A futballtörténelem tele van sorsfordító pillanatokkal. Mi lett volna, ha az azeri partjelző, Tofik Bahramov érvénytelen gólt jelez 1966-ban? És ha Stuart Pierce beemel egy Panenkát Bodo Illgner kapujába 1990-ben? Vagy ha Mark Robins nem lőtt volna gólt a Nottingham Forestnek szintén 1990-ben, és a United kirúgja Alex Fergusont?
Szöveg Nick Moore
Bármelyik esemény pillangóhatásként változtatná meg a mai labdarúgást. Kevés olyan pillanat van azonban, amely olyan nagy hatással lett volna a jelenlegi helyzetre, mint egy bizonyos meccs a Wembleyben, 1999. május 30-án. A 91. percben a Manchester City egy góllal volt lemaradva a Gillinghamtől az angol másodosztályért vívott rájátszás utolsó meccsén, amikor a messzire előreküldött labda Paul Dickov orra elé esett. A skót csatár (akit Joe Royle, az edző csak Krókusznak hívott, mivel az idény végén virágzott ki) határozottan a helyére küldte a labdát. A lendületét vesztő Gillingham végül összeomlott a büntetőpárbajban.
És ha kihagyta volna?
„Akkor a Manchester City nagy bajba kerül – feleli Royle a FourFourTwonak. – Nem is tudom, mi lett volna a klubbal a következő idényben, ha akkor nem nyerünk. Talán nem is lett volna következő idény.”
Nicky Weaver, a kapus, aki akkor két büntetőt hárított, egyetért. „Ki tudja, mi lett volna velünk, ha Dicky nem egyenlít – mondja. – Láthattuk, mi lett a Leedsszel. És csak súlyosbodott volna a helyzet. A City szappanoperaklub volt, az ellenfeleink pedig azt érezhették, minden meccsünk egy döntő.”
Shaun Goater hiába volt megosztó figura, mégis három sikeres idényt töltött a Maine Roadon
Christie McDonald szerint, aki ősidők óta a City szurkolója, a klub lehúzta volna a rolót. „Azt mondják, ha akkor nem jött volna össze, hát feljutottunk volna a következő évben – magyarázza. – Én nem így gondolom. Szerintem nagy baj lett volna, ha Dickov lövése mellé megy. Nem sikerült volna a következő évben sem. A hosszabbítás perceiben nulla kettőre álltunk, és sokaknak betelt a pohár. Nem költöztünk volna át a Commonwealth Stadionba, pedig az akkori pálya a Maine Roadon siralmas állapotban volt. A szurkolók mindent megtettek, de nem futotta volna a lelkesedésből még egy évre.”
Más szóval: mi lett volna, ha Dickov kihagyja, vagy Weaver nem hárít? Talán csődeljárás, ami a klub végét jelentette volna. De biztos, hogy nem szedték volna olyan gyorsan össze magukat, és akkor nincs Manszúr sejk, nincs „AGÜEROOO!”, és nincs rekordtempóban megnyert Premier League-idény.
„Amikor az emberek azokról az időkről beszélnek, eltorzítják a valóságot, azt mondják: jó kis hecc volt, igaz? – teszi hozzá McDonald. – De nem. Nem volt az. Szörnyű volt. Borzalmas. Sz…r. A vezetőség röhejes volt, a kapcsolat a szurkolók és a játékosok között gyalázatos, a közhangulat pedig iszonyú. Gyűlöltem az egészet.”
Hát így botladozott be a City az ajtón, amely a dicsőség felé vezetett.
A City-szurkolók élvezik a nagypályás hangulatot a Wembleyben
„KINKLADZE HÁROM MECCSEN JÁTSZOTT: KETTŐN SZINTE OTT SEM VOLT, A HARMADIK BÁR NE LETT VOLNA”
A Kékek csúcs- és mélypontját cirka két évtized választja el egymástól. 2018 áprilisában a City a futballvilág pénzügyileg legmegalapozottabb klubjaként, valódi világsztárokkal a csapatban elegánsan elragadta a bajnoki címet. 1998 áprilisában azonban a klub romokban hevert.
A másodosztályban játszott utolsó előtti meccsükön, otthon, a QPR ellen Jamie Pollock minden idők egyik legfájdalmasabb öngólját szerezte (egy ívelt fejes a kapus felett). A négygólos döntetlen pont elég volt, hogy ne csússzanak lejjebb. A szurkolók meghekkeltek egy internetes szavazást, aminek az eredményeként Jamie Pollock lett a világ legbefolyásosabb embere. „Még Jézust is leköröztem” – idézi fel Jamie.
Az utolsó meccset 5–2-re megnyerték a Stoke City ellen, de már az sem volt elég. A csapat most először játszott a harmadosztályban, ami olyan megalázó volt, hogy az elnök, Francis Lee az idény vége felé le is mondott. A hátvéd Richard Edghill túlélte a viharokat és a változásokat. „Rengeteg edző járt nálunk, és mind hozta a maga stílusát és játékosait – mondja. – Amire Joe Royle megjött, már talán ötvennégyen voltunk. Nem jó, ha az edzőnek van ötvennégy embere, de csak tizenegy léphet pályára. Úgy nem lehet mind az ötvennégyet boldoggá tenni.”
A két csapat pályára lép a Wembleyben
Royle az 1997–98-as idény felénél vette át a csapatot. Nagy kihívás elé állították. „Addigra az edzők már nem évekig, csak hónapokig tudtak ottmaradni – mondja. – Olyan játékosok is jártak az edzésekre, akikről már senki sem tudta, kicsodák. Emlékszem az első igazolási időszakomra: ott ültünk egy tárgyalóban az elnökkel, és kiszórtunk egy csomó játékost kölcsönbe, hogy ne kelljen nekik fizetést adni. Elölről akartuk kezdeni.”
A távozók között volt Uwe Rösler és a szurkolók között népszerű Georgi Kinkladze is. A grúz játékos nem bírta ki, hogy távozás előtt még ne szóljon be Royle-nak, mondván, hogy ha többet játszhatott volna, nem csúsztak volna le a harmadosztályba. Royle sem fogta vissza magát a válasszal.
„Ez az utolsó lövése olyan volt, mint az összes többi: nagyon messziről indította, és nem is igazán találta el a kaput. Három meccsen játszott: kettőn szinte ott sem volt, a harmadikon meg bár ne lett volna.” Mára azért Royle sem olyan kegyetlen. „Geo elképesztően tehetséges játékos volt, de emlékszem, amikor Port Vale-ben viharban kellett játszanunk, csak állt ott a saras gyepen, és látszott rajta, hogy nem fűlik hozzá a foga. Ő volt a legjobban fizetett játékosunk, mennie kellett. A másodosztály nem volt neki való.”
Megint a régi nóta. Az angolok szívesen vetik az idegenlégiósok szemére, hogy nem tudnak vizes pályán játszani. Maga Kinkladze az Ajaxnál kötött ki. Paul Beesleynek is kitették a szűrét, de elment David Morley, Martin Phillip, Scott Hiley, Ian Brightwell, Kit Symons és Nigel Clough is. Az új arcok között ott volt Danny Tiatt, Ian Bishop és az ifjú Danny Allsopp is. Royle olyan csapattal vágott neki, amelyet tagbaszakadt igáslovakkal pakolt meg, akik majd bírják a kemény munkát.
Az első meccsükön úgy tűnt, bejöttek a számítások. Több mint harmincezren nézték a meccset a Maine Roadon (húsz éve nem volt ekkora nézettség a harmadosztályban), ahol a City 3–0-ra megverte a Blackpoolt.
Az ifjú Weaver kiemelkedő tehetségnek tűnt. „Royle lesöpörte az asztalt, de szerencsére bennem látott valamit – emlékszik vissza Weaver. – Csak tizenkilenc voltam, örömmel játszottam akár a harmadosztályban is. Persze eléggé letörte a csapatot a visszaesés, de abban az évben egész jók voltunk: jó arányban volt jelen a csapatban a fiatalság és a tapasztalat.”
Azonban a City hamarosan botladozni kezdett. A Wrexham, a Notts County (akiket pár nappal korábban 7–1-re aláztak a Ligakupában), a Chesterfield, a Northampton, a Milwall és a Burnley elleni döntetleneket egy 1–0-s hazai vereség követte a Preston ellen. „Egy ideig eltartott, amire összeszedtük magunkat – ismeri be Royle. – Meg kellett nyugodnunk, márpedig a kiesés mindig nagy trauma. Nehéz úgy játszani, hogy most vagy túl egy nagy csalódáson. Nem voltunk rosszak, csak túl sok volt a döntetlen.
Nagy név voltunk, így minden csapat a skalpunkra hajtott. Odajöttek a klubok, és gyakran több szurkolót hoztak, mint amennyi otthon megnézte őket. A vendégszurkolók imádtak Manchesterbe járni: ott töltöttek egy éjszakát, elmentek színházba, aztán másnap a csapatuk jól játszott. Nagyon furcsa volt.”
Karácsonyra már a tizenkettedik helyre süllyedtek a tabellán, ami kétségbe ejtette a szurkolókat. „Olyan rosszul álltunk, azt hittük, újra kiesünk – mondja Christie McDonald. – Karácsony másnapján volt Wrexhamben egy iszonyatos meccsünk. Szakadt az eső, képtelenség volt játszani. El kellett volna halasztani, de a rendőrség nem hagyta, mert addigra megtelt a város Kékekkel, és nem lehetett velünk mit kezdeni.
Amikor vendégségbe mentünk, egyből elkezdtük keresni az ellenfél ultráit egy jó kis bunyóra. Volt, hogy a fél város az utcán volt! Most azt mondanánk: az Isten szerelmére, legalább ne rontsatok a helyzeten!
Emlékszem a Darlington elleni FA-kupa-visszavágóra. A szurkolók még sosem voltak ennyire haragban a vezetőséggel. Kilencven percen át gyaláztuk Royle-t és a segédedzőt, Willie Donachie-t. Willie végül cikket is írt egy manchesteri lapba, ahol hangsúlyozta, hogy ez a hozzáállás nem vezet sehová. Szerintünk meg simán elmehetett volna a p…csába.”
Vince Bartram,a Gillingham kapusa nézni sem bírja, ahogy ellenfele, Weaver a győzelmet ünnepli
Donachie „rosszul volt az egésztől”, és beismerte, hogy már nem is tudja, miért csinálja. Négy nappal a Darlington elleni döntetlen után a City elvesztette az Auto Windscreens trófeát a vendég Mansfield javára. Háromezerhét néző jött el, a legkevesebb, amit valaha a Maine Roadon számoltak.
„MINDENKI A SKALPUNKRA HAJTOTT. TÖBB SZURKOLÓT HOZTAK, MINT AMENNYI OTTHON NÉZTE ŐKET”
A csapat már nem is a stadionban melegített be, hanem a közeli edzőpályákon, hogy elkerüljék a gyűlölködő bekiabálásokat a saját szurkolóiktól. A pálya miatt Royle-nak is fájt a feje. „A Platt Lane-i stadionban edzettünk, de mivel önkormányzati tulajdon volt, nem mindig használhattuk – meséli. – Egyik nap odajött hozzám a pálya kezelője, és szégyenkezve megkért, hogy ma máshol eddzünk, mert az amatőr bajnokság döntőjét játsszák ott.
Végül Oldhamben kötöttünk ki, egy darab gyepen, amit valami humorzsák Kis Wembleynek nevezett el. Volt, hogy az iskolák focipályáján edzettünk. Persze jó képet vágtunk hozzá, de aztán veszítettünk a York ellen. Az csúnya volt.”
Royle kénytelen volt újragondolni a csapatot. Megváltak Lee Bradburytől, és kölcsönvették Michael Mranchot az Evertontól. A valódi változást azonban az egykori huddersfieldes Andy Morrison leigazolása és a unitedos Terrry Cooke kölcsönzése jelentette.
A Citynek pont Morrisonra volt szüksége. „Andy megmentette az idényt, pedig rossz volt a térde – mondja Royle. – Nagy szükségünk volt már egy jó vezetőre, ő pedig ráncba szedte az egész öltözőt.”
Ezzel Weaver is egyetért. „Morrison nagy fogás volt. Joe azonnal megtette kapitánynak. Rémisztő látvány volt az ellenfélnek, és azért a csapattársainak is. Mögötte jöttem ki az öltözőből, és a kivonulás előtt a harcra készülve a mellkasát döngette. Az ellenfél ilyenkor azt gondolta, jobb nem összezördülni ezzel a taggal. Na, nem mintha Andy egy agresszív véreb lett volna. Jó érzéke volt a labdához is.”
Liam Gallagher nyilván nem egy illetlen brit kézjelet mutat, hanem hogy hány büntetőt véd ki Weaver
A fürge Cooke kreatív játékot hozott, a középpályás Bishop stabilitást adott, Weaver kapuja bevehetetlennek tűnt. Elöl pedig kezdett szárba szökkenni Paul Dickov és Shaun Goater közös munkája.
„Amikor leigazoltam Shaunt, rengetegen írták meg nekem levélben, hogy belőle sohasem lesz City-játékos – mondja Royle. – De az 1998–99-es idényben ő volt a legjobb góllövőnk, és az azt követő két évben is kiváló volt. A Premier League-ben is jól szerepelt, pedig még akkor is sorba jöttek a levelek, hogy milyen rossz! Az elégedetlen szurkolók persze velejárói a sportnak. Biztosan neki is nehéz volt, főleg, hogy Fergie csapata közben tarolt. Dickov és Goater viszont mindent beleadtak. Eljutottak a büntetővonalig, és a kaput is megtalálták.”
A Yorkban elszenvedett 2–1-es vereség után, amikor a Cityt tizenegy pont választotta el az újabb bukástól, végre érezni lehetett a változás szelét. „A fordulópontot a tabella élén álló Stoke elleni győzelem jelentette nálunk december végén – mondja Ric Turner, a City rajongói magazinjának szerkesztője. – Félidőben még egy nullára vezettek, de végül megfordítottuk az állást. Érezni lehetett, hogy megváltozott valami. Aznap a szurkolók támogatni kezdték a játékosokat, amitől megnőtt az önbizalmuk. Az utána következő tíz meccsen nem is vesztettünk.”
Edghill szerint leginkább Royle-é az érdem. „Royle és Donachie nagyon jól edzették a csapatot. Pozitívak voltak, jó hangulatot teremtettek, amire a csapat is jól reagált. Elérték, hogy egymásért dolgozzunk, mind taktikailag, mind motiváció terén. Jókedvű és lelkes lett a csapat.” Terry Cooke volt a húzóerő a Fulham elleni 3–0-s győzelem során. Utána jött a Stoke, a Millwall, a Macclesfield, és a Burnleyt is megverték 6–0-ra a Turf Mooron, hála Goater tizenhat percen belüli mesterhármasának. A csapat végre mozgásba lendült.
„Végre eltaláltuk a helyes keveréket – mondja Royle. – Az új arcok pont jól egészítették ki a régieket, és az osztály egyik legjobb csapata lettünk. Emlékszem, épp akkoriban mondtam a segédedzőnknek, Asa Hartfordnak, hogy valami igen különös dolog történik. Akkoriban találtam ki a »City-kór« kifejezést. Amikor azt hiszed, rosszabb már nem is lehet, hirtelen még rosszabb lesz, és ha azt hiszed, ennél jobb már nem is lehetne, mégis lehet.”
Az edző, Joe Royle megmentette a City becsületét
A City 4–0-ra verte a Yorkot az utolsó idénymeccsén, így lehetősége volt egy osztályozóra a Wigan ellen. A szerencse pedig ezúttal is melléjük szegődött. „A Springfield Parkban már az első percben kaptunk egy gólt egy félresikerült indítás miatt – emlékszik vissza Christie McDonald. – De felhoztuk döntetlenre. A Maine Roadon viszont szerencsénk volt: a Wigan nem kapott meg egy büntetőt, Goater pedig a kezével lőtt gólt.”
A City-kór elérte csúcspontját. Ideje volt szerencsét próbálni a Wembleyben.
Négy nappal azután, hogy a United hazavágta a Bayernt Barcelonában („sosem felejtem el, ahogy a szurkolók azt skandálják: »b…szhatjátok a három kupátok«” – emlékezik Ric Turner), a City nekivágott az angol futball történetének legdrámaibb osztályozó-döntőjének.
„Magabiztosak voltunk. Jól álltunk, és Gillinghamben kettő nullára győztünk – mondja Royle. – De a fiatalabb srácok közül volt, aki nem jött el a meccsre. Szerintem nem bírták a nyomást.
„OLYAN VOLT, HOGY AHHOZ KÉPEST AGÜERO GÓLJA SEMMI. HA MEGHALOK, ÉS LEPEREG AZ ÉLETEM, DICKOV GÓLJÁT LÁTOM MAJD”
Carl Asaba találata a nyolcvanegyedik percben és Rob Taylor gólja öt perccel később látszólag garantálta a Gillingham sikerét. Úgy tűnt, a Citynek továbbra is meg kell békülnie a harmadosztállyal. Na meg a következményekkel. „Sosem voltam az a károgós fajta, de akkor odafordultam Willie Donachie-hez, és azt mondtam: jövőre a Scunthorpepal játszunk, vagy velük sem” – mondja Royle.
A szurkolók optimizmusa is gyötrelembe kezdett hajlani. „Azt hittem, minden rendben lesz, mert az volt a megérzésem, hogy ha el kell rontanunk ezt az idényt, azt már korábban megtettük volna – nevet McDonald. – De iszonyú volt. A második gól után a legdurvább alakok is elsírták magukat. Jól eltoltuk. Amikor Kevin Horlock gólt rúgott a kilencvenedik percben, már inkább dühös voltam. Hát reménykedni sem hagynak minket?”
Ric Turner is vigasztalhatatlan volt. „El sem hittem, hogy a klub a legkritikusabb pillanatban hagy cserben bennünket.” A bírók azonban öt perc hosszabbítást ítéltek. „Szinte látom magam előtt a Gillingham menedzserét, Tony Pulist, ahogy tövig rágja a körmét – mondja Weaver. – Dickov több lövést is kihagyott, Vince Bartram pedig jól védte a kaput. Aztán Dicky lába elsült.”
Ezt a pillanatot soha nem fogják elfelejteni a City szurkolói. „Már csak a sípszóra vártam – mondja McDonald. – Dickov szörnyen játszott, és amikor a labdához ért, az első gondolatom az volt: te pöcs. De nem úgy lett, ahogy vártam. Mintha lassított felvételt láttam volna. Amikor bement, olyan érzés volt, hogy ahhoz képest Sergio Agüero bajnoki gólja semmi. Ha meghalok, és lepereg előttem életem filmje, azt a gólt látni fogom.”
A hosszabbítás vége felé a győzelem rémisztően messzinek tűnt. „Az összes támadójukat hátvédekre cserélték – mondja Weaver. – Aztán lejárt a hosszabbítás. És pont a City térfelén rúgták a tizenegyeseket. Egyikünk sem volt válogatott játékos, nem szoktunk hozzá a nagyszínpadhoz, úgyhogy nem is volt baj. Azt hiszem, nagynak tűnhettem ott a kapuban.”
Weaver kivédte a Gillingham első lövését. „Jó kezdés volt, bár sokan elfelejtik, hogy Dickov kihagyta a saját tizenegyesét. Igazán sajnálom Kevin Harlockot, pedig az ő gólja és berúgott büntetője kulcsfontosságú volt, mégis mindenki Dickovot éljenzi.”
Amikor Edghill lépett a labdához, a City-szurkolók felszisszentek. Még egy gólt sem szerzett a Citynek. „Azt gondoltuk: ez meg mit keres itt?” – mondja McDonald. „Én sem fogadtam volna rá” – ismeri be Weaver is.
Az osztályozón elért győzelemmel a City feljutott a másodosztályba
De Edghill gólja maga volt a tökély, belülről súrolta a lécet. „Azóta beszélgettem a szurkolókkal, tudom, hogy sokan azt mondták magukban: »Te jó ég!« De én nem féltem – mondja Edghill. – Amint bekerültünk a rájátszáskörbe, nekiálltam edzeni. Mindennap gyakoroltam a tizenegyesrúgást, elképesztő érzés volt, amikor bement.”
Buttersnek Weavert kellett kicseleznie, ha azt akarta, hogy a Gillingham tovább játsszon. „Emlékszem, megkérdeztem a partjelzőt: ha megfogom, akkor ennyi? – meséli a kapus. – Azt mondta, igen. Mire én: ez biztos? Nem volt jó lövés, könnyű volt megfogni. Olyan érzés fogott el, mint még soha. Nem akartam, hogy véget érjen, úgyhogy átvetettem magam a palánk fölött. Csak Andy Morrison tudott megállítani. Nem örültem volna, ha húsz ember rám veti magát, de végül nem tudtam elkerülni.”
Weaver a meccs utáni sajtótájékoztatón már sörrel a kezében jelent meg. Royle-on úrrá lett a megkönnyebbülés. „Ian Bishop becserélése megmozgatta a dolgokat, bár amikor lejött, még nulla kettőre álltunk – nevet fel Royle. – Lendületet adott a jelenléte. De ami a végére kijött, az elképesztő volt. Azt a Gillinghamnél sosem fogják elfelejteni!”
A többi pedig már történelem. A City feljutott a Premier League-be. Aztán megint visszaesett, aztán visszamászott, és végül eljutott az elmúlt idény dicsőségéig. „Azt hiszem, nekünk is részünk volt abban, hogy a City most ott tart, ahol – gondolkodik el Weaver. – Még csak a pályám elején jártam, nem fogam fel, milyen fontos is volt az a nap. De ha Manchesterben járok, mindenki azt a meccset emlegeti. A mez pedig, amit a Wembleyben viseltem, a lépcső tetején van kiakasztva a falra a szüleim házában. Ha ott járok, nekem is eszembe jut az az este.”
Royle is egyetért. „Elképesztő, hová jutott a klub. Még mindig jó kapcsolatban vagyok a szurkolókkal, ők tudják, milyen fontos pillanat volt az a mérkőzés. Úgy érzem, végre sikerült megszabadulni a City-kórtól.”
Egyelőre úgy tűnik, igaza van.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. októberi számában.)
