Interjú Chris Flanagan
Hogy miért játszottam annyi klubnál? Hát a pénzért! Oda mentem, ahol a legtöbbet ajánlották. Nem sok labdarúgó ismerné be, hogy egy kapzsi szemétláda, de én igen!
Angliában nem volt szokás a meccs előtt a pályán melegíteni, azt is én kezdtem el. Mindig az öltözőben melegítettünk, de az Aston Villánál láttam a CSZKA Moszkva kapusát, ahogy egy barátságos meccs előtt a füvön készült. Amikor később a Uniteddal játszottunk az Old Traffordon, én is kimentem, mire a pályamester leüvöltött, hogy „Mi a f…szt csinálsz? Három előtt öt perccel léphetsz csak pályára!” Úgyhogy kénytelen voltam kézen állva keresztülsétálni azon a k…va büntetőterületen! Utána minden meccs előtt megcsináltam, még szaltóztam is. Azt hitték, bolond vagyok.
A Wolverhampton ellen Superman-jelmezben játszottam. A mérkőzés előtt már úgy volt, hogy megkapom az 1982–83-as Év játékosa-díjat. Ahogy a stadion felé hajtottam, megláttam egy jelmezboltot, és azt gondoltam: „Egye fene!”. Köpenyestül mentem ki a pályára melegíteni. A közönség imádta. Kevin Keegan akkor a Newcastle-ben játszott, és azt mondta, ha a meccsre is felveszem, ad száz fontot. Fel is vettem: a mezem alá. A végén odamentem hozzá, hogy „Keegan, hol a száz fontom?”. Halálra röhögte magát!
Az ablakon át menekültem a Derbytől. Ott voltam kölcsönben 1984- ben, de a Sheffield United már egy csomó pénzt felajánlott. Az edző, Arthur Cox bevitt az irodájába, kulcsra zárta az ajtót, és azt mondta: „Innen addig ki nem mész, amíg alá nem írsz a Derbynek!” Órák teltek el néma csendben, amikor telefonon keresték. Bezárta maga mögött az ajtót, mire én rögtön megnéztem, hogy nyitva van-e az ablak. Nyitva volt, kimásztam, és az autómhoz siettem. Ahogy Sheffield felé vettem az irányt, Arthur ugrott ki elém, azt kiabálva, hogy „Állj! Állj!”, de félrerántottam a kormányt, és sikerült elkerülnöm!
A Falkland-szigeteki háború miatt összeverekedtem Osvaldo Ardilesszel. Akkor, a nyolcvanas évek végén épp a Southamptonnál voltam. A Spurs elleni meccsen történt. Aki nem hagyta, hogy megfogjam a szögletet, annak a lábközépcsontjára tapostam. Osvaldo is csúnyán megjárta. Kettő egyre nyertünk, és a meccs végén odakiáltotta nekem, hogy „Te állat!”, mire én: „Rossz vesztes vagy, b… meg, elvesztettétek a háborút, és most is csak veszíteni tudtál, f…szfej!” A lépcsőn várt rám, és nekem jött. Úgyhogy legurítottam. Kínos volt, amikor a Newcastle-nél ő lett az edzőm!
Alan Shearer pedig arcba rúgott. Amikor még csak tizenhat éves volt, a Southamptonnál együtt játszottunk. Egy edzésen kicsúszott a kezemből a labda, ő meg ahelyett, hogy elcsalta volna, átugrott felettem. „Ne ugorj át, b…szki! – mondtam. – Ha elgurul a kezemből a labda, arra rárúghatsz!” Néhány évvel később már ellene játszottam. Rávetettem magam a labdára, mire: „Reccs!”. Négy öltéssel varrtak össze. A meccs után odamentem egy csapattársához, hogy „Hol a f…szban van Shearer?”. Azt mondta: „De hát te mondtad!”, mire én: „Tudom, és jól csináltad. Gyere, igyunk egyet!”
Még mindig én vagyok a Premier League valaha volt legidősebb játékosa. A Newcastle-nél voltam segédedző, de nem volt olyan péntek, hogy ne maradt volna valamelyik klub kapus nélkül: hol a Lincoln, hol a Scarborough, hol a Darlington. Én csak annyit mondtam: „Adjatok ezer fontot, és én ott vagyok délután egyre”. Negyvenhárom éves voltam, mikor a Manchester City kifogyott a kapusaiból, és a Newcastle ellen kellett játszanom a Premier League-ben…
„KEVIN KEEGAN AZT MONDTA, HA A MECCSRE IS FELVESZEM A SUPERMAN-JELMEZT, AD SZÁZ FONTOT. FEL IS VETTEM”
Kevin Keegan ezt nem tudta megbocsátani. Hétközben a Newcastle játékosait edzettem, hétvégén a Citynél ültem a kispadon. Még meg is kérdeztem Kevint, hogy a Newcastle elleni meccsen mi legyen. Azt mondta, nem lesz gáz, úgyis csak csere vagyok. A Newcastle csapatával utaztam aznap Manchesterbe. Az első félidőben azonban Tony Coton megsérült, így kénytelen voltam pályára lépni. Elképesztően jól védtem, nulla nulla lett az eredmény. Ismertem Kevint, tudtam, mekkora f…sz tud lenni egy vereség után. A meccs után odajött hozzám. „Te rohadék!” – mondta. És nem viccelt. Azóta sem tudtunk egyenesbe jönni.
Liam Gallagher is megköszönte a munkámat egy Oasis-koncerten. Még három meccsen játszottam a Manchester Cityben 1995-ben, és végül nem is esett ki a csapat. A lányom akkor volt tizenkettő. Azt kérdezte, tudok-e neki Oasis-jegyet szerezni, mire én: „Ki az az Oasis?”. Azt mondta, egy jó zenekar. Francis Lee szerzett neki és a barátainak pár jegyet egy koncertre a Maine Roadon. A színpadra is felhívták őket, ahol Liam így mutatta be a lányomat: „Az ő apja Budgie, miatta nem estünk ki!”.
Diego Maradonát is edzettem az al-Vaszlnál. Ománban élek, de amióta visszavonultam, dolgoztam az Emírségekben, Manilában és Szingapúrban is. Maradona edzője is voltam. Kib…ott jó fejteniszjátékos. A tarkóján kapja el a labdát, egészen a hálóig viszi, majd feldobja, én meg oda fejelem, ahová akarom. Elképesztő!
Szaddám Husszein fia Irakba akart hívni. Bagdadban találkoztam Udajjal, és k…rva sok pénzt ajánlott fel, de olyan történetek keringtek az iraki fociról, hogy ott bottal törik szét a játékosok lábát, meg ilyesmi, úgyhogy nem vállaltam.
Hatvanhét éves vagyok, de még megy a játék. Komolyan! Még mindig edzek, olyan formában vagyok, mint régen. Nem bírnék egy egész idényt végig, de egy meccs bőven beleférne. Várom a klubok hívását!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári számában.)
