Szöveg Mauro Fernandes
Tizenöt évvel ezelőtt Adriano Leite Ribeiro elérte a csúcsot. Lenyűgöző sebességével, rémisztő erejével, csalhatatlan cseleivel és a Pro Evóban megörökített döbbenetes lövéseivel az eredeti Ronaldo szintjére emelkedett, és ámulatba ejtette a világot. A 2003–04-es idényt még a Parmában kezdte, de teljesítményével kiérdemelte a szerződést az Interbe, ahol hamar bebizonyította: képes lesz a legjobb játékossá válni a világon. Sikere szinte garantált volt. Hiába nyert vele az Inter négyszer Serie A-aranyérmet, Adriano pályája végül mégis dugába dőlt.
Annyi, nem éppen sportolónak való életmóddal töltött év után most Rio de Janeiro nyugati csücskében, egy módosabb környéken, Barra da Tijucában él. Olykor meglátogatja a barátait Vila Cruzeiróban, a favelában, ahol felnőttek. Ilyenkor a legboldogabb: a régi barátaival rollerezik és hamburgert osztogat a gyerekeknek.
A 36 éves Adriano egy kicsit még mindig úgy néz ki, mint egy gyerek, bár mostanra talán már nem olyan neveletlen. „Vannak még azért néhanapján bulik, de már nem olyan zajosak, mint régen – mondja a szomszédban lakó mérnök, Carlos Almeida. – Régebben szörnyű ricsaj volt, az emberek tucatjával jöttek-mentek, a szomszédok állandóan panaszt tettek a közös képviselőnél. De azóta csendesebb a lakás. Adriano már jó fiú.”
Első pillantásra ez sem tűnik túl nagy teljesítménynek, de olyan játékosról beszélünk, akiről köztudott volt, hogy rengeteget iszik, akinek nemegyszer meggyűlt a baja a rendőrséggel, és akit egy arany AK47-essel pózolva fényképeztek le.
A barátai váltig állítják az FFT-nek, hogy Adriano még visszatér a pályára (két éve ugyanis már az amerikai negyedosztályban játszó Miami United is kitette a szűrét), de a nagyobb klubok szkeptikusak. Lehet, hogy kevesebbet bulizik, ám az Instagramon büszkén mutogatott pocak arra utal, hogy Adriano nem szándékozik kiharcolni a látványos búcsút, amit egy ilyen tehetségtől elvárhatnánk.
Nehéz lesz egyenes úton maradnia a volt csatárnak: a barátai szerint lelkiállapota igen messze van attól az Adrianóétól, aki kíméletlen lövéseivel rettegésben tartotta a védőket. A csúcson látott magabiztosságot és erőt önmarcangolás és ború váltotta fel.
Adriano annak idején az olasz sajtóban kiérdemelte a L’Imperatore, vagyis a Császár nevet. Hol csúszott el az elképesztő csatár pályafutása?
Hogyan lett a nagy Ronaldo trónjának várományosából az a kiüresedett ember, aki harmincéves kora óta szinte labdába sem rúgott? A lecsúszásában az egyik legmeghatározóbb esemény édesapjának a halála volt.
2004. július 25-én Adriano az utolsó pillanatban egyenlített Limában, a Copa América döntőjében. A brazilok végül megnyerték a tizenegyespárbajt az argentinok ellen. Maga a Császár rúgta az első büntetőgólt. A meccs után csak egyvalakit emlegetett. „Ez a győzelem édesapámat illeti – szipogta. – Ő a legjobb barátom, igazi társ. Nélküle senki nem lennék.” Édesapja, Almir akkorra már súlyos beteg volt. Kilenc nappal a perui győzelem után 45 évesen, szívrohamban elhunyt. A 22 éves csatár összeomlott a csapás súlya alatt.
„Adrianóra az édesapja vigyázott, ő segített neki a jó utat járni – mondta tavaly egy interjúban korábbi interes csapattársa, Javier Zanetti. – Nagyon szomorú hírrel hívták fel Brazíliából, meghalt az édesapja. Láttam, ahogy sír. Eldobta a telefont, és csak üvöltött. Attól a naptól kezdve az elnök, Massimo Moratti és én megpróbáltuk testvérünkként szeretni és vigyázni rá.”
Agresszív játéka ellenére Adriano a 2005–06-os idény legjobb góllövője volt a Bajnokok Ligájában
A döntő után a brazilok szövetségi kapitánya, Carlos Alberto Parreira is meglepődött Adriano teljesítményén. „Bekerül a labdarúgás agykönyvébe – értékelt. – A következő három vébén biztosan ott lesz.” A támadópályafutása azonban gőzerővel száguldott a katasztrófa felé. Minden este kirúgott a hámból, pedig semmi oka nem volt az ünneplésre.
„Akkoriban csak úgy voltam boldog, ha ittam – mondta Adriano egy 2017-es interjúban. – Csak úgy tudtam aludni, ha ittam. Az edző, Roberto Mancini meg a csapattársaim az Internél észrevették, hogy másnaposan járok edzésre. Ha féltem, hogy nem tudok időben felkelni reggel, inkább nem is aludtam, részegen mentem a tréningre. Az Inter egészségügyi részlegében kellett kialudnom magam, a sajtónak meg azt mondták, izomfájdalmaim vannak.”
A csapattársak hiába próbáltak rajta segíteni.
„Még mindig jól játszott, és minden egyes gólnál az égre mutatott, köszönetet mondva az apjának – mondta Zanetti. – De már nem volt a régi. Ivan Córdoba egy éjszakán át próbálta jobb belátásra bírni. Azt mondta: Adri, te egyszerre vagy Ronaldo és Zlatan Ibrahimovic. Felfogod, hogy te lehetsz a világ legjobb játékosa? De nem tudtuk kihozni a depressziójából.”
Adriano még akkor is nehezen koncentrált a játékra, amikor 2006-ban eljött a nagy lehetőség. Mielőtt Németországba utazott volna Ronaldinhóval, Kakával és az egész válogatottal, vagyis a világbajnokság legesélyesebb csapatával, nagy mulatságot rendezett a barátainak. „A Quebra Mar klubban voltunk, nem messze a későbbi Olimpiai Parktól – magyarázza a FourFourTwo-nak egy régi barát. – Mind nagyon szorítottunk Didicónak (ahogy mi hívtuk), alig vártuk, hogy ő legyen a legjobb csatár a vébén, és hogy körbehordozza a trófeát a favelánkban, amikor hazatér. Még mindig visszahúzódó és csendes volt, de nekünk már-már hőssé vált.”
Azért esett erre a helyre a választás, mert itt Adriano baráti körének azon tagjai is biztonságban érezték magukat, akiket kábítószer-kereskedelem miatt már számontartott a rendőrség. Egyesek a Comando Vermelho, vagyis a Vörös Kommandó, Brazília egyik legnagyobb bűnszervezetének tagjai voltak.
Adriano gyermekkoruk óta ismerte őket, hiszen annak idején együtt fociztak mezítláb Vila Cruzeiro utcáin. Ám amíg ő elnyerte a császári címet, a régi barátai elmerültek a bűn világban: egy közeli barátja még egy, a rendőrséggel folytatott, halálos kimenetelű lövöldözésbe is belekeveredett. Nem csoda, hogy testileg és lelkileg is összetört.
„Azóta a depresszióról és az alkoholról szól az élete – folytatja a neve elhallgatását kérő régi barát. – És most magányosabb, mint valaha. Az Instagramra kirakott képeken sosincs egyedül, de magányos. Csendessé vált. Már rég nem élvezi a játékot.”
A 2006-os vb felemelhette volna őt a világ legjobbjai közé. Ehelyett alig volt észrevehető. Csak kétszer talált a kapuba, Ausztrália és Ghána ellen, a franciák elleni negyeddöntőben pedig alig ért a labdához. Még csak 24 volt, de már csak tizenkétszer lépett pályára a válogatotban, 156-szor pedig a klubjaiban. Lassan elérte a mélypontot.
Adriano csak hat gólt szerzett a 2006–07-es idényben az Internél, és az azt követő évad is nehezen indult. Moratti érezte a csatáron, hogy környezetváltozásra van szüksége, ezért hazaküldte Brazíliába fizetés nélküli szabadságra. A Sao Paulóval edzett, és végül beleegyezett, hogy egy esztendőt ott töltsön kölcsönben: az első meccsén két gólt ért el, a nevével ellátott mezek pedig fogytak, mint a cukor.
2010-ben még felölthette a válogatott mezét, mielőtt kirakták a vb-csapatból
A lecsúszás azonban folytatódott. Piros lapot kapott, miután megfejelte Santos Domingost, és a klub is pénzbüntetésre ítélte, miután elkésett az edzésről, és összeszólalkozott egy újságíróval. Hamar visszatért az Interbe, de 2009-ben ismét Brazíliában kötött ki: ezúttal szerencsésebben alakultak a dolgok, tizenkilenc góllal segítette tizenhét év után először bajnoki címhez a Flamengót. Rómában lehetőséget láttak a visszatérésre, visszacsalogatták hát Európába, de hét hónap alatt mindössze nyolcszor lépett pályára az AS-ben.
Adriano utolsó felvillanására 2011 novemberében került sor. Még márciusban igazolt a Corinthianshoz, és ismét feltámadt a remény, hogy felöltheti Ronaldo gazdátlan koronáját. A sors fintora, hogy szinte azonnal kénytelen volt kényszerpihenőre térni, miután elszakadt az Achilles-ina. És mivel így nem tarthatta rettegésben az ellenfél védőit, ismét nekiállt másik szenvedélyének, a dorbézolásnak hódolni.
Egyik barátja, egy bizonyos Alemao szerint ezúttal kevésbé volt zűrös a helyzet. „Adriano főleg sört ivott. Az alkohol bőven elég volt neki – mondja, tagadva a gyanúsítgatásokat, hogy az efféle alkalmakon komoly drogfogyasztás is lett volna. – Volt ott mindenféle pia, meg olyan nők, akiket még életünkben nem láttunk. Úgy viselkedett, mintha még mindig a csúcson lenne, pedig nyilvánvalóan túlsúllyal és depresszióval küzdött. Néha nála voltunk, de a Corinthians emberei szemmel tartották a lakását, úgyhogy sokat jártunk bárokba. Egyik nap a a klub szervezett egy terápiás foglakozást a lakásán, de nem ment haza, mert még reggel is mulattunk.”
Amikor hat hónappal később mégis pályára lépett, megszerezte első gólját a Corinthiansban, az utolsó pillanatban lőtte a győztes gólt, amivel a klub közelebb került a bajnoki címhez. Emerson Sheik passzát átvéve mintha nem tudott volna lépést tartani a labdával, ahogy a gólvonal felé közelített, ám végül tökéletes szögbe fordulva elsütötte a bal lábába épített ágyút. Gólöröm gyanánt átugrott a palánkon, és lerángatta mezét, közszemlére téve nem éppen sportos felsőtestét.
A gól meggyőzte a szkeptikusabb szurkolókat is, de a győzelem után két héttel a Császár kénytelen volt lemondani a trónról. Miután Adriano a hajnali órákban távozott egy riói klubból, a húszéves Adriene Pinto feljelentést tett, hogy a részeg csatár az egyik testőr fegyverével játszva kézen lőtte őt. Néhány nappal később a hölgy módosított vallomásán, azt állítva, hogy saját maga húzta meg a ravaszt. Ám Adrianót addigra már sárba tiporta a média.
Vajon most, hogy már jó ideje nem játszik, van még lehetőség egy utolsó visszatérésre? Leo Moura, a Flamengo bajnokcsapatának másik tagja hisz benne, hogy Adriano még visszatérhet a piros-feketékhez. „Szerintem akar még futballozni – mondja a FourFourTwo-nak. – Lehet, hogy nincs formában, de elhagyta rossz szokásait; megérdemel egy dicső befejezést.”
A válogatott szövetségi kapitánya, Tite szerint azonban a visszatérés nem lenne megoldás. Az 57 éves szakember a Corinthians edzője volt, amikor Adriano ott focizott, többször kiemelte, milyen igazságtalanul bánik a sajtó a játékossal, és hogy a szurkolók is kíméletlen nyomást gyakorolnak rá, nem törődve a lelkiállapotával. Ennek fényében tehát nem szívesen beszél korábbi csatáráról, és csupán ennyit mond: „Pályafutásom egyik legnagyobb kudarca az, hogy nem tudtam Adrianóból újra kihozni a maximumot.”
„Csak semmi fotózás”
Adriano az idén augusztusban Adriano kiment a Corinthians egyik meccsére, ami azonnal pusmogást váltott ki, de a klub elnöke, Andrés Sánchez, aki annak idején szerződtette a Császárt, hamar elejét vette a pletykáknak. „Csupán illendőségből jött el, tudja, hogy mindig szívesen látjuk.”
Az eljátszott lehetőségek és szerencsétlen döntések ellenére a brazilok szeretik Adrianót, és szeretnék, ha még egyszer megmutathatná, mit tud. Nyilván nem volt példaértékű játékos, de a körülmények is közrejátszottak bukásában. „Sosem bántottam senkit – említette 2017-ben. – Csak magamat.”
Azt mondják, Adriano megérdemel egy utolsó nagy durranást. Ha belegondolunk, mivel a lába helyett ágyúja van, egyszer még nagyot szólhat…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi számában.)
