Szöveg Steve Hill Fotó Leon Csernohlavek
„Milyen fiatal voltam…!”
Howe ábrándozva nézegeti a 25 éve készült képet. Akkor találkoztam vele először.
Elküldtek, hogy készítsek interjút egy fiatal játékossal. Megtudtam, hogy az unokatestvérem együtt járt iskolába Eddie Howe-val, úgyhogy felhívtam az otthoni számát, és megkértem, hogy találkozzunk a Dean Court előtt. Ma már nem mennek ilyen simán a dolgok. Először mindent le kellett szerveznem a főnökséggel, csak ezután léphettem be a dél-angliai napsütésben fürdő, hibátlan Vitality-stadionba. Hatalmas a nyüzsgés: még recepció is van. Huszonöt éve csak odaálltam a pálya bejárata elé, és vártam, amíg megérkezik.
Nagy örömömre Howe ugyancsak élénken emlékszik arra a bizonyos napra: azt hitte ugyanis, hogy csak a csapattársai ugratják.
„Persze, hogy azt hittem: olyan volt, mintha véletlenül választottak volna ki – magyarázza. – Furcsa volt, hiszen akkor még a YTS ifjúsági csapatában játszottam, a pályám küszöbén. Jó kis ízelítő volt abból a színvonalból, amit a FourFourTwo jelentett, mind az interjú folyamata, mind a fotózkodás terén. Sokat tanultam. Bizonyos részletekre még mindig jól emlékszem, izgalmas volt. Anyám vagy húsz példányt vásárolt abból a számból, néha még mindig a kezembe akad egy. Nehéz lesz újra elkészíteni ugyanazt a képet. Hát nézz csak rám, milyen vagyok most!”
Manapság, mondjuk, nyilván nem 37 fontot keres hetente. Ízelítőnek valóban nem volt rossz az a néhány oldal reflektorfény: Howe lett végül az egyetlen abból az ifjúsági együttesből, aki profi pályára lépett.
Az akkori Bournemouth persze egész máshogy festett, mint a mostani: négy számmal később a FourFourTwo ismét felbukkant a Dean Courton. Ezúttal a menedzsert, Mel Machint faggattuk, miután a Bournemouth az idény utolsó napján legyőzte a Shrewsburyt, és megszilárdította helyét a harmadosztályban.
„Azóta rengeteg mérföldkövet hagytunk magunk mögött – mondja Howe. – És mindegyik mérföldkő fordulópont volt. Többször is kieshettünk volna, mégis általában sikerült éppen megúszni. A klub pénzügyi története szerint számtalanszor csődbe mehettünk volna: már-már nevetséges, hogy most mégis itt ülünk, a Bournemouth pedig a Premier League-ben játszik.”
Egy ilyen modern pálya mellett ücsörögve nehéz elképzelni, hogy valaha adománygyűjtések mentették meg a Bournemouth-t a csődtől, amibe olykor akár más klubok is beszálltak.
„Nem sokkal az interjú után épp egy fontos találkozóra kellett mennem, ahol eldőlt, kap-e elég pénzt a klub a működéshez. Még csak tizenhét voltam, de hamar hozzászokik az ember az ilyesmihez, ha jelentéktelenebb ligában játszik. Mindennap meg kell küzdeni a túlélésért.”
Ami a játékot illeti, Howe jobbhátvédként szárnyalt a Bournemouth-ban. Itt figyelt fel rá Harry Redknapp, aki korábban a klubnál is edzősködött.
„Nem egyszer játszottunk Harry csapatai ellen – idézi fel Howe. – Emlékszem, egyszer a West Ham ellen léptünk pályára a Carabao-kupában, bár akkor nem is tudom, hogy hívták. Egész jól ment. Az Upton Parkban léptünk pályára, kettő nullára veszítettünk, de jó voltam, és a meccs után beszélgettem Redknapp-pel. Tetszett neki a futballom, és amikor átkerült a Portsmouth-hoz, elhívott a csapatába. Nagy megtiszteltetés volt, hogy én lehettem az első, akit igazolt.”
Howe és a Bournemouth elnöke, Jeff Mostyn együtt ünnepelték a 2015-ös bajnoki címet, amivel kiérdemelték helyüket a Premier League-ben
Bár sikerült feljutnia a másodosztályba, sérülései végül megakadályozták abban, hogy teljes értékű pályát fusson be.
„Volt két sérülésem – emlékezik keserűen Howe. – Az első meccsemet a Preston ellen játszottam, de megsérült a térdem. Ez még nem volt súlyos. A következő idényre szépen felépültem, de az első meccsemen ismét megsérültem. Öt perc után pedig fenekestől felfordult az életem. Emlékszem a pillanatra, amikor elmondták, hogy kénytelen leszek visszavonulni. Még a pályám elején voltam, huszonnégy éves. Elmentem egy specialistához, aki elmondta, hogy ezzel a sérüléssel be kell fejeznem a focit. Mintha a halálomat jelentette volna be. Nem volt B-tervem a jövőre, teljesen összetörtem. De mivel sok időt kellett a futballtól távol töltenem, volt időm feldolgozni, mi történt, és amikor eljött az idő a váltásra, könnyebben alkalmazkodtam. Két évet hagytam ki, huszonhat évesen tértem vissza. Újra Bournemouth-ban játszottam néhány évig, de be kell vallanom, nehéz volt. Tisztában voltam azzal, hogy már nem az a labdarúgó vagyok, mint régen, úgyhogy a rosszabb napjaimon próbáltam minél kevesebbet játszani. Szerencsére Kevin Bond felajánlott egy edzői pozíciót, ami jó irányba terelt.”
A keserű első évek ellenére végül is itt kezdődött el Eddie Howe története. A klubnál lévő átalakítások és kirúgások után 2009-ben az English Football League legfiatalabb edzőjeként Howe került a Bournemouth kispadjára. A kiesés szélén álltak, miután tizenhét pontos büntetést szabtak ki rájuk. A zöldfülű edző azonban megmentette őket.
„Csodálatos volt – mondja. – Akkor azt hittem, ennél rosszabbul nem is lehet karriert kezdeni, hiszen annyi minden forgott kockán. A Bournemouth mindig is a Football League-ben játszott, nem eshetett ki, az a klub halálát jelentette volna. Azt hittem, azért vettek fel, hogy elvigyem a balhét. Úgy kezeltem, mint soha vissza nem térő lehetőséget. Hatalmas megtiszteltetés és felelősség volt, hogy nekem kellett a Bournemouth-t megmenteni a búcsúzástól. Ilyen elképesztő nyomás alatt többet tanultam abban a fél évben, mint azt valaha gondoltam volna. Remek alapot jelentett.”
Ekkor jegyzem meg, hogy abban az idényben végül az én klubom, a Chester esett ki. Egy évvel később csődbe mentek, és most az észak-angliai hatodosztályban hervadoznak. Howe élesen emlékszik a Chester elleni találkozóra is. „Jó kis mérkőzés volt. Már csak három meccs volt hátra, úgyhogy sok múlott azon a napon. Kettő nullára győztünk: nekünk szerencsénk volt, a Chesternek sajnos nem. Tudtuk, hogy a klub jövője múlik ezen a néhány összecsapáson.”
Ezzel az egy idénnyel Howe a Bournemouth hősévé válhatott volna, de marasztalták a következőre is. Persze volt egy kis csavar a dologban.
„Azon a nyáron leültem tárgyalni Eddie Michell-lel, az akkori elnökkel, és ekkor tudtam meg, hogy szerződtetési tilalom van érvényben – magyarázza Howe. – Akkor ezt szörnyen nagy igazságtalanságként éltem meg, de visszatekintve rengeteget tanultam arról, hogyan lehet igazolás nélkül színvonalas csapatot építeni. Most már tudom, hogyan kell a meglévő játékosokat úgy edzeni, hogy a lehető legtöbbet kihozzam belőlük. Ez a tapasztalat azóta is hasznos.”
Valóban kihozta belőlük a legjobbat: az első teljes idényében a tabella aljáról a csúcsára repült a gárda, ezzel biztossá téve a feljutást. A labdarúgás nagyszínpadán hamar felfigyeltek Howe érdemeire, aki 2011 januárjában újra döntéshelyzetbe került.
„Három klub is hívott menedzsernek: a Crystal Palace, a Charlton és a Burnley. De maradni is szerettem volna, mert imádom ezt a csapatot, és éreztem, hogy még nem végeztünk. Végül mégis elmentem, méghozzá a lehető legmesszebb, mert így még nagyobb a kihívás. A Crystal Palace és a Charlton esetében túl közel lettem volna, nem tudtam volna elszakadni innen, mondván, hogy a családom is itt van. De minden figyelmemet az új feladatra akartam összpontosítani, ezért a Burnleyt választottam. Kiváló embereket ismertem meg ott, megtiszteltetés volt elvállani a feladatot.”
Miután azonban egyszer a nyolcadik, másodszor a tizenharmadik helyen végeztek a Championshipben, Howe családi okokra hivatkozta otthagyta a Turf Moort, és 2012 októberében hazatért.
A 20 éves Howe a Bournemouth mezében 1998-ban
A Bournemouth addigra lecserélte a helyi üzletemberekből álló tulajdonosi kört egyetlen orosz mágnásra. Visszatértekor Howe-nak ismét viharos tengereken kellett kormányoznia a hajót.
„Találkoztam az új tulajdonossal, Makszim Gyeminnel, aki elmondta, mi a terve a csapattal – emlékezik a negyvenegy éves edző. – A League One alján tanyázhattunk, ő meg azzal jött, hogy mik a tervei a Premier League-ben. Meglepődtem. Azt mondtam, inkább gondoljuk át józanul a dolgokat, és tervezzünk hosszú távra, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a következő idényre már jussunk fel a League One-ba. Úgyhogy fogtuk magunkat, és megcsináltuk. Amikor ezzel megvoltunk, azzal jött, hogy jussunk fel a Premier League-be. Mindent azonnal akart, gyorsabban, mint amire számítottam, hogy képes leszek. Végül két idény alatt összejött. Erre viszont nem számítottunk.”
Mindössze egy ponttal sikerült megelőzni a Watfordot. A győzelem után a csapat a bournemouth-i parton ünnepelt a szurkolókkal. További örömre adott okot, hogy Howe megkapta a „Bournemouth Szabad Polgára” címet. Ennek hála joga van „ugyanazon a partszakaszon többször is legeltetni a juhait”, és bármikor leülhet a templomban, még akkor is, ha a kiszemelt helyet már elfoglalta valaki (ami Howe szerint „nem semmi bónusz!”).
2004-ben kupagyőzelmet érő gólt lőtt a Blackburn elleni büntetőpárbajban
Sikerült megerősítenie a csapat helyét a Premier League-ben, ahol tizenhatodikként, kilencedikként, majd tizenkettedikként végezett az elmúlt három évben.
„Addig csak a tévében láttam Premier League-meccset – mosolyog Howe. – Játékosként végül nem jutottam el odáig. Még amikor a Portsmouth bejutott, akkor sem tudtam velük pályára lépni a sérülésem miatt. Edzőként viszont éppen olyan, mint a televízióban. Elképesztően magas a színvonal, sokkal gyorsabbak és ügyesebbek a játékosok, hihetetlen a hangulat, és hatalmas a nyomás. Vagyis épp olyan, mint amilyennek elképzeltem, sőt sokkal több.”
Felidézem neki azt a szombat estét, amikor az első Premier League-idényük elején a Stamford Bridge-re mentek játszani. Aznap az én csapatom, a Chester 3–1-re kikapott a Cheltenham ellen. A Bournemouth viszont 1–0-ra megverte a házigazda Chelsea-t. Egy olyan szerencsétlennek, mint én, aki egy sehonnai kis városka jelentéktelen együttesnek szurkol, ez maga volt a megváltás.
„Az a meccs változtatta meg a játékosok hozzáállását – mondja Howe. – Először elég erős volt a csapat kisebbségi komplexusa, ami érthető. Nem éreztük úgy, hogy megütjük a szintet. Remekül játszottunk a Championshipben, de menni fog ez a Premier League-ben is? A mérkőzés után viszont biztosak voltunk benne, hogy képesek leszünk tartani a lépést. Egy héttel később kettő egyre megvertük a Manchester Unitedot: ez a két győzelem megerősítette a csapat önbizalmát.”
Vannak egyesek, akik szerint a Bournemouth-hoz hasonló klubok nem valóak a Premier League-be, Howe azonban nyilván nem így látja.
„Az angol labdarúgásban éppen az a szép, hogy bárki bejuthat a Premier League-be, ha elég jó szintet hoz, és ez így van jól. A feljutásért és a kiesés ellen folytatott állandó küzdelem miatt olyan jó a bajnokságok piramisrendszere. Úgy érzem, reményt adunk az alacsonyabb szinten játszó csapatoknak, és ez még a National League szintjére is igaz. Nyilván rengeteg tényezőnek össze kell játszania, és rengeteget kell belefektetni, de a mi történetünk bizonyítja, hogy nem csak erről van szó. Remélem, mindenkinek reményt tudunk adni.”
Steve Hill 1994-ben már a FourFourTwo ötödik számában készített interjút Eddie Howe-val.
EDDIE A VÁLOGATOTTNÁL?
Nem kevesen emlegetik Howe-ot mint az angol válogatott lehetséges jövőbeli kapitányát. De lenne-e kedve ehhez a munkához?
„Az egyik első emlékem kölyökkoromból az, ahogy elképzelem, amint győztes gólt lövök a világbajnokság döntőjében. Azt hiszem, minden kissrác így van ezzel. Egészen kicsi korunktól kezdve fontos a hazánk. Játékosként végül nem jutottam el a válogatottságig, de szövetségi kaptányként hatalmas lehetőség lenne, és nagy megtiszteltetés. A nemzeti együttes edzői azonban nem tartanak mindennap tréninget, én azonban nap mint nap a pályán szeretek dogozni, úgyhogy egyelőre nemet mondanék. Hogy ez később változik-e, azt majd meglátjuk.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júniusi lapszámában.)
