Amikor Olaszország uralta a futballvilágot

Szöveg Chris Flanagan Fordítás Hujbert Gellért

Pietro Fanna a Marc’Antonio Bentegodi Stadion folyosóit járta, amikor fülét zokogás hangja ütötte meg. Ahogy a Verona kapitánya közelebb ért, nyilvánvalóvá vált a zaj forrása: a vendégcsapat öltözője, amit épp Arrigo Sacchi Milanja foglalt el.

Egy hónappal később a Milan Bécsben legyőzte a Benficát, így másodjára vitte el két éven belül a BEK-serleget, megalapozva ezzel helyét a világ legjobb csapatai között. Ilyen teljesítményre legközelebb 27 évvel később került sor a Real Madrid cardiffi győzelmével a Juventus felett.

A Milan a ’90-es diadallal elérte, hogy a történelem folyamán először egy évben egy ország csapatai vigyék haza Európa három legfőbb trófeáját. Luciano Pavarotti első szárnypróbálgatásainak évéről beszélünk, amikor az ország az 1990-es vb-rendezésre készült, amikor Gianluca Vialli két góljával a Sampdoria megverte az Anderlechtet, és elvitte a KEK-et, amikor a Juventus a Fiorentina elől halászta el az UEFA-kupát egy olasz házi döntőben. Így kezdődött az évtized, amikor a Serie A meghódította a pályát és a focirajongók szívét.

Hadd hangsúlyozzuk még jobban, mekkora ereje volt akkoriban a Serie A-nak: az európai döntőkben játszó négy olasz csapatból egyik sem nyerte meg a hazai ligát az 1989–90-es idényben. Amit Fanna a Milan öltözőjéből hallott, az nem örömmámor volt, hanem kétségbeesés, hiszen a Milan abban az évben már nem varrhatta mezére a scudettót, a zöld-fehér-piros pajzsot.

A Milan utált Veronában játszani. 1973-ban egy 5–3-as vereséggel esett el a bajnoki címtől, ezt azóta is úgy emlegetik: „La Fatal Verona”. Most visszatértek: a tabellát Diego Maradona Napolija vezette, és már csak két meccsük volt hátra az idényből.

Egészen áprilisig a vörös-feketék uralták a mezőnyt, amikor a Napoli megkapta a pontokat az Atalanta elleni meccs után, amit félbe kellett szakítani, miután egy bedobott pénzérme eltalálta Alemaót, a brazil középpályást. A Milan 1–0-ra vezetett, amikor elszabadult a pokol. A hazaiak egyenlítettek, és a Milan szétesett. Frank Rijkaardot annyira feldühítették a bíró, Rosario Lo Bello döntései, hogy le kellett küldeni a pályáról, az utóbbi szerint ugyanis a játékos kétszer leköpte őt („egyszer a kezén, egyszer a lábán”): ez pár hónappal azelőtt volt, hogy a holland focista háromszor leköpte a német Rudi Völlert egy vb-meccsen. Hamarosan követte őt Marco van Basten, aki dühében letépte a mezét. Még Sacchi is lejött a pályáról, míg Alessandro Costacurtát azért állították ki, mert szóvá tette elégedetlenségét az egyik partjelzőnek a Verona győztes gólja után.

A Napoli bezsebelte a maradék két mérkőzést, és Maradona ismét kitűzhette a scudettót, három évvel az után, hogy először vezette a nápolyiakat a Serie A élére. Ez volt Diego utolsó tündöklése Olaszországban. Nem sokkal később elhagyta a színpadot: 1991 márciusában 15 hónapra eltiltották kokain­fogyasztás miatt. Nem is játszott többé a San Paolóban. Olasz­országi aranykora véget ért.

Bár Maradona távozása mélyen érintette a Napolit, az olasz futball további sikereire nem igazán volt hatással. A Serie A nem egy emberre épített: rengeteg sztárjátékos volt mindenütt. Az aranylabdás Lothar Matthäus az Interben játszott, a világ legdrágább labdarúgója, Roberto Baggio pedig a Juventusban.

Az olasz bajnokság híres volt arról, hogy a legtöbbe kerülő futballistákat veszi meg: mielőtt Baggio 1990-ben eljött volna a Fiorentinából, az addigi 13 legdrágább igazolásból 11-et a Serie A klubjai fizettek ki. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 1985-ben az UEFA száműzte az angolokat az európai tornákról, akkor már érthető, miért uralkodtak az olaszok. A ’90-es években a 30 európai kupából 13-at az itáliai csapatok vittek haza, miközben 25 alkalommal jutott olasz együttes a döntőbe.

„A kilencvenes években a Serie A volt a legvonzóbb liga Európában – emlékszik vissza Aron Winter, aki 1992-ben hagyta ott az Ajaxot 84 meccs után, hogy a Lazióban, majd később az Interben játszhasson. – Ami akkor Olaszország volt, az most Spanyolország. Amint elkezdtem ott focizni, megéreztem, milyen magas szinten játszanak: igazi kihívás volt megnyerni egy meccset. Ott szerepeltek a világ legjobbjai.”

Az angol rajongók csak 1992-ben figyeltek fel a Serie A-ra, és ez egy embernek volt köszönhető. A Napoli, a Juventus és a Roma is szemet vetett Paul Gascoigne-ra az 1990-es világbajnokság után, de végül a Lazio kötötte meg a szerződést a Tottenhammel 1991-ben. Amikor megkérdezték tőle, mivel lehetne rávenni, hogy Olaszországba igazoljon, Gazza tréfából kért egy pisztrángfarmot. Leesett az álla, amikor a Lazio rábólintott.

1991-ben megsérült a térde az FA-kupa döntőjében, ami nemcsak az igazolást halasztotta el, de lealkudták az árát nyolc és fél millió fontról öt és félre. Tovább hátráltatta felépülését, amikor Newcastle-ben megtámadták egy bárból kifelé jövet, sőt annak a tervnek is lőttek, hogy a haverja, Glenn Roeder vele megy. Roeder ugyanis elkísérte volna Gascoigne-t Rómába, hogy szemmel tartsa, de úgy feldühödött Gazza felelőtlenségén, hogy lefújta a költözést.

Gascoigne végül 1992 májusában érkezett Rómába, ahol 22 ezer fontot kapott hetente: ez akkoriban elég soknak számított. A klub két testőre biztosította a lakását, bár ez is majdnem balul sült el, amikor az egyikük betörőnek nézte Gascoigne-t, és ráfogta a fegyverét, miközben azt üvöltötte: „Ne mozdulj!”.

Az első olasz bajnoki mérkőzés, amit élőben közvetítettek Angliában, Gascoigne első meccse volt a Lazióval otthon, a Genoa ellen. A Channel 4 meglovagolta a „Gazza-mániát”, és 1992 nyarán megvette a közvetítési jogot. Ezzel ablakot nyitott egy mások focivilágba, amibe eddig az angol szurkolók csak akkor láttak bele, amikor valamelyik európai kupában felbukkantak az olaszok.

A Channel 4 Serie A-kínálata a vasárnap délutáni élő találkozókon kívül (akkoriban az összes mérkőzés ugyanakkor kezdődött) egy vasárnap reggeli összeállításból, a Gazzetta Football Italiából állt. A csatorna azt tervezte, hogy maga Gascoigne vezesse a műsort, amíg rá nem jöttek, mennyire abszurd maga a gondolat is, úgyhogy az azóta nagy tv-s karriert befutó James Richardsonnak adták az állást, aki akkoriban még csak egy ismeretlen gyakornok volt. Minden héten milliók nézték a műsort.

AZ OLASZ BAJNOKSÁGBAN HAGYOMÁNYOSAN SOK PÉNZ VOLT: 1990-BEN A 13 LEGDrÁGÁBB JÁTÉKOSBÓL 11-ET A SERIE A IGAZOLT

A Lazio 1–1-gyel jött le aznap a pályáról, majd 5–2-re megverte a Parmát, mielőtt Gazza szembesült a kegyetlen valósággal, azaz a Milannal a San Siróban. „Emlékszem, azt gondoltam, nem is rossz, boldogulni fogunk – mondta egyszer a FourFourTwo-nak, visszaemlékezve a meccs első tíz percére. – De aztán lecsaptak ránk. Az a csapat félelmetes volt.” A Milan 5–3-mal küldte őket haza. Egy héttel korábban a Fiorentinát verte meg 7–3-ra.

Gascoigne hamar jelentős rajongótáborra tett szert a Lazio-szurkolók között, amiben nagy szerepe volt az első római derbin lőtt egyenlítő góljának. Ki tudja, miért, Mick Hucknallhoz akart hasonlítani, úgyhogy hosszú hajat növesztett: népszerűvé vált még a csapattársai körében is.

Persze itt nem ért véget a bizarr kilengések sora. Volt, amikor rávette a testőreit, hogy csempésszék be őt és a haverját, „Ötbelű” Jimmy Gardnert egy római bank széfjébe, ahol felültek egy 50 millió fontot érő pénzhegy tetejére, csak a hecc kedvéért. Vagy ott volt az az eset, mikor Gascoigne rémületében egy seprűvel agyonütött egy kígyót az otthonában, hogy aztán magával vigye az edzésre, és belerejtse Roberto Di Matteo zsebébe.

„Bármire képes volt – emlékezik az egykori csapattárs, Beppe Signori mosolyogva a FourFourTwo-nak. – Egyszer teljesen meztelenül jelent meg a hotel aulájában, ahová pihenni mentünk. Ezt egyszer a buszon is eljátszotta. Egy hosszú alagútba értünk, a sötétben levette a ruháit, és leült a busz elejébe az edző, Dino Zoff mellé! Edzés után óvatosan kellett megfogni a kocsi kilincsét: ha nedves volt, de nem esett az eső, akkor ő járt ott.”

Winternek is szép emlékei vannak az angol mókamesterről. „Emlékszem az első napomra a klubban, a hotelszobámban voltam, és valaki kopogott – mondja a holland középpályás. – Kinyitottam, és ott állt Paul félmeztelenül, tálcán hozta a pezsgőt, hogy üdvözöljön a csapatban.

Szeretek visszagondolni azokra az időkre. Volt, hogy a barátaim eljöttek Hollandiából, olyankor nagyon szívesen voltunk együtt Paullal. Egyszer azt ígérte, hogy a kedvükért lő egy gólt a következő meccsen, és utána a kapufán fog lógni. És másnap tényleg megcsinálta.

Előfordul, hogy épp a feleségemmel ebédeltem, és Paul pont ugyanoda vitte a barátnőjét. Észre sem vettem, hogy ott vannak. Paul azt mondta a pincérnek, hogy a barátja, Aron fog fizetni. Odaintett nekünk, én meg mit sem sejtve visszaintegettem, mire Paul azt mondta: látja, Aron azt mondja, állja a cechet. Amikor végeztünk, nagyot néztem a számlán, hiszen mi nem ettünk annyit, de a pincér elmagyarázta, mi történt, és megértettem, miért integetett. Jót nevettem a dolgon, és később vissza is fizette az egészet.

Néha mondjuk kicsit sokat ivott, például nem szeretett repülni, úgyhogy felszállás előtt mindig rendelt egy konyakot, hogy megnyugodjon. De nagyon jó barát volt, és elszomorít, hogy mennyire leromlott az egészsége az utóbbi időben. Csodálatos játékos volt, az egyik legjobb angol futballista.”

Első idényében Gascoigne a liga ötödik helyére segítette csapatát, amely 16 év után kijutott az európai porondra: elvégre a Lazio csak a ’80-as évek végére került vissza a Serie A-ba. Először sikerült a Roma előtt végeznie a tabellán, mielőtt Francesco Totti ismét a Roma irányába billentette a mérleget.

A Lazio a Serie A gólkirályával büszkélkedhetett az 1992–93-as idényben: Signori a Foggiától igazolt át, hogy 26 gólt varrjon be egy idényben. Gólkirály lett az 1993–94-es és az 1995–96-os évadban is, mielőtt a Sampadoriához, majd később a Bolognához költözött. 1995-ben majdnem eladták a Parmának, de a szurkolók ezrével vonultak tiltakozásképp az utcára, így a Lazio inkább ejtette az üzletet.

„A szurkolók imádtak, és ellene voltak a pármai igazolásnak – emlékszik vissza Signori. – Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. Minden percet élveztem a Lazióval. Háromszoros gólkirálynak lenni persze csodálatos, összesen több mint száz gólt szereztem a Laziónak. Mindig elöl voltam Karl-Heinz Riedlével, aztán később Pierluigi Casiraghival meg Alen Boksiccsal. Helyet csináltak, és lefoglalták a védelmet, én csak befejeztem a munkát.”

A Serie A-ban Signori rúgta a legtöbb gólt az egész évtizedben. Száznegyvenegy gólt tíz év alatt, öttel többet, mint Gabriel Batistuta, a Fiorentina rettenthetetlen csatára, aki a Wembleyben sikeresen bikázta a labdát az Arsenal kapujába a Bajnokok Ligájában, és ami után szobrot emeltek neki Firenzében. Egyikük sem emelhette azonban a magasba a kupát a ’90-es években: Batistuta a 2000–01-es idényben tűzhette ki a pajzsot Roma-mezére, Signori pedig meglepő módon el sem jutott a kupagyőzelemig, és a válogatottban is csupán 28 alkalommal játszott. (Mígnem 2005-ben rejtélyes módon feltűnt Sopronban…)

Érdekes módon Gazza sem játszott túl sokat a Laziónál: összesen 47 mérkőzést három idény alatt. A pályáját sorozatos sérülések akasztották meg, például az is, amikor egy edzésen versengeni kezdett Alessandro Nestával, és a lábát törte, de súlyproblémái is voltak. Gascoigne végül 1995-ben a Rangershez igazolt, de azért az utolsó edzésre egy Harley-Davidsonon állított be, szivarral a foga között. Gazza tudta, mi az az arrivederci.

Bár Gascoigne hozta el az olasz labdarúgást az angol képernyőkre a ’90-es években, késedelmes szerződtetése miatt nem ő volt az első angol a Serie A-ban. Nem sokkal az után, hogy Gazza aláírt a Lazióhoz, David Platt is csomagolt: öt és fél millió fontért vette meg a Bari, egy kis délolasz csapat, ami alig kerülte el a kiesést az előző idényben.

„A Bari volt a jegyem a Serie A-ba, de azt sem tudtam, hol vagyok!” – emlékszik vissza Platt. Bár nem tudta megakadályozni új csapata bukását, első idényében azért összehozott 11 gólt, ami eljuttatta a Juventusba. – Körülnéztem az öltözőben, és azt gondoltam: megcsináltam!” A Juve két rekordárú játékost is beszerzett, 12 millió fontért Gianluca Viallit a Sampdoriától és nyolcmillióért Roberto Baggiót, sikerült is legyőznie a Borussia Dortmundot az UEFA-kupa döntőjében. Platt azonban hamarosan továbbállt.

„Nem sokat voltam a Juventusnál – ismeri be. – A támadóik egyszerűen félelmetesek voltak. Antonio Conte egyedül vitte az egész középpályát, Baggio pedig ott volt elöl, nem volt szükségük másra. Baggio olyan hatással volt a csapatra, mint Roberto Mancini a Sampdoriára, amikor ott játszottam, de Baggióval valahogy nem voltunk egy hullámhosszon. Nem tudtunk kommunikálni.”

Platt és Mancini kapcsolata a sampdoriai szereplésüknél régebbre nyúlik vissza, még a Juventus előtti időkbe. Platt még csak néhány hónapja játszott Olaszországban, amikor telefonhívást kapott. Mancini volt az, sikerült megszereznie a számát, és arra kérte az angolt, hogy játsszon vele a Luigi Ferraris Stadionban.

A Sampdoria ekkor volt a csúcson: az 1989-es kupagyőzelem után először (és egyelőre utoljára) vitte el a Serie A-trófeát, amit a csapat azzal ünnepelt, hogy testületileg befestette a haját szőkére. Attilio Lombardo kopasz volt, így egy hétig póthajat kellett viselnie. Azt mondják, amikor találkoztak II. János Pállal, a szentatya kissé meghökkent az új hajviselettől. A Sampdoria 1992-ben a BEK Wembleyben rendezett döntőjébe is bejutott, ahol a Barcelona ellen lépett pályára, és csak Ronald Koeman hosszabbításban szerzett szabadrúgásgólja fosztotta csak meg a kupá­tól. Mancini ekkor találkozott először Platt-tel, de nem utoljára: ragaszkodott hozzá, hogy Platt a Sampdoriába igazoljon.

„Megtisztelő volt, de kicsit ijesztő is – ismeri be Platt. – Nem értettem, miért hívogat folyton. Mindig mondta, hogy nem a klub kérte meg rá, amitől csak még bizarrabb lett az egész. De ez is csak azt bizonyította, hogy mennyire fontos volt ez neki. Amikor a Juventushoz mentem, azt hittem, leszáll rólam. De Robbie-t nem olyan fából faragták. Nem állt le! Végül beadtam a derekam. Gondoltam, bulizok még egyet Olasz­országban.”

Élete legjobb döntése volt. Des Walker helyére jött, aki hátvédként nem tudott a saját pozíciójában játszani, és végül 30 meccs után vissza­ment Angliába. Platt viszont megtalálta a helyét. A Mancinihez fűződő mind szorosabb barátsága ütős duóvá tette őket a pályán.

„Azonnal belevágtunk – így Platt. – Robbie-nak sajátos stílusa van, ezért is maradt tizenöt éven át a Sampdoriában, mert ott bevált. Az egész csapat e köré a stílus köré építkezett, és valamiért meggyőződése volt, hogy én pont beleillek ebbe a rendszerbe. A klub volt az élete. Mindenki szerette, és ő tudta ezt. A szurkolók a tenyeréből ettek. Soha semmivel nem volt gondja, és csak úgy ragadtak rá a nők! Olyan volt, mint Totti Rómában. Besétált egy kávézóba vagy bárba, és nem kellett fizetnie semmiért. Azt csinált, amit akart, de a drukkerek tudták: nem fognak csalódni benne.”

AZ AJTÓBAN OTT ÁLLT GAZZA FÉLMEZTELENÜL, TÁLCÁN HOZTA A PEZSGŐT, HOGY ÜDVÖZÖLJÖN A CSAPATBAN

A szoros kapcsolat a szurkolókkal érdekes incidenshez vezetett 1995 májusában egy Brescia elleni meccsen. Az előző mérkőzésen a Sampdoria elvesztette a derbit a Genoa ellen, és hogy lecsillapítsa a szurkolókat, Mancini belement, hogy fut egy kört a találkozó előtt a csapattal, hogy a nézők kitombolhassák magukat, cserébe elvárta, hogy a mérkőzés alatt nyugalom legyen. Sven-Göran Eriksson vezetőedző is kijött, hogy kifütyülhessék, és végül be is vált a terv.

„Végül két gólt rúgtam, és nyertünk kettő egyre. Elképesztő volt az üdvrivalgás – emlékszik vissza Platt. – Robbie a lelátók elé vonszolt, hogy sütkérezzünk az örömmámorban. Végül valahogy sikerült learatnia az én babérjaimat is, sikerült utolsóként lejönnie a pályáról, hogy még egyszer megéljenezhessék. Ő volt a közönségkedvenc.”

Platt Lombardóval és Ruud Gullittal is játszott (aki röpke zavarában 1993-ban a Samdoriába igazolt, ahonnan egy év múlva visszatért a Milanba, hogy aztán újra a Sampdoriában kössön ki), és eljutott a klubbal egy Olasz Kupa-győzelemig majd egy KEK-elődöntőig az Arsenal ellen. A mai napig élete legszebb időszakának tartja a Sampdoriában töltött éveket.

„A legjobb játékosok a Serie A-ban játszottak – mondja. – Korábban is mentek oda angol labdarúgók, de ez még az internet, a YouTube és a sportcsatornák kora előtt volt. Nekünk csak annyit mondtak, hogy jól védekeznek, és hogy több olasz csapat nyert BEK-et, de azt is hozzá­tették, ez csak az angol klubok kitiltása miatt van. Amikor a saját szememmel láttam, már tudtam, hogy ez nem igaz. Genovában tapasztaltam, merre tart az olasz foci, és nagyon tetszett. Elkezdték közvetíteni a meccseket Angliában, és a családom meg a barátaim folyton arról beszéltek, hogy milyen népszerű az olasz foci.”

Platt végül az Arsenalhoz került, de 1998-ban visszatért a Sampdoriába mint edző, bár Mancini addigra Eriksson után ment a Lazióhoz. Platt olyan csapatot kapott kézhez, amelyik már nem kerülhette el a lecsúszást a tabellán, és megfelelő tréner hiányában hat meccs után kiestek. Ez rossz hírnek bizonyult Lee Sharpe számára, aki kölcsönbe érkezett a Leedstől, de hamar kihullott a kezdőcsapatból, ahogy Danny Dichio is, aki a Queens Park Rangerstől jött egy évvel korábban. A volt Nottingham Forest- és Newcastle-szélső Franz Carr is hasonlóan járt a Reggianánál.

A labda ott várt Baggio előtt a büntetőponton, Roberto mégsem volt boldog. Három évvel a hírhedt 1994-es vb-döntős hibája előtt egészen másféle dráma bontakozott ki. Baggio először lépett pályára a Fiorentina ellen, amióta eladták a Juventusnak. Ötven ember sérült meg Firenzében az utcai tiltakozások alatt, amelyek az átigazolását követték, és ő maga sem volt biztos benne, hogy képes-e elhagyni a Violát: a leleplező sajtó­tájékoztatón nem is volt hajlandó felvenni a Juve-sálat.

Ha az forró helyzet volt a zebracsíkosoknak, hát ez még kínosabb volt: Baggiónak kellett volna rúgnia a büntetőt, de nem volt képes régi csapata ellen fordulni. Hiába biztatták csapattársai, megmakacsolta magát. Luigi De Agostini állt helyette a büntetőponthoz, ki is hagyta. Baggiót perceken belül lecserélték, de az öltöző felé menet még felvett a gyepről egy bedobott violaszín sálat. A Juve 1–0-ra veszített.

Baggio örök rejtélyként vonult be a futballtörténelembe. Bár az érmei száma ezt nem mutatta, kétségtelenül ő volt akkoriban a Serie A legjobb labdarúgója, az évtizedben az egyetlen, aki egy egész évet lejátszott Olaszországban úgy, hogy megdöntötte az átigazolási rekordot, és még az Aranylabdát is elvitte. Ronaldo 1997-ben csatlakozott 19.5 millió fontos rekordáron az Interhez, és ugyanabban az évben ő kapta az Aranylabdát, ám ahhoz jócskán hozzájárult korábbi Barcelona-beli ténykedése.

Baggio számára 1993 volt a csúcspont: az UEFA-kupa, amit a Juventusszal megnyert, végül az egyetlen európai trófeája lett. Egy naptári év alatt 39 gólt szerzett.

„Magának való ember volt, de igazi bajnok – magyarázza a FourFourTwo-nak Fabrizio Ravanelli. – Elképesztően játszott. Mindenre talált megoldást, és ez a tulajdonsága egyedülállóvá tette.”

Baggio csupán kétszer tűzhette ki a scudettót, két egymást követő évben, két külön csapattal. Az első az utolsó évada volt 1995-ben a Juvéval, amikor ugyan sérülés miatt kihagyott öt hónapot, de három gólpasszának hála a Juventus nyert a Parma ellen. Első Serie A-győzelme volt ez a csapat húszéves tehetségének, egy bizonyos Alessandro Del Pierónak is. „Mindene megvan ahhoz, hogy nagy játékos legyen belőle” – mondta akkor Baggio a FourFourTwo-nak. És igaza is lett.

„Három támadóval játszottuk azt az idényt: Vialli és vagy Baggio, vagy Alessandro Del Piero, meg én – idézi fel Ravanelli az évet, amikor győzelemre vitték a csapatot, amelynek gyerekkora óta szurkol, és amelyet abban az évben először Marcello Lippi edzett. – Lippi átlátta a futballt, és tudta, mi mozgatja meg a játékosokat. Máig emlékszem a beszédre, amit az első edzésen mondott. Összehívott minket a pálya közepére és elmagyarázta, hogy a Juventus nem támaszkodhat egy emberre: mind egyformán fontosak vagyunk.

Erős csapat voltunk, és merészek, minőségi játékosokkal: Angelo Peruzzi, Paulo Sousa, Didier Deschamps, Ciro Ferrara, Alessio Tacchinardi és Antonio Conte. Emlékszem, amikor három egyre megvertük a Parmát januárban, és meg is előztük a tabellán, életem legszebb gólját szereztem: Vialli alacsonyan beadta, én meg vetődve befejeltem. Gyönyörű volt. Az utolsó meccs előtt a Parma ellen nem bírtam aludni. Ideges voltam. De gyönyörű vasárnapunk volt, és négy nullára nyertünk. Két gólt is szereztem, és este nagy bulit csaptunk Umberto Agnelli, a klub tiszteletbeli elnöke házában. Emlékszem, mennyire örültünk.”

Sajnos nem volt felhőtlen a boldogság. Alig néhány hete Andrea Fortunato, a csapat ígéretes balhátvédje, aki az előző idényben 27 meccsen játszott, meghalt leukémiában. „Mindent, amit a Juventusnál elértem, érte tettem” – mondja Ravanelli.

Ebbe beletartozik az 1996-os BL-serleg is: Ravanelli gólt szerzett a döntőben, ahol a Juve tizenegyespárbajban legyőzte az Ajaxot a római Stadio Olimpicóban. Meglepődött, amikor utána egyből eladták a Middlesbrough-nak. „A klub már rendezte az adásvételt, csak nekem nem szóltak – mondja. – Szörnyen éreztem magam, de felhívtam az ügynökömet, és végül megalkudtunk az angol klubbal.”

Baggio addigra már egy éve távozott. A Juvénál megfelezték volna a fizetését, Silvio Berlusconi viszont sikeresen elcsábította a Milanhoz 6.8 millió fontért, bár a Manchester United és a Blackburn is érdeklődött iránta. Baggio tíz góllal járult hozzá a Milan scudettójához az 1995–96-os idényben, például egy büntetővel a Fiorentina ellen, ahol eldőlt, melyik csapat lesz az első.

Baggióval és az aranylabdás George Weah-val az élen a Milan támadóalakzata új erőre kapott. Talán csak a ’90-es évek elején volt erősebb a holland triumvirátussal, Van Bastennel, Gullittal és Rijkaarddal: a vörös-feketék vereség nélkül vitték el az 1991–92-es Serie A-trófeát. Ez volt a Legyőzhetetlen Milan kora, amely 1991 májusa és 1993 márciusa között 58 bajnoki meccsen maradt veretlen. Nem is rossz kezdés az edzőtől, Fabio Capellótól, aki addig csak a Milan U19-es korosztályával foglalkozott.

A kétszeres BEK-győztes Arrigo Sacchi nyomdokaiba lépni nem kis kihívásnak tűnt. Sacchi 1991 nyarán vette át az olasz válogatott vezetését. Mégis, a nagy nyomás és a kínosan precíz tervezés, ami Sacchira annyira jellemző volt, mély nyomot hagyott a vörös-fekete csapatban.

„Sacchi átnevelte a Milant, és elképesztő győzelmekre vezette – mondja a legendás védő, Franco Baresi a FourFourTwo-nak. – Az a baj, hogy megszállott volt. Mindig azonnal rámutatott a legkisebb hibára is. Szükségünk volt egy kis nyugalomra, és ezt Capello is tudta. Kissé bizalmatlanul fogadtuk, hiszen akkor ült először kispadon, a Milan pedig nyerő szériában volt. De Silvio Berlusconinak igaza lett: Capello felszabadított minket, kevesebb lett a kötöttség, és több lehetőségünk akadt, hogy kibontakoztassuk a képzelőerőnket.”

Berlusconi akkoriban sok mindent helyesen ismert fel. „Silvio maga volt az álomelnök – magyarázta egyszer Ruud Gullit a FourFourTwo-nak. – Hiába volt nagyon elfoglalt, minden héten ott volt, akkor is, amikor jól mentek a dolgok, akkor is, ha rosszul. Sikerre vágyott, és saját elképzelése volt arról, milyen csapatot akar.”

Úgy tűnik, ez sikerült neki a legendás 22 hónapos veretlen időszak alatt. „A veretlenség csak erősítette a hitünket, hogy minket bizony nem könnyű megverni – emlékszik vissza Baresi. – És valóban: volt, hogy az ellenfél el sem jutott a kapunkig! Demetrio Albertini csatlakozott Rijkaardhoz a középpályán, ott volt az átlagon felüli Gullit, és Capello első idényében Van Basten is olyan eredményes volt, mint még soha: huszonöt gólt szerzett a legjobb idényében a Milannál. Ha nem sérül meg a bokája, a következő idényben legalább ilyen jó lett volna, nagy veszteség volt.”

A sérülés végül a háromszoros aranylabdás pályafutásának végét jelentette. Gullit és Rijkaard is távozott, és Jean-Pierre Papin is a Marseille-nél kötött ki rekordárú, tízmillió fontos adásvétel után.

A Milan következő csúcsvétele, a 13 millió fontos torinói Gianluigi Lentini kómába esett 1993-ban, miután Porschéje árokba csúszott és kigyulladt.

A mezőnyjátékos koponyáját törte, és ugyan visszatért egy idény erejéig, de már sohasem lehetett a régi.

Ilyen szörnyűségek mellett csoda volt, hogy Capello csapata az 1993–94-es bajnokságban aranyérmes lett, zsinórban harmadszor, pedig csak 36 gólt szerzett 34 meccs alatt. Olyan védők, mint Francesco Baresi, Paolo Maldini, Alessandro Costacurta, Mauro Tassotti és a kapus Filippo Galli mellett nem csoda, hogy csak 15 gólt kaptak.

„Stabil csapat voltunk – mondja Baresi. – Capello mindig a következő ellenfélre készített fel minket, videókat néztünk, és próbáltuk kitalálni, mi a legjobb taktika. Sacchival mindig a stabil védelmi vonalat kellett tartani, Capello viszont a támadókra helyezte a hangsúlyt. Gyakorlatilag mindig együtt játszottunk. Kölcsönös volt a tisztelet és a barátság, és szívesen hülyültünk együtt; volt egy italunk, egy keverék: Coca-Cola, Polase-vitaminok és cukor, ezt Tassotti, Galli és Maldini keverte össze a meccsek előtt. Az ilyen pillanatok sokat számítottak: oldották a feszültséget.”

A hasonló szokások csodákat tettek a csapattal a Bajnokok Ligája ’94-es döntőjében is. Ha a scudetto elnyerése ilyen körülmények között lenyűgöző volt, akkor a Barca 4–0-s földbe döngölése egyenesen csoda.

Az 1995–96-os scudetto a negyedik volt az öt idény alatt, amit Capellóval nyertek, de az edző ekkor a Real Madridhoz szerződött, és Baresi utolsó idénye már nem sikerült olyan fényesre.

Pedig emlékezetesen indult: Weah elképesztő góljával, amit otthon, egy cselsorozat végén, a saját 16-osáról indulva rúgott a Veronának. Óscar Tabárez azonban nem tudta betölteni a Capello helyén támadt űrt, és Sacchit is hiába hívták vissza a lövészárokba, ő sem tudta megakadályozni, hogy a csapat a 11. helyen végezzen. Capello visszatért az 1997–98-as idényre, de csak egy évet maradt, mivel a Milan egy hellyel tudott feljebb kapaszkodni a tabellán.

Drámai fordulatot hozott az új edző egy évaddal később: Alberto Zaccheroni érkezett az Udinesétől a kispadra. Magával hozta a San Siróba a német csatárt, Oliver Bierhoffot is, aki 19 góllal segítette hozzá a vörös-feketéket az évtized ötödik Serie A-győzelméhez.

Erre a sikerre senki sem számított. „Szerintem még mi sem – ismerte be Maldini a FourFourTwo-nak. – Ami a játékosok teljesítményét illeti, nem voltunk olyan erősek, mint a többi csapat, de találtunk magunkban valamit, ami segített.”

1997. augusztus 31.: Youri Djorkaeff színre lépett, és követte őt Javier Zanetti, majd Diego Simeone. És debütál a futballista, akire mindenki kíváncsi: Ronaldo. Harminc év után először, amióta az Inter igazolta a dán csatárt, Harald Nielsent, ismét náluk játszott a világ legdrágább játékosa. Miután Ronaldo az első idénye alatt 47 gólt szerzett a Barcelonában, az elnök, Josep Lluís Núnez kijelentette, hogy a brazil játékos élete végéig a Camp Nouban marad. Mint később kiderült, ez volt az egyetlen idénye a Barcánál: lecsapott rá az Inter, és hajlandóak volt érte 19.5 millió fontot fizetni. A Rangers is benyújtotta az ajánlatát, és Ronaldo ügynöke később állította, azt az abszurd feltételt támasztották, hogy csak a Bajnokok Ligája-meccseken játszhat.

Első ránézésre Ronaldo debütálása az olasz fociban elég vissza­fogottra sikeredett a Serie B-ből feltörő Brescia ellen. Az ifjú csatár a kapu­fára bikázott egy szabadrúgást, és váratlan fordulatként az ellenfél tizenéves cserejátékosa, Andrea Pirlo gólt rúgatott Dario Hübnerrel, így a vendégcsapat előnyre tett szert. Már csak tíz perc volt hátra, és az Inter szégyenteljes vereségnek nézett elébe a saját otthonában.

Ekkor előlépett az újonc. Nem, nem az az újonc, hanem a másik. Kisebb felhajtás volt Álvaro Recoba körül, amikor megérkezett a Nacionaltól, de az uruguayi játékos most megmutatta, mit tud: szinte a kispadról vágta be a felső sarokba a labdát majd’ 30 méterről. Öt perccel később megint megcsinálta, 27 méterről tette be ballal a labdát szabadrúgásból. Az Inter fényes győzelemmel zárta a napot.

Új reggel virradt az Interre, hiszen elég megrázó volt néhány hónappal korábban az UEFA-kupa döntője, ahol kikapott a Schalkétól, és amely Roy Hodgson edzőségének végét jelentette. Pénzérmék és öngyújtók záporában menekült le a pályáról, miután hiába próbálta megbékíteni a szurkolókat és a sajtót.

„Azért kritizálták, mert nem hozott semmilyen nagyobb kupát haza, hiába kapott jó csapatot – mondja Aron Winter, aki 1996-ban cserélte le a Laziót az Interre, ahol kihagyott egy büntetőt a Schalke ellen. – Szerintem viszont jó vezető volt. Jó ember.”

Az Inter már kétszer megnyerte az UEFA-kupát a ’90-es években: a német hármas, Lothar Matthäus, Andreas Brehme és Jürgen Klinsmann parádés győzelemre vezette őket 1991-ben a Roma ellen, míg az 1994-es salzburgi győzelem elég különösre sikeredett. Dennis Berg­kamp, az ünnepelt újonc még nem találta helyét, és abban az idényben történt meg először a Serie A 1929-es indulása óta, hogy az Inter majdnem kiesett.

Massimo Moratti vette át a klubot, és jelentős befektetésekbe kezdett: megvették Paul Ince-t a Manchester Unitedtól hétmillió fontért, aki középpályásként két idény alatt 13 gólt hozott össze. Roberto Carlos csak egy évig maradt, nem bírta ki, hogy Hodgson a bal szélen elöl játszatja. Ivan Zamorano volt az utolsó, aki a nagy dobás, „Il Fenomeno” előtt érkezett.

„Tényleg Ronaldo volt a legjobb, valódi jelenség – ismeri be Winter. – Mindenben jó volt, nemcsak a gólszerzésben. A legjobb futballista, akivel valaha játszottam.”

Együtt sikerült maguk mögött hagyni a Schalkétól elszenvedett vereséget, és Ronaldo első idényében megnyerték az UEFA-kupát, ahol a szambázó csatár 3–0-s győzelmet hozott össze a Lazio ellen a párizsi Parc des Princes-ben.

Ronaldo az első itáliai évadát 34 góllal zárta, de térdproblémái miatt csak 25 jött össze neki a következő négy évben. Baggio is sérüléssel küszködött 1998-as igazolását követően, miután kiesett a Milan kegyeiből, de pályafutásának új lendületet adott a 23 gól, amit 33 meccs alatt szerzett a Bolognának.

Az Inter 1999-ben megint nagyot költött, Christian Vierit csábította el a Laziótól 32.1 millió fontért (80 milliárd olasz líráért!), ismét rekordot döntve. Hihetetlen, de kilenc év alatt ez volt Vieri kilencedik klubja profiként, miután egy-egy évadot szolgált a Torinónál, Pisában, Ravennában, a Veneziában, az Atalantában, a Juventusnál, az Atlético Madridnál és aztán a Laziónál, útközben bezsebelve egy scudettót a Juventusszal az 1996–97-es idényben.

Azonban sem ő, sem Ronaldo nem nyerte meg a Serie A-t az Interrel, és a ’90-es évek lett az egyetlen évtized a csapat történetében, amikor nem tudott egyetlen scudettót sem elérni.

„Nem bánom, hogy az Interhez mentem – mondta később a FourFourTwo-nak Ronaldo. – Szép emlékeim vannak az ott töltött időről. Nem ők voltak a hibásak a sérüléseimért, ahogy én sem. Ki tudja, mit érhettünk volna el együtt, ha egészséges maradok?”

Az olasz futball történetének egyik leghíresebb képe (alul balra) Moszkvában készült, az 1999-es UEFA-kupa döntője előtt: rajta van a pármai Gianluigi Buffon, Lilian Thuram, Fabio Cannavaro, Juan Sebastián Verón és Hernan Crespo is.

Elképesztő mennyiségű tehetség gyűlt össze az északolasz város klubjában. A ’90-es években a szupercsapat kilenc idényen át ott volt a liga hat legjobbja között, pedig korábban sohasem járt ilyen magasan. Egészen 1986-ig a Serie C-ben vesztegelt, mielőtt kinézte befektetésre a Parmalat élelmiszercég.

Tomas Brolin és a kapus, Claudio Taffarel érkezett először a klub Serie A-ba emelkedésekor: a kapus az 1990-es olaszországi vébén a brazil válogatottban játszott, majd négy évvel később meg is nyerte a vb-t az Egyesült Államokban.

„Elképesztő volt – emlékezik Taffarel. – 1990-ben Argentína kiejtett minket a vb-nyolcaddöntőben, és már indultunk haza, a milánói reptéren várakoztunk. Egyszer csak odajött egy fickó, és megkérdezte, akarok-e Olaszországban játszani. Nevetve azt válaszoltam: persze, de hogyan? Egy héttel később csörgött a telefonom, és megkérdezték, még mindig akarok-e jönni. Akkor jöttem rá, hogy komolyan beszélnek. Néhány héttel később eljöttek Brazíliába a Parmalat képviselői tárgyalni a csapatommal, az Internacionallal, és mehettem Pármába. Amikor megérkeztem, a csapattársaim az aláírásomat kérték. Meg is rémültem: milyen csapatba hoztak engem? Csak egyiküknek volt tapasztalata a Serie A-ban, de mindenki tudta, mekkora lehetőség előtt állunk.

Az első és legfontosabb feladatunk az volt, hogy bennmaradjunk a Serie A-ban. Nem is volt még edzőpályánk, egy nyilvános parkban edzettünk. Szoros volt a kapcsolatunk a város lakóival, és bár legtöbbünk még nem szerepelt az olasz bajnokságban, megütöttük a mércét. Volt néhány jó vételünk is, Brolin például fantasztikus játékos volt.”

Nevio Scala edző kemény keze alatt a Parma felemelkedésének második évében már megnyerte az Olasz Kupát. Ezt a következő évben egy KEK-győzelem követte, hiába hagyta ki a sztárcsatár Tino Asprilla a döntőt a Royal Antwerp ellen sérülés miatt, miután otthon, Kolumbiában összetűzésbe keveredett egy buszsofőrrel. Ezt csak tetézte egy újabb hihetetlen európai kupagyőzelem két évvel később, 1995-ben, Amikor Dino Baggio góljával a Parma legyőzte a Juventust az UEFA-kupa döntőjében.

A Marseille-nek esélye sem volt Moszkvában, az UEFA-kupa 1999-es döntőjében: a Parma leghíresebb összeállítású csapata 3–0-val küldte haza a franciákat. A klub hármas európai győzelmét senki sem tudta utánozni a ’90-es években, bár Taffarelről lerí: bánja, hogy nem tarthatott örökké. Az ezredforduló a csapatnak pénzügyi válságot hozott, a Parmalat végül csődbe is ment. Hasonló sorsra jutott maga a csapat is 2015-ben, és egészen a Serie D-ig csúszott.

„Szomorú volt végignézni – mondja Taffarel. – Remélem, eljön még a nap, és visszatérnek a megérdemelt helyükre. Még mindig van egy házam Pármában: imádom azt a várost.”

A Juventus már karnyújtásnyi közelségbe került a harmadik európai kupájához, de a Bajnokok Ligája döntőjében elhagyta a szerencséje: a Real Madrid visszatért az európai trónra.

1998-at írunk, változnak az erőviszonyok az európai futball világában. Egy lepattanó labdán múlott, ahogy Robert Carlos lövését Predrag Mijatovics élesítette a meccs egyetlen góljává, és a Serie A átadta a stafétát a La Ligának.

De ez akkor is a Juventus nagy időszaka volt, miután sorozatban harmadszor is eljutott a Bajnokok Ligája döntőjébe, és olyan tehetségeket sorakoztatott fel, mint Del Piero, Edgar Davids vagy a nagy Zinédine Zidane. Zizou az első két idényében kétszer is hozzásegítette a Juventust a Serie A-győzelemhez, de most harmadszor tért haza vesztesen európai kupadöntőről: veszített a Bordeaux-val az UEFA-kupa 1996-os fináléjában, és nem tudta megakadályozni, hogy a Juventus 3–1-es vereséget szenvedjen a Borussia Dortmundtól 1997-ben a BL döntőjében.

Különös, de sokan azt hitték, hamis ábrándokat kerget, pedig még hátra volt a két legendás vb-döntős gól 1998-ban. Az év végén pedig már megkapta az Aranylabdát. „A Juventus volt az ugródeszka a nemzetközi futball világába” – mesélte Zidane később a FourFourTwo-nak.

Zizou BL-álmai játékosként és edzőként a Real Madriddal váltak valóra, előbb azonban a csapat 1998-ban 32 év után először nyert BEK/BL-serleget. A Serie A sikersorozata, amikor hét egymást követő évben sikerült klubot delegálnia az elsőszámú európai kupa döntőjébe, végül véget ért.

Volt még egy nagy hajrá 1999-ben a Parma UEFA-kupagyőzelmével és a Lazio Mallorca elleni KEK-döntőjével a Villa Parkban, ahol Pavel Nedved gólja az olaszok oldalára billentette a mérleg nyelvét. De ezzel véget is ért az olasz uralom az európai futballban. Az ezred­forduló óta a spanyolok 17 európai kupát gyűjtöttek be, míg az olaszok csak hármat.

„A Serie A színvonala romlott a kora kétezres években – mondja Winter. – A Premier League sokat javult, a Bundesliga és a La Liga szintén, és a franciák is kezdenek felzárkózni.”

A nagy pénzek már nem Olaszországban, hanem Angliában cseréltek gazdát, hála a jövedelmező közvetítési jogoknak, valamint Spanyolországban, ahol eljött a Galaktikusok ideje. A felső kategóriás játékosok elköltöztek, a közönség is apadozni kezdett. A hírhedt bundabotrány után a 2006–07-es idényre a nézőátlag húszezer alá csökkent.

Egy évtizeden át azonban a Serie A volt a csúcsok csúcsa. Tizenhárom európai kupa, hat rekordáron vásárolt játékos, és hat aranylabdás csupán tíz év leforgása alatt. Vitathatatlan: a ’90-es években az olasz futball volt a király.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. augusztusi lapszámában.)