Aki majdnem magyar lett: Vic Halom, a Vasas-verő

Interjú Jocha Károly Fotó FFT, Getty Images

Az idő múlása előbb-utóbb minden érdekes témát jótékony lepellel borít be. Más kérdés, hogy vannak olyan esetek, amelyek megérdemlik a „leporolást” és a felelevenítést is. Ide tartozhat az Angliában élő, édesapja révén magyar származású Vic Halom esete is, akit 1973-ban Illovszky Rudolf, az akkori szövetségi kapitány számításba akart venni a magyar labdarúgó válogatottban, de ebből persze a hetvenes évek Magyarországán nem lehetett semmi.

A családja mikor hagyta el Magyarországot? És van-e bármilyen kapcsolata az óhazával?

Mivel én már Angliában, 1948. október 3-án születtem, nincs pontos információm arról, hogy édesapám és a részben német, részben orosz felmenőjű édesanyám mikor hagyta el a második világháborút követő zűrzavaros időkben Magyarországot – mondta a 72 éves Vic Halom, akire hosszas szervezgetés után az egykori TF-es, majd honvédos kosárlabdázó, a később Izland és Anglia válogatottját is irányító, ugyancsak Angliában élő Németh László segítségével sikerült rábukkanni. – Édesapám három bátyja 1956-ban hagyta ott az általuk átkozottnak minősített kommunizmust. Egyikük meg sem állt Ausztráliáig, a másik kettő viszont itt él Angliában, az egyik Derbyshire-ben, ahol az én egyik otthonom is található.

A nagybátyjain kívül maradtak még itt rokonai?

Többen élnek jelenleg is Magyarországon, ahova számos alkalommal el is látogattam. Igaz, a legutóbbi ottlétem óta is eltelt legalább tíz esztendő. Meg kell mondanom, hogy ezek az utak mind érzelmekkel teliek voltak, és az ott szerzett élményeknek is jelentős részük van abban, hogy Magyarországot mindmáig nagyon közelinek érzem magamhoz.

Vic Halom passzából Ian Porterfield belövi az FA-kupát érő gólt a Leedsnek – a Sunderland lett 1931 után az első másodosztályú kupagyőztes

Mikor határozta el, hogy labdarúgó lesz?

Szervezett keretek között futballozni tizenöt éves koromban kezdtem a hagyományokban gazdag, a legelső vonalban is többször megforduló Charlton Athleticben. Elég gyorsan felívelt a karrierem, hiszen már tizenhét évesen pályára léphettem a felnőttcsapatban.

Az első lépéseket 1963-ben tette meg a zöld gyepen, és egészen 1981-ig aktív tudott maradni. Mire emlékszik vissza legszívesebben hosszú pályafutásából?

Az élményekben bővelkedő pályám vitán felül legkiemelkedőbb eseménye a Sunderlanddel az FA-kupa 1973-as elnyerése volt. Most éppen a fiam otthonában vagyok, ahol velem szemben a falon egy hatalmasra kinagyított fényképen három csapattársammal emeljük magasba a trófeát. Ez a kupasorozat az angol futball történetének legelső és legrégebbi versenye, amit megnyerni óriási megtiszteltetés és életre szóló élmény annak, aki a részese lehetett. Ezért ezt a sikert tartom pályafutásom csúcsának. De kiemelném még azt a bajnoki mérkőzést is, amelyiken három gólt rúgtam a Manchester City kapujába. Ezek közül az egyik olyan szépre sikerült, hogy az Év góljának is megválasztották. A City kapusa azt kiabálta társainak, hogy hagyjátok, a lövésem viszont akár egy rakéta, úgy csapódott a felső sarokba.

Halom és Fábián Tibor a Vasas–Sunderland KEK-meccsen, a Népstadionban

A kupagyőzelem után jött a budapesti kupaszereplés, amikor a Vasas ellen játszottak. A Sunderlandben mutatott játéka felkeltette a magyar kapitány, Illovszky Rudolf érdeklődését is. Szívesen szerepelt volna a magyar nemzeti együttesben?

A budapesti mérkőzést követően valóban megkeresett Illovszky Rudolf kapitány, és felajánlotta, hogy játsszak a magyar válogatottban. Ezt a lehetőséget boldogan fogadtam, hiszen nem voltam angol válogatott, az apám miatt mindig szerettem és magaménak éreztem Magyarországot, és magyarnak is éreztem magamat. A politikai helyzet ismeretében viszont bele kellett törődnöm abba, hogy a bolsevik diktatúra vezetői totálisan elutasító álláspontra helyezkedtek. Így esélyem sem lehetett magyar nemzeti színekben pályára lépni, amit mindmáig sajnálok, de sajnos, ez akkor egy olyan világ volt.

Egyáltalán mennyire ismerte az akkori szocialista országok – elsősorban Magyarország – labdarúgását? Látta esetleg filmeken az ötvenes évek magyar Aranycsapatát, Puskást és társait játszani?

Puskást mindenki csodálta, világszerte jól ismert extraklasszis volt, de sajnos élőben sem őt, sem társait nem láthattam futballozni. Később pedig az én magyar vonalam a kommunista párt jóvoltából elhalt, így az érdeklődésem is leginkább saját klubom, az azokban az években nagyszerű eredményeket produkáló Sunderland felé irányult. Jó játékunk kellő önbizalommal párosult, nem féltünk senkitől, megvertük az Arsenalt és a többi, nagynevű klubot.

Mi a Sunderlandben eltöltött három esztendő mérlege, és kik voltak az ismertebb játékostársai?

Azt hiszem, utólag is elégedett lehetek, hiszen az ott töltött három idény folyamán százharmincnégyszer kaptam helyet a kezdő csapatban mint középcsatár, és mindössze ötször léptem csereként a pályára. Az általam szerzett negyvenkét gólra mindmáig örömmel és némi büszkeséggel gondolok vissza. Akkori csapattársaim közül kiemelném a kupadöntőben a győztes gólt szerző Ian Porterfieldet, aki később a Chelsea menedzsereként is közismert volt. Dave Watson a Manchester City futballistájaként hatvanötszörös válogatottságig vitte, de az ugyancsak a Cityben is szereplő, hatszoros angol válogatott Dennis Tueart és a „kis tábornoknak” becézett csapatkapitány, Bobby Kerr kívánkozik az élre. De természetesen emlékszem a Sunderlandben is védő Fülöp Mártonra is, akinek korai halála őszintén megrendített.

Ha visszatekint pályafutására, melyik évben ment a legjobban a játék?

Egyértelműen az 1972–73-as idény vége kívánkozik legelőre, télen igazoltam a Sunderlandbe, és megnyertük a kupadöntőt. De a Charlton Athleticben és a Fulhamben eltöltött időszakok is a pozitív oldalt erősítik. A sikereimet nem érhettem volna el, ha a szintén jó futballista édesapám nem edz oly sokat velem gyerekkoromban. Ezek a közös fiatalkori gyakorlások azért is jelentettek sokat, mert annak idején az utánpótlással való foglalkozás sokkal amatőrebb keretek között zajlott, mint manapság. Mivel apámtól valóban sokat tanultam, kétszeresen is sajnáltam a magyar válogatottnál elmaradt lehetőséget, mert ezzel neki is örömet szereztem volna.

A Wembleyben harcol 9-es mezben a Leeds védőivel az 1973-as FA-kupadöntőben

„VALAHOGY EZ NEM AZ ÉN JÁTÉKFELFOGÁSOM, A MAI LABDARÚGÁS NEKEM KISSÉ IDEGENNEK TŰNIK”

Amikor visszavonult, edző lett. Mindig is erre a pályára készült?

Átmenettel hagytam abba a játékot, ezért előbb játékos-edzőként dolgoztam. Ezen a vonalon az volt a vezérelvem, hogy rendkívül erős fizikai és szellemi koncentrációval lépjünk pályára, és erős akarattal mindent a támadó futballra tegyünk fel. Játékos-edzőként vezettem például a csapatot Barrow-ban, ahol megnyertük a bajnokságot, és egy osztállyal feljebb léphetett a klub, én mégsem voltam elégedett. Be kellett látnom, hogy mivel nem igazán élveztem ezt a tevékenységet, a főfoglalkozású profi edzőséget nem nekem találták ki. Azt ugyanis nagyon fontosnak tartottam, hogy amit csinálunk az életben, azt ne kényszerből tegyük, hanem élvezzük is. A felismerés birtokában nem volt nehéz abbahagynom.

Mire cserélte fel az edzői hivatást?

Mivel a családom és én is mindig a kemény és becsületes munka hívei voltunk, ezért belevágtam egy építési vállalkozásba. Sok erőt, időt, munkát és természetesen pénzt is fektettem ebbe, és ezzel foglalkoztam egészen nyugdíjazásomig. Utána sem dőltem hátra, hanem ingatlanokat vásároltam Bulgáriában, a Fekete-tenger partján.

Miért éppen ott?

A döntésemben elsősorban egészségügyi szempontok játszottak szerepet. Aktív játékos-pályafutásom éveiben eléggé önpusztító módon edzettem és játszottam, miközben a sporttudomány, a rehabilitáció módszerei nem voltak olyan fejlettek, mint manapság. Súlyos ízületi problémáim voltak, és az arthritisre a Fekete-tengeri klíma, ha nem is hoz teljes gyógyulást, de enyhülést jelent a fizikai fájdalmak elviselésében. Ezért időmet a Fekete-tenger partja és Anglia között osztom meg.

Vic Halom (9) és Mészáros Ferenc kapus párbaja a visszavágón

Mi a véleménye a Premier League-ről?

Őszintén? Nagyszerű játékosok szerepelnek a világ legjobb ligájának mondott angol bajnokságban. Ezzel együtt számomra nehezen nézhető az a futball, amelyben a tizenhatosról rendszeresen visszapasszolják a labdát mélyebbre, majd újból előbbre hozzák, és újból hátrébb adják. Valahogy ez nem az én játékfelfogásom, a mai labdarúgás nekem kissé idegennek tűnik. Viszont rengetegen nézik, a sportág körüli üzlet is jól megy, tehát ezt kell elfogadni, és ezt kell szeretni is.

Ha már Angliáról beszélünk, ugorjunk vissza még néhány szó erejéig a világbajnokságokhoz: 1966-ról és 2022-ről kérdezném. Az utóbbiról azért, mert egy selejtezőcsoportba került Anglia és Magyarország.

Az 1966-os, hazai vébén született angol győzelem a szigetországban élőknek éppen annyira fontos és emlékezetes siker, mint a magyaroknak az Aranycsapat menetelése, a 6:3 és a 7:1, valamint a vb-ezüstérem. Tudom, hogy Puskás és társai közül ma már senki sem él, és a tizenkét évvel később vb-győztes angol együttesből is már sokan elmentek. Egyébként itt, Angliában mindmáig rengeteg alkalommal ünneplik az 1966-os aranyérmet! Hogy 2022-ben lesz-e minek örülnünk Angliával kapcsolatosan, az majd elválik. Természetesen megnézem a szeptemberben esedékes, első magyar–angol meccset is, amelyre nincs biztos tippem. Talán az angolok nyernek, de akkor sem keserednék el, ha a magyarok győznének! Az erőviszonyok kiegyenlítődése miatt semmit sem lehet biztosra venni.

És milyen Vic Halom magánemberként?

Nagyon-nagyon kiemelten és sokszorosan hangsúlyozom, hogy magyarságom gyökereit büszkén viselem. Nagy öröm volt számomra, hogy valamikor a kétezres évek elején személyesen is találkozhattam Orbán Viktor miniszterelnökkel, aki a labdarúgás nagy pártfogója és lelkes szurkolója. Amikor tehetem, mindig útba ejtem Magyarországot, hogy a maradék rokonságommal találkozhassanak. Boldog vagyok, hogy a „Sunderland, a szabadság városa” kitüntetést éppen a legutóbbi időben ítélték nekem, és azt is remélem, hogy ha ez az őrült járvány véget ér, személyesen is átvehetem azt. Azért is fáj, hogy végül nem lehettem magyar válogatott, mert ez esetben talán valamilyen magyar elismerésben is részesülhettem volna. Végül búcsúzóul minden jót, sok sikert kívánok a magyar sportnak a futball Eb-n, a tokiói olimpián és azután is!

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi lapszámában.)