A válogatott csapatkapitányság semmi újat nem jelentett Bobby Moore számára. A középhátvéd milliók példaképe volt, aki 90-szer viselte a kapitányi karszalagot, mielőtt csapatával a magasba emelhette a világbajnoki trófeát. Ennek ellenére 1976 májusában valami furcsaság történt. Az angolok kapitánya Gerry Francis lett, Moore pedig ellene lépett pályára.
Moore vörös mezén az USA felirat díszelgett. Két és fél évvel az után, hogy utoljára szerepelt a Háromoroszlánosok soraiban, most ő vezette az amerikai élvonal álomválogatottját, a Team Americát.
Rivellino beindul az angolok ellen
A mérkőzés a Bicentenárium-kupa keretében zajlott. A hatmeccses torna az Egyesült Államok Nagy-Britanniától való függetlensége 200 éves évfordulójának hivatott emléket állítani. Ennek fényében különösen furcsa volt, hogy az amerikai csapat első számú embere valójában a brit labdarúgás egyik legnagyobbja.
A négycsapatos kupa szervezői (Brazília és Olaszország vett még részt) optimisták voltak az eseménnyel kapcsolatban. „Ez jó kihívás lesz számunkra – jelentette ki Gene Edwards, az Egyesült Államok futballszövetségének elnöke. – Bizonyos értelemben azt mutatja, országunk készen áll-e, hogy néhány év múlva mi rendezzük meg a világbajnokságot.”
Valójában Brazília, Olaszország és Anglia jóval erősebbek voltak, és összesen már hat világbajnoki trófeával büszkélkedhettek. A Team Americát a lehető legütősebbre kellett összeállítani, így megszületett a döntés, hogy a hazai élvonalban szereplő játékosokból lehet válogatni függetlenül azok nemzetiségétől.
Ken Furphy szövetségi kapitány eléggé befolyásos volt ahhoz, hogy meggyőzze a legnagyobb legendákat, csatlakozzanak a csapathoz. A New York Cosmos edzőjeként sikeresen felkérte Pelét és Giorgio Chinagliát annak ellenére, hogy mindkét játékos nemzeti csapata indult a kupán. George Best és Rodney Marsh szintén igent mondtak a felkérésre. Moore-t Texasból hívták be, ahol a San Antonio Thunder sorait erősítette, miközben Tommy Smith, aki a Tampa Bay Rowdiesnél volt kölcsönben a Liverpooltól, ugyancsak vállalta a szereplést. A Spurs és a walesi válogatott egykori védője, Mike England a Seattle Sounders embereként került a buliba.
A felsorolt játékosokon kívül perui, lengyel és trinidadi labdarúgók is bekerültek. Furphy végül olyan játékosokkal töltötte be a hiányzó posztokat, akiket még angliai időszakából ismert, de azóta Amerikába szerződtek. Közéjük tartozott Stewart Scullion szélső és Keith Eddy középpályás, akik a Furphy által irányított Watford és Sheffield United sorait erősítették egykor. A Team America első összejövetelén Furphy tollal és papírral körbejárt a kiválasztottak között. „Néhány srácot egyáltalán nem ismerek – vallotta be. – Fel kell írnom a telefonszámukat.”
A csapat összeállítása épp annyira volt mesterséges, mint a bajnokság műfüves pályái. David Wangerin, a Soccer In A Football World szerzője szerint a játékosokban annyi volt a közös, hogy korábban nagy hírnévre tettek szert, és van valami közük az Egyesült Államokhoz.
Bob Rigby kapus, az öt amerikai születésű játékos egyike később a The Guardiannak azt mondta, hogy a csapat összeállítása átgondolatlan és elhamarkodott volt.
Az Egyesült Királyságban sokan érdeklődnek az esemény iránt, mivel arányaiban nagyon sok brit játékos szerepelt a tornán, de az amerikaiakat sem hagyta hidegen az európai foci. Az ITV élőben közvetítette az angol meccseket, a Shoot! magazin pedig címlapot szentelt a Tampa Bay Rowdies színeiben focizó Rodney Marshnak, „Most már amerikai!” címmel. A játékos végül még a kupa kezdete előtt kilépett a csapatból George Besttel együtt.
„Felkértem George-ot és Rodneyt, hogy jöjjenek el az edzőpályára – magyarázta Furphy David Tossell újságírónak később. – George el sem jött. Rodney igen, de láthatóan semmi kedve nem volt az egészhez. Nem volt egyértelmű a szándéka, én pedig úgy döntöttem, hogy nem tehetek be olyan játékosokat a csapatba, akik bizonytalanok, így végül nem válogattam be.”
Furphy még négyszemközt is leült beszélni a csatárral. „Rodney úgy gondolta, hogy csak amerikaiakat kellene bevonni – tette hozzá. – Arra sosem kaptam magyarázatot, hogy George miért nem jött el.”
A walesi válogatottságtól az előző évben visszavonuló Mike England úgy érezte, hogy levezetésképpen lenne még kedve néhány válogatott meccshez. „Jó szórakozásnak tűnt ilyen vegyes nemzetiségű csapatban szerepelni – mondta a FourFourTwo-nak. – Eléggé tehetséges és tapasztalt focistákból állt a keret. Gyorsan összecsiszolódtunk. A játékot ismertük. Elvégre a foci a világ minden táján foci. Nem is kellett beszélnünk semmiről, csak játszottunk.”
Trinidad és Tobago egyetlen képviselője Steve David volt, a nagyszerű csatár, akit az előző évben az amerikai élvonal legértékesebb játékosának választottak. David egyike volt azoknak a labdarúgóknak a csapatban, akik szerint Pelé ki volt éhezve az újabb hírnévre, és a sajtótájékoztatók központi figurája akart lenni. „Ezt a kérdést nem nekem kellett volna feltenni – mérgelődött egy újságíróval, amikor arról érdeklődtek, milyen érzés Pelével játszani. – Én lettem az NASL legértékesebb játékosa egy szavazás szerint. Kérdezze inkább Pelét, hogy milyen érzés Steve Daviddel futballozni.” Egyébként Pelé optimista volt a csapatot illetően. „Hiszek ebben az amerikai csapatban. Jó eséllyel megnyerhetjük a tornát” – mondta egyszer.
Don Revie és az angol válogatott is motivált volt. Közeledett az 1978-as vb első, Finnország elleni selejtezője. Mivel az előző alkalommal nem jutottak el a döntőig, nem vehették félvállról az amerikai kalandot. „Teljesen komolyan vettük a meccseket – emlékezett Gerry Francis az FFT-nek. – Brazília és Olaszország ellen játszani? Ennek a fele sem tréfa! Nagyszerű módja a felkészülésnek. Az angol szövetségi kapitányok nem tölthettek túl sok időt a csapattal. A meccsek után mindenki ment a maga dolgára, pedig akkor lett volna a legfontosabb átbeszélni az eseményeket.”
Így vált a Bicentenárium-kupa Anglia számára lehetőséggé, amin nagy ellenfelekkel szemben megméretheti magát. „A legjobb tudásunk szerint játszunk majd” – hangsúlyozta Revie.
Mondandója egyértelművé tette, hogy a torna nem kirakatmeccsek sorozata lesz, ráadásul az időpont miatt az angol futballisták és kivált Francis nem lazíthattak egy kicsit sem a kimerítő, 42 meccsből álló bajnoki idény végén. A Liverpool egy ponttal megelőzte Francis csapatát, a QPR-t a tabellán, miután Francis a válogatott csapatkapitányaként legyőzte Walest és Észak-Írországot, majd kikapott Skóciától.
„Ezek nagyon nehéz találkozók voltak – magyarázta. – Az ellenfelek keményen küzdöttek. Néhány nap pihenő után már utaztunk is a Bicentenárium-kupára. Akkoriban ilyen sűrűn rendezték a találkozókat, és az egészbe semmi beleszólásunk nem volt. Aki válogatott futballista volt, az tudta, hogy szó nélkül bármit meg kell tennie a csapatért.”
Persze az olasz válogatott és szövetségi kapitánya, Enzo Bearzot számára sem tét nélkül zajlott az esemény. Az edzőt éppen akkor választották meg újra a tisztségre, így éppen olyan komolyan vette a kupát, mint Revie. A keretbe Dino Zoff, Fabio Capello, Marco Tardelli, Roberto Bettega, azaz a legnagyobb játékosok kerültek be.
Eközben a brazilok szövetségi kapitánya, Oswaldo Brandao éppen a Zico és Falcao nevével fémjelzett új brazil aranygeneráció összecsiszolásán fáradozott. A hat évvel azelőtt megnyert világbajnokságról egyedül a hetvenkedő, bajszos Roberto Rivellino maradt a csapatban, ő lett a csapatkapitány.
„Tudjuk, hogy a világ szeme rajtunk lesz – mondta Brandao a bajnokság előestéjén. – A csapat igencsak friss, ezért óvatosan, de nagy reményekkel vágunk neki.”
A bajnokság nyitómeccsét az amerikaiak játszották az olaszok ellen a washingtoni Robert F. Kennedy Stadionban május 23-án, vasárnap. Még ugyanazon a napon az angolok összecsaptak a brazilokkal Los Angelesben. És a világ szeme tényleg ezen a négy válogatotton pihent.
„A sajtósok számára fenntartott helyeken elképesztő tömegnyomor volt. A világ minden tájáról érkeztek újságírók” – idézi fel David Wangerin futballszakíró.
A washingtoni meccsen Giorgio Chinaglia saját szülőhazája ellen lépett pályára. Mindössze néhány héttel korábban igazolt a Lazióból a Cosmosba, és még nem nyugodtak le a kedélyek, amióta az 1974-es világbajnokságon sértődött csereként, a lehető legdurvább hangnemben verbálisan inzultálta az akkori szövetségi kapitányt, Ferruccio Valcareggit. Az olasz futballszövetség még azt is kérvényezte, hogy a Cosmos olasz játékosa ne léphessen pályára a tornán. „Azért nem akarják, hogy focizak, mert gólt fogok lőni nekik – reagált Chinaglia. – Az irigység rossz tulajdonság. Sokan azt hangoztatják, hogy a pénzért jöttem ide, de ez engem hidegen hagy. Semmi közöm az ilyen emberekhez.”
Végül Chinaglia nem lőtt gólt, de honfitársai bevarrtak négyet az amerikai kapuba. A 4–0-val végződő mérkőzés után a New York Times már semmi okot nem látott az optimizmusra. „Az amerikaiak bebizonyították, hogy néhány összeválogatott külföldi szupersztár ilyen kevés felkészülés után nem tud csapatként szerepelni. Nincs okunk büszkélkedni.”
Ezt mások is így látták. „Rettenetesen tapasztalatlanok voltunk – mondta Moore, miután az olaszok kivégezték őket. – Két nap alatt nem lehet összerántani egy csapatot.” Pelé is beállt a frusztrált szupersztárok sorába. „Nem csiszolódtunk össze – panaszkodott. – A legtöbbünk Angliából jött, ahol magasan tartják a labdát, én ennek épp az ellenkezőjéhez szoktam.”
A vereség ellenére Mike England kifejezetten jól érezte magát. A válogatottságtól éppen azelőtt vonult vissza, hogy walesi csapata bejutott volna az 1976-os Európa-bajnokság negyeddöntőjébe, és a Bicentenárium-kupa kellemes levezetés volt neki.
Ezerkilencszázhatvankettőben, 20 évesen két meccsen is neki kellett fognia Pelét, amikor a walesi válogatottal Dél-Amerikában játszottak. Tizennégy esztendővel később csapattársak lehettek.
„Hihetetlen jelenség – így England. – Volt vele néhány párharcom Brazíliában. Emberfeletti erő kell, hogy legyőzd, sosem áll meg. Sokkal jobban élveztem, amikor egy csapatban játszottunk. Csak meg kell szerezni a labdát és passzolni neki, a többit ő intézi.”
„Szürreális volt. Az angol csapat tagjai megtiszteltetésnek vették, hogy Bobby ellen játszhatnak”
A Los Angeles-i meccs szorosra sikerült, az utolsó percben született góllal Brazília 1–0-ra legyőzte Angliát. A szerény Brandao csupán „szerencsés megmozdulásnak” nevezte a gólt, de a másik oldal is udvariasan reagált, Revie nem győzte magasztalni Rivellino bal lábát. De nem Revie volt a brazil csapatkapitány egyetlen rajongója. „Rivellino fantasztikus játékos – mondta Gerry Francis az FFT-nek. – Szerencsémre megkaparintottam a mezét, mivel kapitányként cseréltem vele.”
Öt nappal később a Team America is hasonló tiszteletet tanúsított a brazilok iránt. A Pelé nélkül pályára lépő amerikaiak jelentősen gyengébbnek bizonyultak, végül azonban csak 2–0-ra kaptak ki.
Chinagliával ellentétben Pelé nem volt hajlandó a honfitársai ellen futballozni, így a meccset a partvonalról nézte. Többen rajtakapták, hogy kuncogott, amikor Rivellino szabálytalanul lerántotta a Team America erőemberét, Tommy Smith-t. Bob Rigby, aki a 4–0-s, olaszok elleni vereség után kikerült a kezdőcsapatból, így idézte fel a történteket: „Pelé mellett ültem. Igazi úriember volt, kész diplomata, de akkor nem bírta visszafogni a röhögését.”
A Seattle Sounders új embere, Harry Redknapp is néző volt, és kiszúrta, hogy egy másik angol is meg akarta szerezni az ikonikus 10-es brazil dresszt. „Láttam, ahogy Keith Eddy megkörnyékezi Rivellinót, és leveszi a saját mezét – idézte fel Redknapp a 2010-es életrajzi könyvében. – De Rivellino megrázta a fejét, és odarohant a kilencven méterre lévő Bobbyhoz. A brazil szupersztár Bobby mezét akarta. Szegény Keith, csak nézte, ahogy a két játékos átöleli egymást. Elszalasztotta az egyetlen lehetőségét.”
Revie az Olaszország elleni, Bronxban esedékes meccsre gyengébb csapatot állított össze, mint ami öt nappal korábban, Kaliforniában lépett pályára. Többek között olyan sztárok maradtak ki, mint Gerry Francis vagy Kevin Keegan, átadva a helyüket Ray Wilkinsnek, Gordon Hillnek és Jimmy Rimmer kapusnak. A később 84-szeres válogatott Wilkins most debütált, Rimmer viszont soha többé nem kapott lehetőséget, sőt, mivel Anglia 2–0-s hátrányba került a félidőben, egy újabb kapus, Joe Corrigan, a Manchester City játékosa is kipróbálhatta magát a válogatottban, igaz, először és utoljára.
„Félidőben Revie teljesen elvesztette a humorérzékét, és elkezdett piszkálni minket” – idézte fel Joe Royle, a Manchester City középcsatára. Revie nagyszabású változtatásait sokan annak tudták be, hogy nem akarta felfedni az olaszok előtt, milyen csapatot állít pályára a fél év múlva esedékes vb-selejtezőkön.
Francis szerint, aki a mérkőzésre átadta a kapitányi karszalagot Mick Channonnak, Revie más okból alakította át a csapatot. „Az edző már az elején megmondta, hogy a két nagy meccsen, az olaszok és a brazilok ellen minél több embert ki akar próbálni, aztán az amerikaiak ellen összeállítja a végleges csapatot. Senki sem örült volna, ha ilyen sok utazgatás után nem kap lehetőséget.”
És ezek a játékosok éltek is a kapott lehetőséggel. A második félidő első nyolc percében Anglia három gyors gólt szerzett. Ebből kettőt Channon, egyet pedig a fiatal Phil Thompson könyvelhetett el, és így lett a végeredmény 3–2 a Yankee Stadionban. Egyik csapat sem rajongott a pálya állapotáért, aminek egyik fele homokos volt, másik felén hosszúra nőtt a fű, mivel elsősorban baseballmérkőzéseket rendeztek rajta.
A játékosok a félidőben a térfélcsere miatt cipőt váltottak, és annak függvényében húztak kisebb vagy nagyobb stoplikkal szerelt lábbelit, hogy a pálya homokosabb vagy füvesebb felén játszanak. Nem is csoda, hogy a homokos térfélen egyetlen gól sem született, mind az ötöt a füves oldalon szerezték. Channon erőfeszítéseinek hála, az angol válogatott sokkal nagyobb önbizalommal vághatott neki a novemberben esedékes világbajnoki selejtezőnek.
Az olasz válogatott mélységesen felháborodott, miután egy brit újságíró, Brian Glanville megírta, hogy a középpályás Franco Causio annyira feldühödött, amikor lecserélték, hogy leköpte Bearzot szövetségi kapitányt. Az már csak fokozta az indulatokat az itáliaiak körében, hogy a Brazília elleni utolsó mérkőzésüket kilenc emberrel fejezték be a connecticuti Yale Bowlban, mivel Bettega és Causio is piros lapot kapott. A dél-amerikaiakat sem kellett félteni, ha szabálytalankodásról van szó, és a meccs nagyobb részét Lula kiállítása miatt ők is tíz emberrel küzdötték végig. A mérkőzés egyébként akár az 1970-es világbajnoki döntő ismétlése is lehetett volna, hiszen Brazília ismét 4–1-re győzte le Olaszországot, és így megnyerte a tornát.
Mindenki abban reménykedett, hogy a brazil–olasz meccsen, a 72 ezer férőhelyes Yale Bowlban megdől az egy hónappal korábban felállított nézőszámrekord. A Seattle Sounders és a New York Cosmos összecsapására 58 ezren voltak kíváncsiak a Kingdome-ban. Végül nem jött be a várakozás: a Brazília–Olaszország meccsre 20 ezerrel kevesebben jöttek el. A nézőszámok Philadelphiában is elkeserítően alakultak, mert a Team America–Anglia összecsapáson a százezres John F. Kennedy Stadionba mindössze 16 ezren látogattak ki. Az üres lelátók elé Moore és Francis vezette ki a csapatokat. Akkoriban ők voltak a modern labdarúgás legfiatalabb csapatkapitányai. „Bobbyval nevettünk az egészen – mondja Francis. – Korábban jó tanácsokkal látott el a kapitányságot illetően. Nagyszerű volt vele kivonulni a pályára.”
Mike England értelmezése szerint ezen a különös meccsen az 1966-os világbajnok válogatott legnagyobb hősei néztek farkasszemet a Háromoroszlánosokkal. „Szürreális volt – mondja a walesi. – Szerintem az angol csapat tagjai hatalmas megtiszteltetésnek vették, hogy Bobby ellen léphetnek pályára.”
„Senki sem akart veszíteni a Team America ellen, sőt, még a döntetlennel sem békültek volna ki – teszi hozzá Francis. – Igaz, hogy a pályafutásuk végén álló, de hatalmas kaliberű játékosaik voltak. Egyáltalán nem tűnt könnyű meccsnek. Éppen ellenkezőleg: mindenki nagyon komolyan vette.”
A tikkasztó meleg ellenére az angol válogatott összeszedett volt. A tiszta sárga mezről a Leeds juthatott eszébe annak, aki szemügyre vette Revie csapatát. Keegan kétszer talált be az első félidő során, Francis pedig a harmadik góllal növelte az előnyt a második félidőben. Hiába a játékosok igyekezete, az angol futballszövetség – a braziltól és az olasztól eltérően – nem fogadta el hivatalosnak a Team America elleni gólokat, mivel csak „edzőmérkőzésként” tartották számon a találkozót. Így sem a meccs, sem a gólok nem jelentek meg az angol futballisták statisztikáiban.
A mérkőzés egyetlen érdemi pillanatot tartogatott a Team America számára: miután Pelé és Chinaglia kudarcot vallottak, a 30 éves skót Stewart Scullion sikerrel járt, és betalált az ellenfél kapujába, ezzel megszerezte csapata első és egyetlen gólját a tornán. Ez persze szerény vigasz ahhoz képest, amilyen felhajtás övezte az eseményt az első meccs előtt.
Miközben a másik mérkőzés teljes erőbedobással zajlott az utolsó napon, a philadelphiai csak ímmel-ámmal. A New York Times később foglalkozott azzal, hogy miért vált kudarccá e viadal a házigazdáknak, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a Brazília–Olaszország mérkőzés tudósítására. A Team America–Anglia összecsapást 60 szóval foglalták össze a lap alján. Ennyi.
Még a mindig pörgős Phil Woosnam is lelassult a kupa végére. Korábban azt hangoztatta, hogy „1976 májusa az Egyesült Államok legfontosabb futballeseményének időpontjaként válik majd emlékezetessé”, de a Team America nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És ezen nem is csodálkoztak olyan sokan.
A higgadtabb és pragmatikusabb Ken Furphy így beszélt a Washington Postnak: „Mi mást kérhettem volna még a játékosoktól? Nem hibáztatok senkit. Együtt töltöttünk egy hetet.”
A gólszerző Scullionnak, aki a következő két idényt olyan non-league csapatok színeiben töltötte, mint a Wimbledon vagy a Hayes, egészen biztosan jó emlékei maradtak erről a hétről.
Kapusok
Clemence
Corrigan
Parkes
Rimmer
Shilton
Védők
Beattie
Cherry
Clement
McFarland
Mills
Neal
Thompson
Todd
Középpályások
Brooking
Doyle
Francis (csk)
Greenhoff
Kennedy
Towers
Wilkins
Csatárok
Channon
George
Hill
Keegan
Pearson
Royle
Taylor
Edző
Revie
Nige Tassell
sportújságíró, a The Bottom Corner – Hope, Glory & Non-League Football című könyv szerzője
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. májusi lapszámában.)
