Szöveg Richard Edward Fordítás Kovács Gergely
Egy napfényes, de hideg tél végi napon a FourFourTwo munkatársai behatolnak a Southampton korábbi otthonául szolgáló létesítmény, a Dell helyén álló lakóparkba (a cikk 2012-ben jelent meg! – a szerk.). Senki sincs se közel, se távol, amikor leparkoljuk autónkat a híres régi stadion Archers End névre hallgató szegletében. Az új épületegyüttes blokkjait a klub leghíresebb képviselőiről nevezték el. Az egyik végében található a Rod Wallace egység, mellette a Mick Channon, a másikon pedig a Ted Bates, oldalán a Le Tissier-vel. Azonban a klub leghírhedtebb neve hiányzik. Hiába meresztjük tekintetünket, nem találjuk Ali Diát az épületek oldalán, azét a játékosét, aki nem messze attól a ponttól, ahol autónkat hagytuk, kezdte meg rövid és szégyentelen Premier League-szereplését.
1996. november 23-át írunk, és 32 perce tart a mérkőzés hazai pályán a Leeds United ellen. Le Tissier jelez a padnak, hogy a combja meghúzódott. Miközben biceg lefelé a pályáról a hazai szurkolók hatalmas ovációja közepette, már meg is van, ki fogja őt váltani. A 33-as mezt viselő játékos lelkesen szalad fel a Dell gyepére. A döbbent Le Tissier a szemét dörzsöli. Másodpercekkel később az újonc majdnem be is talál, egyedül a terpeszkedő Nigel Martyn állja útját egy meseszerű Premier League-kezdetnek. Öt perccel a lefújás előtt a titokzatos cserét is lecseréli Graeme Souness Ken Monkoura, mivel csapata nem képes ledolgozni a kétgólos hátrányt.
Néhányan a pályán már tudják, pár sajtós még csak sejti, hogy amit itt látnak, az be fog vonulni a Premier League történelmébe.
„Nagyon meglepődtem, amikor felpillantottam, és láttam, hogy ő megy fel helyettem – nevet Le Tissier. – Előző nap velünk edzett, és azt gondoltuk magunkban, nyilván vetélkedőben nyerte a lehetőséget, annyira ügyetlen volt. Szombaton azonban ott ült velünk az öltözőben. Erre azt gondoltuk, valaki nagyon rendes volt vele, és a pálya széléről tekintheti meg a mérkőzést.” Dia viszont ennél sokkal többre vitte aznap, és 53 percnyi Premier League-karrierje még csak a történet fele. Kutatásunk, amelynek során a ravaszdi Diát szerettük volna fellelni, hosszúra nyúlt, és sikertelennek bizonyult. Több mint 15 évvel azt követően, hogy feltűnt a Premier League-ben, nem lehet a nyomára bukkanni. „Sajnos mi is ugyanebben a helyzetben vagyunk, nincs hozzá semmilyen elérhetőségünk – mondja Natalie Heath, a Northumbria Egyetem öregdiák-szövetségének elnöke a roppantul összetört FFT-nek. – Akárcsak önök, mi is képtelenek voltunk őt felkutatni az elmúlt években, ötletünk sincs, hol lehet. A szenegáli nagykövetségre és a Szenegáli Labdarúgó-szövetséghez irányuló telefonhívásaink is hasonló eredménnyel járnak. Egy libériai követségre intézett hívásunk (sosem lehet tudni) sem jár eredménnyel. Két dakari újságíróval is felvettük a kapcsolatot, de egyiküknek sem volt sejtése arról, merre lehet Ali Dia. Korábbi klubjai – azok, amelyekben ténylegesen játszott, és azok, amelyekről ezt csak állította – sem tudnak a Premier League egyik legnagyobb rejtélyének hollétéről.
Az FFT 2008-ban még el tudta csípni Ali Diát, bár a beszélgetés olyan rövid volt, mint a szóban forgó személy futballhírneve. Valahogy így történt: „Hogy került Angliába?”. „Egy telefonhívást követően.” „Büszke volt, hogy a Southamptonnál játszhat?” „Igen.” „Egyetért azzal, hogy rövid megjelenése a klubnál a Premier League legbizarrabb jelensége volt?” „Ezt kétlem, miért?” E mondatok után a vonal megszakadt, két nap múlva pedig a mobilszám sem élt már. Négy évvel később minden nyom eltűnt. Menjünk vissza 16 évvel, amikor még minden nyom forró, és Ali Diának akadnak csodálói is, állítólag George Weah is közéjük tartozik, aki akkor éppen aranylabdás volt, és egy olyan férfi is, aki ellentétben cikkünk alanyával, a telefonját is szokta használni.
Ő a bizonyíték arra, hogy északkeleten bárkire képesek felnézni
„A Paris Saint-Germainnél együtt játszott Weah-val, tavaly pedig a német másodosztályú VfB Lübeckben szerepelt. Mondtuk neki, hogy jöjjön el, eddzen velünk, és majd meglátjuk, mi merre hány méter” – mondta Souness az újságíróknak a southamptoni pályán a Leeds elleni mérkőzést megelőzően. Hogy honnan vette értesüléseit? Valakitől, aki Weah-nak adta ki magát. Ez kísértetiesen hasonlít Gordon Strachan történetéhez, aki ekkoriban a Coventry másodedzője volt. „Kaptunk egy hívást, amiben azt állították, hogy a srác George Weah unokatestvére, és megegyeztünk, hogy kipróbáljuk – mondja Strachan az FFT-nek. – Azok, akik szerezték, nem voltak bent aznap, ahogyan én sem, amikor próbajátékra érkezett, ezért megkértem az asszisztensemet, Garry Pendreyt, hogy nézze meg, állítsa be egy nyolc a nyolc elleni meccsre. Utána megkérdeztem, mi a véleménye, ő meg azt mondta, hogy úgy nézett ki a gyerek, mintha az Evening Telegraphtól nyerte volna ajándékba, hogy egy napig velünk edzhet. Meg kellett mondanom neki, hogy nem a mi emberünk, és azt is hozzátehettem volna, hogy másé sem.” Harry Redknapp, a West Ham akkori menedzsere szintén azt állítja, hogy megkereste őt „George Weah”, de hamar átlátott a szitán, és inkább telefonbetyárkodásként tekintett a hívásra. A dolgok egész másképp is alakulhattak volna, ha az időjárás nem szól közbe a Dia nagy napja előtti héten. „Dia, a próbacsatár elszalasztott lehetősége” – harsogta a Southern Daily Echo főcíme. A Southampton Arsenal elleni, a hét közepén esedékes találkozóját ugyanis az esős idő miatt elhalasztották, mindössze három nappal azelőtt, hogy a Szentek megpróbáltak megalázó, 7–1-es Goodison Park-beli vereségük után talpra állni. „A Paris Saint-Germain egykori gyors csatára próbajátékon van a Southamptonnál, mivel az aranylabdás George Weah beajánlotta őt Graeme Sounessnek, de az időjárás nem tette lehetővé, hogy lenyűgözzön minket ma este” – írta Graham Hiley, aki 19 éven át tudósított a csapatról az újság számára. Ő volt az első, aki felvetette, hogy a „szenegáli sztár” esetleg rászedte a Southamptont.
„Ha bárki kérdezné, a másikunk ötlete volt, rendben?”
Végül is tényleg furcsán hangzott, hogy Dia Weah unokatestvére lenne, hiszen ő libériai, ami még csak nem is határos Szenegállal. „Néhány nappal az után, hogy játszott, felhívott egy szurkoló, aki azt vetette fel, hogy lappang valami rejtély ebben az egész ügyben, mert Bournemouth-ban is ugyanez a sztori kering – mondja Hiley. – Emlékszem, felhívtam a Southamptont, és megkérdeztem tőlük, biztosak-e abban, hogy ez a srác az, akinek kiadja magát. Talán nem lenne rossz, ha utánanéznének. Határozottan elutasító választ kaptam.” Ekkor Dia már a második fellépésére készült a Southampton mezében, ezúttal a klub kevésbé híres Staplewood edzőpályáján. Most sem mutatott semmi eget rengetőt. Terry Cooper akkoriban Souness edzői stábjában dolgozott. Ma Tenerifén él az egykori leedsi és angol válogatottbeli balhátvéd, aki az FFT-nek elmondta, hogy Diának szerencséje volt, mert a csapaton éppen sérüléshullám söpört végig. „Annyira szűkében voltunk a csatároknak – és hogy ne legyünk vele túlzottan igazságtalanok, a srác nem tűnt elsőre nagyon gyengének a kiscsapatos meccsek során –, hogy Graeme azt mondta, padra kell ültetnünk őt, mert nem volt más, akit be tudtunk volna állítani – mondja. – Megtizedelődtünk, mindössze egy ép csatárunk volt. Ma már könnyű ellenőrizni egy csatár hátterét, de akkoriban muszáj volt adni neki egy esélyt. Soha többé nem említettük egymás közt, ami akkor történt.”
Ezt talán bölcsen is tették, hogy így védjék Souness hírnevét és megítélését, bár egy 2004-es interjúban az egykori liverpooli játékos már hatalmasat nevetett azon, ami bizonyosan pályafutása legkínosabb pillanatát jelentette, igaz, azt is érzékeltette, hogy nem az ő ötlete volt szerepeltetni Diát a csapatban. „Láttuk őt az edzéseken, és tudtuk, hogy nem elég jó. De azon az edzésen problémák adódtak Le Tissier-vel, és három másik csatárunk is sérült volt – mondta el Souness. – Terry Cooper javasolta, hogy próbáljuk ki egy meccsen, és ha beválik, akkor beválik, ha nem, akkor nem. Ezen kívül egy játékosunk húsz perccel a kezdés után megsérült, így be kellett vetnünk őt. Igen figyelemre méltó volt, harminc percig szaladgált úgy, hogy nem ért hozzá a labdához. Ilyet azelőtt sohasem láttam.”
Ilyet még Le Tissier sem látott 16 éves southamptoni tartózkodása alatt. „Olyan volt, mint egy elszabadult hajóágyú, de a legmókásabb az volt, hogy mindig olyan helyre szaladt, ahol véletlenül sem volt ott a labda. Szerintem próbálta messziről elkerülni. – mondja. – Valószínűleg azt gondolta, hogy ha nem ér labdába, akkor senki sem fogja észrevenni, mennyire gyenge.” 1996. december 3-án az Echo hírül adta, hogy a Leeds ellen nyújtott gyenge játéka miatt Diát elküldték a klubtól.
„A fenébe is, jön a labda!” Dia mindent megtesz, hogy elkerülje a találkozást a Leeds ellen
Ali Dia története itt még messze nem ér véget. Tizenegy nappal azután, hogy otthagyta a déli partot – és egy kifizetetlen hotelszámlát, amit aztán a klubjának kellett kiegyenlítenie Le Tissier szerint –, északkeleten tűnt fel újból. És persze a kluboknál – Gateshead, Spennymoor Town és Blyth Spartans –, amelyeknél több meccset is játszott, szintén nem tudják, merre lehet mostanság Dia. A további telefonhívások viszont egy olyan figurát exhumáltak, aki egyértelműen a legérdekesebb és legtitokzatosabb alakja az angol labdarúgás történetének. „Ezerötszáz fontos igazolási díjat kellett fizetnie, erre határozottan emlékszem, mert a szurkolói klub dobta össze” – mondja Mickey Barrass, a Gateshead szurkolói weblapjának üzemeltetője. Miután ez megtörtént, Dia még gólt is szerzett első meccsén, amit 5–0-ra nyert meg a csapat 423 néző szeme láttára a Gateshead stadionjában. A kezdeti lelkesedés azonban hanyatlásnak indult, mivel teljesítménye egyre romlott. Gyorsan. „Egyszer jött össze neki. Még az Afrika Kupára is meghívott bennünket, nézzük meg, hogy szerepel a válogatottban – kuncog Paul Thompson, aki együtt játszott vele nyolcmeccses gatesheadi tartózkodása idején. – Egy mérkőzés során megkerültem a kapust, és rálőttem. Ali ünnepelni kezdett, és az égre emelte a tekintetét. A labda őt találta el, és jóval mellé ment. Amikor először láttuk, a Mercedesével érkezett, és bár nem árulta el, tudtuk, hogy legalább tizenöt éves! Amikor behajtott ezzel a járgánnyal a parkolóba, mindannyian nevetni kezdtünk.” Amikor új menedzser érkezett a csapathoz Jim Platt személyében, egyszerűen nem volt elégedett a teljesítményével: a Slough Town elleni meccsen csereként küldte fel, majd négy perccel a vége előtt, tíz perc játék után lehozta. Ezzel el is küldték a klubtól, de mindez még mindig nem jelentette a kitartó próbálkozó történetének azonnali végét a klubnál. „Egy éjjel az edzés után a tartalékcsapatunk menedzsere, Alan Shoulder (egykori Newcastle-csatár – a szerk.) egy papírt húzott elő a zsebéből – magyarázza a Gateshead akkori tulajdonosa, John Gibson. – Azt fűzte hozzá, hogy előzetes bejelentkezés nélkül érkezett egy figura az edzésre, és beállt. A végén azt mondta Shouldernek, úgy érzi, hasznára tudna lenni a csapatnak, és szeretne hozzájuk szerződni. Ali Dia volt az. Ez egyszerűen hihetetlen.”
Az FFT felvette a kapcsolatot Dia néhány „korábbi csapatával”, hogy megerősítést nyerjen, tényleg játszott-e olyan kluboknál, mint a Bologna vagy a Paris St.-Germain. Egyikük sem tudott erre utaló bizonyítékokkal szolgálni. Pedig Dia azt állítja, hogy David Ginolával is focizott Párizsban, és hogy ezt alátámassza, egy képet is lobogtatott, amin ő és Ginola együtt szerepeltek. „Tényleg ismertem Davidot a Newcastle-nél töltött idő miatt, és neki fogalma sem volt, ki az a Dia. Amikor mutattam neki azt a képet, azt mondta, ez egy olyan fotó, amilyet bármikor bárkivel készíthet jártában-keltében a városban – mondja Gibson. – Dia szerintem saját maga is elhitte az összes hazugságát. A legmókásabb az, hogy a valódi története sohasem derült ki. Azt gondolták róla, hogy Weah unokatestvére vagy barátja, de Weah libériai, nem szenegáli!” Gibson elismeri, hogy Dia nagyon szerethető figura volt, és bár a szurkolók 1500 fontot húztak le a vécén azzal, hogy fizettek érte, mégis nagy kedvencük volt. „Nagyon szerette, ha a drukkerek a nevét skandálták – mondja Barrass. – Még ha azt is énekeltük, hogy »Ali Dia, hazug disznó«, hatalmas vigyor jelent meg az arcán.”
Magával vitte a melegítőfelsőjét, és hagyott egy hotelszámlát is maga után
Nem valószínű, hogy Souness is vigyorgott, amikor rájött, hogy rászedték, de sohasem derült ki, ki volt az, aki először felhívta őt; Weah-nak, aki végig tagadta, hogy köze lett volna ehhez az egészhez, minden bizonnyal jobb dolga is akadt, amivel eltölthette az idejét. Amikor Diát megkérdezték, milyen magyarázattal tud szolgálni a Premier League leghíresebb belépőjével kapcsolatban, ahogyan az várható volt, titokzatosan viselkedett. „Souness mesélte nekem, hogy George felhívta, és azt közölte vele, hogy jó játékos vagyok. Tényleg jó focista vagyok, ezt be is tudom bizonyítani” – mondta Dia. Vajon ki lehetett a vonal másik végén? „Nem tudom, ki lehetett.” Ezzel zárul hát ez a kérdés. Az internet modern világában, ahol minden adat lekérhető egy játékosról néhány kattintással, nem valószínű, hogy Dia története valaha is megismétlődhet. Viszont a ’90-es években a Southampton hőse nem egyedül kínálta magát nehezen hihető történetekkel. „Akkoriban ez gyakran megtörtént – emlékszik vissza Strachan. – Volt egy tag, aki hosszasan zaklatott azzal, hogy a londoni amatőr ligában topjátékos. Majd Southamptonba kerültem, és igazoltam egy srácot, akit Agustin Delgadónak hívtak, eljött vele a tolmácsa is. Felismertem a tolmács nevét, és megkérdeztem, nem ő hívogatott-e a Coventrynél is. Rövid habozás után beismerte. Szóval ez a topjátékos rövid idő alatt tolmáccsá vedlett, és ebben a szerepében sem volt túl jó.” Diának nem volt szüksége tolmácsra, az angolja elfogadható volt. Ugyanez nem mondható el a játékáról. Az annyira gyenge volt, hogy könnyen érthető, miért tűnt el nyomtalanul.„
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. májusi számában.)
