a Steaua jogelődje) és válogatott Bóné Tibor által edzett csapatnak, amikor az 1970 tavaszán utolsó első osztályú mérkőzéseit játszotta. Mivel akkortájt ismeretlen volt a kieső csapattól való tömeges távozás fogalma, az egyre jobban összekovácsolódó gárda egyetlen idény után visszaküzdötte magát az élmezőnybe. Már az első évben meglepetést meglepetésre halmozott, és újoncként 1972 nyarán az előkelő negyedik helyen végzett a tizennyolcas mezőnyben. Az ASA-t két pont választotta el a dobogótól, amelynek harmadik fokára a belső-erdélyi örök rivális, az aranykorát élő Kolozsvári U került. A Balkán-kupában viszont a döntőig jutott a csapat, a sorompót ’73 tavaszán a Lokomotiv Szófia „eresztette le” előtte, miután az oda-visszavágós döntőben a bolgár csapat 1–1-et játszott Vásárhelyen, és 2–0-ra diadalmaskodott hazai pályán.
Mindig megtelt a ligeti lelátó, ha pedig a Steaua vagy a Dinamo volt az ellenfél, húszezren is beszorultak a 12 500 férőhelyes stadionba. A kapu mögött Kolozsvári Pál, avagy a csapat Gipszes Palija éli bele magát Moraru hárításába
Az 1972–73-as és 1973–74-es kizökkenők után – amikor már minden egyes ellenfél jobban odafigyelt a marosvásárhelyi együttesre – Bóné legénysége bizonyította, hogy a korábbi negyedik helyezés nem a puszta szerencsének tudható be. Az 1974–75-ös bajnokságot az ASA a második helyen zárta, mindössze három ponttal maradva le a bajnok bukaresti Dinamótól. A következő esztendőben már a Steaua is a Dinamo és a vásárhelyiek elé került, de az egykori székely fővárosban szinte ugyanolyan fényesen csillogott a bronzérem, mint egy évvel korábban az ezüst. Azzal a legádázabb szurkolók is tisztában voltak, hogy a hadsereg és a belügy fővárosi klubjaival vidéki csapat aligha veheti fel a versenyt. A marosvásárhelyiek számára az is óriási elégtételt jelentett, ha a Ligetben az ASA kétvállra fektette a nagyok egyikét. Vagy – ahogy többször is előfordult – mind a kettőt. Ugyanúgy örömmel töltötte el az egyre növekvő drukkertábort az 1976–77-es idény végén szintén kupaszereplést hozó negyedik hely is – a Dinamo, a Steaua és az egyre erősebb craiovai Universitatea mögött.
Abban az idényben például a Steauát Bölöni egymaga gyűrte le két káprázatos góllal, a Craiovát pedig a mesterhármast szerző Pislaru verte meg 3–0-ra, miután az első percekben társát, Hajnalt a játékvezető az öltözőbe küldte. A fiúk azon az őszön a Dinamo ellen csak 0–0-t játszottak, pedig alig néhány hónappal korábban, tavasszal egy hét leforgása alatt kétszer is kivágták a rezet – és a bukarestiek biztosítékát. A kupában 4–2-re, a bajnokságban 2–0-ra verték meg a válogatott játékosokkal teletűzdelt belügyeseket.
A tizenkettedik játékos, a helyi közönség. A Huj-huj-hajrá és a Cinci goluri ASA! (Öt gólt, ASA!) rigmusok skandálását a fáradhatatlan Moldován Zoli bácsi vezényelte
A hároméves csúcsidény ugyanannyi UEFA-kupa-szereplést – és az első fordulóból való kiesést – hozott a csapatnak. Az első évben a Dynamo Dresden józanította ki a nagyot álmodó marosvásárhelyi legénységet (2–2 és 1–4), majd egy év múlva a Dinamo Zagreb gázolt át az erdélyi katonacsapaton (0–1, 0–3). Harmadik nekifutásra már-már sokan a második körben látták az ASA-t, miután Vásárhelyen Fanici András hajrában lőtt góljával 1–0-ra legyőzte az akkor nagynevű csapatnak számító AEK Athént. A visszavágón azonban a görögök esélyt sem hagytak a Bóné-gárdának, és 3–0-val búcsúztatták a naivan reménykedő Bölöniéket.
Megfelelni a városnak
Bölöni László 1970 és 1984 között játszott a marosvásárhelyi csapatban. Az FFT-nek így idézte fel az 1974 és 1978 közötti dicsőséges éveket:
„Az volt a szerencsém, hogy amikor Dicsőszentmártonban tizenhat évesen ifiválogatott lettem, a bukaresti klubok helyett a marosvásárhelyiek hívását fogadtam el. Nagyszerű döntésnek bizonyult, amelyben az édesanyámnak és a testvéremnek is szerepe volt. Olyan csapat formálódott ugyanis, amely optimális volt a fejlődésemhez. A siker egyik összetevője a kiváló közösség. Jó játékosaink is voltak, öten-hatan is Románia-szerte elismert labdarúgókká váltak. Aztán egy olyan edző, Bóné Tibor kezébe kerültünk, akinek a neve nem sokat mond ma, de sohasem találkoztam jobb szakemberrel. És mögöttünk volt a város is, amely tartást adott a csapatunknak. Úgy is mondhatnám: fel kellett nőnünk a város igényeihez.
Akár bajnokok is lehettünk volna, de 1978-ban váratlanul véget ért egy korszak. Az idény felénél még a tabella élén álltunk, mégis majdnem kiestünk. Bundázással vádolt minket néhány nagyokos, de ebből egy büdös szó sem igaz. Még az sem, hogy nem tettük oda a csülköt. Egyszerűen arról volt szó, hogy az ASA nem tudott sztárokat igazolni, csak nevelni, de négy év alatt kicserélődött a keret hatvan százaléka. Azt is el kell ismerni, hogy a bukaresti nagycsapatok kivételesen gyenge őszt produkáltak, mindegyikükkel otthon játszottunk először, ezért is lett jóval gyengébb a tavaszunk. A négy év így is csodás volt. A Steaua elleni két gólomra különösen szívesen emlékszem. Még az edzőnk is megdicsért, pedig sem azelőtt, sem azután nem tett ilyet, nem volt szokása.”
A sorozatban elért második, harmadik, majd negyedik helyezés után az 1977–78-as idényben is mindenki a dobogóra vagy legalábbis annak közelébe várta a csapatot. A szurkolók tudatában voltak annak, hogy a fiatalítás nem hozhat gyors eredményt, viszont az újoncok gyors beilleszkedése és a villámrajt bizakodásra adott okot. A csapat hazai pályán ezúttal is látványosan és rendkívül eredményesen játszott. Tíz forduló után nemcsak a tabella élén helyezkedett, de 24 góllal a legeredményesebb tizenegynek is bizonyult, míg a nagy riválisok jóval húsz gólnál kevesebbet vágtak. A 16. fordulót és a biztos kiesőnek tűnő vajdahunyadi Corvinult a táblázat éléről, hárompontos előnyből várta a csapat. Csakhogy akkor, az utolsóelőtti őszi játéknapon mintha rövidzárlat keletkezett volna: a 11 pontos dél-erdélyiek 1–0-ra megverték a székelyföldi legénységet. A gólt a Dinamo és a válogatott korábbi csatára, majd későbbi sikeredzője, Mircea Lucescu szerezte, az a kiváló futballista, akit a szurkolók azonnal hírbe hoztak Bölönivel. Már akkor ismert volt kettőjük rendkívül szoros barátsága, ami elegendő volt ahhoz, hogy egyesek bundával gyanúsítsák kedvenceiket.
Hétközi munkalátogatás a bútorgyárban. A párttitkárok szerint a szocialista vállalatokban a termelés is jobban haladt, amikor a csapat jól teljesített
A mérkőzés lefújása után az addig szívvel-lélekkel a csapat mellett álló drukkerek haragja szinte nem ismert határt: lehurrogták kedvenceiket, törtek, zúztak és a főlelátó mögött elhaladó sínpáron tüzet gyújtottak. Most is sokan emlékeznek arra a jelenetre, amikor a lángok láttán a mozdonyvezető kénytelen volt lefékezni és megállítani a szerelvényt. Végül Hajnal Gyuszi volt az, aki megemberelte magát, egy szál fürdőköpenyben kijött az öltözőből, lecsitította nézőket, és megígérte, hogy az őszi idény utolsó fordulójában visszahozzák a pontot vagy a pontokat. A válogatott játékos és társai tartották is a szavukat: 1–1-et játszottak Bukarestben az örökösen bajnoki címre pályázó Dinamóval, az egyenlítő gólt éppen ő, az ASA 10-es számú játékosa szerezte. Így 22 ponttal a 20 pontos Steaua, az FC Argeş és a Temesvári Poli előtt sikerült őszi bajnokként zárni a szezont.
Amikor a játékvezető is ellenfél. A székelyföldi legényeknek – főként amikor a bukaresti belügyes meg hadügyes nagyokkal kerültek szembe – gyakran a bírók ellen is meg kellett vívniuk a külön harcukat
Ami tavasszal következett, az felért egy katasztrófával. Az ASA feleannyit pontot gyűjtött, mint az ősszel, azt is kizárólag saját pályáján. Az ellentámadások szakértőjének tartott csapat idegenből nemhogy pontot nem rabolt, de mindössze két vérszegény góllal válaszolt a sorozatban kapottakra. A 20. forduló után a csapat még az élen állt, a 31. játéknap után a hatodikon. Az utolsó két mérkőzést a 7. helyről várta, de a Corvinultól elszenvedett újabb 1–0-s vereség a 13. pozícióba vetette vissza Bóné mester gárdáját. Mi több, ha a 34. és egyben utolsó játéknapon a Constanta akár egyetlen pontot rabol Craiován, Bölöninek meg nem sikerül hazai pályán egyenlítenie a Dinamo ellen, az őszi bajnok Marosvásárhely búcsút inthetett volna az A-osztálynak.
Kényszernyugdíjazás. A fiatalítás nevében a klub vezetősége egymás után négy alapemberétől vált meg: Nagy Mikitől, Kiss Madocsától, Súlyom Csabától és Czakó Jánostól. 1979-ben következett a sikeredző, Bóné Tibor
A fiúk az egymás iránti bizalomhiánnyal magyarázták a szinte magyarázhatatlant. Úgy érezték, a Vajdahunyad ellen elszenvedett hazai vereség után valami megszakadt – főként az emberi és csapattársi kapcsolatokban. Nem mutogatnak egymásra, de neveket mindmáig suttognak. Persze tudják, hogy egyiküknek sincs semmiféle bizonyítéka a másik ellen. Dumitru Unchias, a csapat középhátvédje, a több mint húsz éve Magyarországon élő Unchias Demeter nyíltan is beszélt a bundáról, a védősor vezéregyéniségére, Ispirre célozva. A csapat másik Magyarországra telepedő egykori játékosa, Onutan Károly szerint is „mindenki tudja, mi volt azon a Hunyad elleni meccsen”. Habár képtelen bizonyítani, ő is úgy érzi, „ugyanonnan fúj a szél”. „Meccs előtt nagyon rossz előérzetem volt. Mondtam is Bónénak, hogy mi még egy döntetlent sem húzunk ki. Hülyeségnek nevezte ezt, aztán kiderült, hogy mégsem az” – állítja. A játékosok gyanúját a csapat akkori másodedzője, Ördögh Attila is megerősíti. Szerinte aznap a vak is látta, hogy néhány kulcsember követte el az ASA elleni merényletet, ahogy ő nevezi azt a teljesítményt, amit néhányan azon a bundagyanús mérkőzésen nyújtottak. „A hunyadiaktól elszenvedett vereség után megromlott a csapatszelem, odaveszett az egymás iránti bizalom, lazult a fegyelem. Attól a meccstől kezdve a fiatalok is kezdtek belemenni bizonyos mérkőzések elpasszolásába, és már őket sem érdekelte annyira a teljesítmény, az eredmény” – véli az évtizedek távlatából Ördögh mester.
Egy hét alatt kétszer. Alig néhány nap leforgása alatt kétszer is legyűrték a Dinamót. A gólt ünneplő Pislaru és társai a kupában négyszer, a bajnokságban kétszer találtak be a bukarestiek hálójába
Both Gyuri, avagy Both II, ahogy a kor sportkrónikásai nevezték, nem zárja ki, hogy egyesek elbundáztak néhány mérkőzést. Ugyanakkor arra szeretne emlékeztetni, hogy a marosvásárhelyi klub is került olyan helyzetbe, amikor kasszájába kellett nyúlnia némi feketepénzekért. A Volt egyszer egy nagy csapat című könyvben Bölöni László egyenesen rablómesének és szamárságnak tartja azt a vádat, amely szerint a Corvinulnak eladta (vagy eladták) volna a meccset. „Csak a hozzá nem értők erősíthetnek ilyesmit” – állítja a 108-szoros válogatott, aki jóval később, a nyolcvanas években, a Steauaval BEK-et nyert. Tény, hogy a középkorú vagy idősebb vásárhelyi szurkolók még mindig csóválgatják fejüket, amikor társaságban szóba kerül az 1977. november 30-án elszenvedett vereség.
Hajnal csukafejessel veszélyezteti a craiovai Purcaru kapuját
Bár az elkövetkezendő években is szinte meccsről meccsre telt ház zengte a Huj-huj-hajrát, amit az ASA számos emlékezetes produkcióval hálált meg, már teljesen új korszaknak lehettünk szemtanúi. A párt és a csapatot patronáló hadsereg utasítására néhány idősebb, de semmiképpen sem öreg, jól teljesítő kulcsembert kényszernyugdíjaztak, másokat a megye másod- vagy harmadosztályában játszó csapataihoz száműztek. A fiatalítás nevében a klub olyan alapembereitől vált meg idő előtt, mint a két kapus, Nágel Zoltán, majd Sólyom Csaba, a védősor oszlopos tagjai, Czakó János, Kiss Madocsa, Szöllősi László, a játékmester-középpályás Nagy Miki, a fáradhatatlan Petru Varodi vagy a gólvágó Ioan Muresan. A helyükre tehetséges, de kevésbé tapasztalt fiatalok érkeztek a klub ificsapatától vagy Marosvásárhely környékéről. Ioan Vunvulea, Bíró Levente, Bíró Imre, Laurentiu Bozesan, Costel Ilie és társaik nem egyszer felvillantották a reményt, de a szalmaláng fűtőereje csak a langyos teljesítményhez bizonyult elegendőnek. Eleinte rejtettnek tűnt a szándék, később egyre nyilvánvalóbbá vált: a hatalom a csapat elrománosítását követelte, amit az új klubelnök, a hadsereg kötelékeiből Marosvásárhelyre ejtőernyőző Cornel Cacovean szolgalelkűen és vidáman végre is hajtott. Amikor a felnőttcsapat irányítását Ördögh Attila, majd Czakó János vette át, igencsak kellett ügyelniük arra, hogy a kezdő 11 semmiként se hat magyarból és öt román focistából álljon össze. Ez egyébként az eredményeken is meglátszott: az ASA szinte minden évben a középmezőnyben tanyázott, ám inkább a kiesés elkerülése ellen hajtott, mintsem hogy a dobogóról álmodozzon.
Fazakas két védőt és a Sportul Studentesc kapusát is kicselezi, mielőtt a hálóba gurít
A 2014–15-ös bajnokságban újból ezüstérmes lett a Steaua mögé csúszó ASA. A marosvásárhelyiek az utolsó fordulóban, a már második ligásnak számító galaci Otelultól kaptak ki hazai pályán 2–1-re, miután jó ideig 1–0-ra vezettek, és pezsgőbontásra készültek. A szurkolók ezúttal kudarcként élték meg a bajnoki cím elvesztését. Akárcsak mintegy négy évtizeddel ezelőtt, most is felvetődött a bunda gyanúja. A szomorúság viszont sokkal elviselhetőbb volt, mint annak idején. Ez nemcsak a nézők számából, hanem a hétfőn délelőttönként, a főtéri virágóránál összegyűlő kibicek szavaiból is kiderült. „Ez az ASA úgysem az az ASA” – legyintettek a lelátó régi motorosai, arra utalva, hogy csak nevében azonos a két klub. Az új ASA sem a dicsőséglistát, sem a hagyományt nem örökölte. A Benficánál, a kolozsvári CFR-nél és párszor a válogatottban is megforduló Sepsi Lászlón kívül egyetlen marosvásárhelyi vagy környékbeli futballista sem kergette a labdát. Ami a hozzáálláson jócskán meg is látszott.
Sikerrecept
Bóné Tibor, a sikerkovács. Az 1929-ben született néhai sportember már a legendás CCA-nál megízlelte a siker ízét: hat bajnoki címet és négy Román Kupát nyert. Tizenhárom esztendőn keresztül, két idény kivételével 1964 és 1979 között állt a marosvásárhelyi csapat élén
Arra, hogy mi volt a marosvásárhelyi sikersorozat titka, a csapat hajdani edzőivel és játékosaival kerestük a választ. „Az összetartás, a város és a klub iránti hűség, a szurkolók közelsége” – véli szinte minden egyes megszólaltatott. Az öregfiúk tudatában vannak, hogy az efféle hangzatos kijelentéseket ma már inkább megmosolyogják, mintsem, hogy komolyan vennék. Hol van manapság a globalizált világban és a pénz birodalmában a város meg a klub iránti elkötelezettség? Ki hallott olyat, hogy valaki teljes pályafutása alatt egyetlen csapat színeiben játsszon, és vérbeli lokálpatriótaként visszautasítson jobbnál jobb ajánlatokat? Ki hiszi el, hogy negyven évvel ezelőtt Erdély szívében egy kiscsapat tagjai, magyarok és románok egy nagy családot alkottak, ahol a közös nyelv a sportszerűség és kölcsönös tisztelet nyelve volt? Pedig tényleg így volt…
„Nagyrészt értelmes és civilizált emberek alkották a marosvásárhelyi gárdát. Bóné Tibi pedig a lehető legjobb kolléga volt, akivel kiválóan lehetett együttműködni” – vallja Ördögh Attila, aki 1977 elején Brassai István helyére került a Mester mellé a kispadra. „Ezek a legények nem sírtak, félholtan is képesek voltak játszani” – állítja a csapat egykori orvosa, a kilencvenes éveit taposó Halmágyi Imre, aki most is emlékszik arra a meccs előtti napra, amikor a labdabűvölő Nagy Miki arra kérte, tegyen valamit, injekciózza vagy gyógyszerezze be, mert ő törött lábujjal is pályára akar lépni. Az ifik trénere, a tehetségcsiszolással megbízott Boros Titus Aurelt leginkább Bölöni mentalitása ragadta meg. Edzés után nemegyszer kérte az egykori kapust, hogy maradjon szögletrúgást gyakorolni. És Laci addig nem hagyta magát, amíg bal lábával a pipába nem csavarta. Bölöninek később, 1986-ban megadatott, hogy a Steaua színeiben Sevillában BEK-et nyerjen a Barcelona ellen. A legszebb emlékei mégis mindmáig Marosvásárhelyhez és az egykori ASA-hoz kötik.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. májusi lapszámában.)
