A vezetéknév árnyékában: a futballista-testvérek

Szöveg Si Hawkins Fordítás Kovács Gergely

„A másik Hoddle – harsogta a Sunday Mirror főcíme 1987 márciusában – bukott focista, reménytelen férj, segélyen élősködő.” Ekkor épp nem az angol válogatott menedzserét vették célba – rá kicsit később irányította figyelmét a média –, hanem öccsét, aki akkor az Aylesbury United játékosa volt. Tény, hogy a második számú Hoddle akkoriban épp valami anyagi természetű ügybe keveredett bele, de legnagyobb bűne mégsem ez volt. Hanem az, hogy nem volt annyira tehetséges, mint a bátyja. „Ez a Hoddle csak cammog a pályán, szemmel láthatóan túlsúlyos, rossz formában van, alig van labdaérintése – sorolta panaszait a bulvárlap. – Félidőben lecserélték.” Nem könnyű egy futballsztár kevésbé tehetséges testvérének lenni. Míg Glenn a legmagasabb szinteken mozgott, és a Tottenhamtől igazolt épp a Monacóba, addig tíz évvel fiatalabb öccse az amatőr liga és a profi bajnokság alsóbb osztályainak határán táncolt mindvégig. Két nappal azután, hogy Glenn az angol válogatott menedzsere lett, Carlt nyugtatók túladagolása miatt szállították kórházba. Baleset volt, állította az öcskös, de a problémák mélyen a tinédzserkorban kezdődtek a Glenn által dominált inasévek idején a White Hart Lane-en. „Ebből a helyzetből nem lehetett jól kijönni – emlékszik vissza Garry Brooke, a Hoddle fivérek egykori tottenhames csapattársa. – Ezzel a névvel, és a hozzá kapcsolódó szurkolói igényekkel biztos bukásra volt ítélve. És hát az, hogy a bátyja, akivel egy csapatban játszott, akkoriban épp az ország legtehetségesebb középpályása volt? Ezt nem lehet feldolgozni.”

Máshol sem könnyebb a futballista testvéreknek. Wayne Rooney öccse, John 2002-ben intett búcsút az Evertonnak, hogy a Macclesfield Townban kössön ki, ahol nagyon ügyes volt ugyan, de semmi Wayne-hez hasonló eget rengetőt nem tett le az asztalra. „Szerintem hatalmas nyomás nehezedik rá” – vélekedett Keith Alexander menedzser. John később több magasabb osztályú klubnál is megpróbálkozott, hogy végül az Egyesült Államokban kezdjen új életet. „Azért szeretnék a tengeren túlra kerülni – mondta egy MLSriporternek –, mert ott teljesen önmagam lehetek.” Lehet, hogy Rhodri Giggs esete is hatással volt rá. Ryan öccséről van szó, aki megfordult a Torquaynál, a Livingstone-nál, majd a Strangeways börtön válogatottjában, mivel 2001-ben erőszakért lecsukták. Az utóbbi időben a Giggs fivérek kapcsolatát komoly bonyodalmak jellemzik, bár mindig is jellemzőek voltak a kisebb-nagyobb viharok. Gyerekként Rhodri a Liverpoolnak drukkolt, csakhogy felhúzza Ryant. A feszültség csak nőtt amiatt, hogy Rhodri pályán kívüli incidensei rossz árnyékot vetettek a Giggs névre, 2007-ben még az FC Unitedhoz is aláírt, a Glazer-ellenes szakadár klubhoz. „Én is játszhattam volna a Manchester Unitedban – állítja Rhodri. – Ryan néha azt mondogatja, hogy fiatalon jobb voltam, mint ő.” A fiatalabb testvérek általában nagyobb nyomás alatt játszanak, és ez ritkán válik hasznukra. Két amatőr napszámos, Tesfaye Bramble és Paul Terry – a Premier League két nagyágyúja, Titus és John testvérei – kimondottan kellemetlen kontextusban került a lapok címlapjára az előző idényben.

Hál’ Istennek Bradley Wright-Phillips olyan jól teljesített az előző idényben a Charltonban, hogy ez kicsit feledtette, amiért egyrészt többször is letartóztatták southamptoni időszaka alatt, másrészt pedig azt, hogy Shaun féltestvére és Ian fia. Eleve meg volna írva, hogy a kevésbé tehetséges fivérek gyengébben muzsikáljanak? Nem feltétlenül. A londoni pszichiátriai intézet kutató pszichiátere, Tina Kretschmer szerint minden attól függ, hogyan viselik az összehasonlítgatást. Az állandó versengés a tehetségesebb testvérrel pedig teljesen összezavarhatja őket. „Ha direktben megy a verseny, egyértelműen kiderül, ki a jobb” – állítja. A Touré fivérek esete érdekes példa lehet. „Mindig azt mondtam, ugyanabban a csapatban szeretnék játszani, mint ő, hogy megtudjam, milyen lehet megnyerni vele egy trófeát – mondta el nemrég Yaya a FourFourTwo-nak, hogy miért szerződött a Manchester Cityhez, Kolo klubjához. – Még ha nem is lép pályára, része a csapatnak, tehát ha nyerünk, akkor együtt nyerünk.”

Az, hogy arról beszél, Kolo nem játszik, árulkodó. Az Arsenal korábbi védője a City kapitánya volt, amikor Yaya a csapathoz érkezett, de amíg öccse FA-kupa-győzelmet jelentő góljával a Premier League sztárja lett, addig Kolo hosszas pihenőre kényszerült, összeveszett klubjával, és most a távozását készíti elő. Bármiért is alakult ez így, azt mutatja, nem szerencsés, ha testvérek osztoznak az öltözőn. A Millwall középhátvédje, Darren Ward világosan látta ezt. Meglepetésre 2005-ben úgy döntött, nem ír alá a West Hamhez, ahol öccse – a szintén hátvéd – Elliott játszott, mert mint fogalmazott: „Nem akartam, hogy az öcsém a kispadon kössön ki”. Általában a fiatalabb testvér szokott az lenni, aki próbálja elkerülni az effajta találkozást. „Így próbálják megkülönböztetni magukat bátyjuktól – fejtegeti Kretschmer. – Ahelyett, hogy azok eredményeivel azonosítanák magukat, inkább valami mást próbálnak meg letenni az asztalra, különösen a fiatalabbak. Amikor a nővérem nagyon jól megtanult zongorázni, én abbahagytam.”

Teljesen felhagyni a futballal talán kicsit szélsőséges döntés, de – különösen a tehetséges ifjabb testvérek számára – egy új klub keresése csökkentheti a nyomást. Vegyük csak Neville Neville csodagyerekeinek példáját. „Phil gyerekként sokkal tehetségesebb volt – mondta el egyszer Gary a FourFourTwo-nak. – Benne volt például a különféle iskolai nemzeti válogatottakban. Nekem küzdenem kellett, hogy bekerüljek, ő pedig mindig a legjobbak közt volt az országban.” Az Old Traffordon mégis az idősebb testvér, Gary tette le előbb a névjegyét azzal, hogy elfoglalta a jobbhátvéd pozícióját, az ifjabb Neville-nek pedig a középpályára és az Evertonba kellett elmozdulnia ahhoz, hogy kivirágozzék. Franco Baresi végül a világ egyik legjobb védőjévé nőtte ki magát, de ő is beismerte, ehhez az is kellett, hogy bátyja, Giuseppe klubja, az Inter ne szerződtesse le.

Hasonlóképpen, amikor Rio végigjárta a West Ham akadémiáján át vezető utat, sokan tippelték, hogy testvére, Anton Ferdinand is Anglia védő négyesében fog kikötni. Ez önmagában is megdobta néhány millióval sunderlandi igazolásának költségeit, de az összehasonlítás végül nem bizonyult megalapozottnak, és végül a QPR-nél kötött ki nyomottabb áron. „Ha egy olyan jó játékossal kell egy pályán bizonyítanod, mint Rio, nehezen fog menni – mondja Graeme Carrick, Anton ificsapattársa. – Az emberek úgyis azt fogják gondolni, hogy csak a testvéred miatt mehettél oda.” Carrick már csak tudja, mivel idősebb testvérét, Michaelt követve került a West Hamhez, pedig nem sokon múlt, hogy Michael miatt kihagyja a lehetőséget. Michael végül minden szinten letett valamit az asztalra, míg Graeme álmait félbetörték a sorozatos sérülések. Jelenleg az angol szövetség egyik utánpótlásprogramjának edzője, és szemmel láthatóan elégedett. „Úgy látom, az, hogy valakinek a testvére vagy, számos lehetőséget tartogat – vonja le a következtetést –, ugyanakkor akadályokat is gördít eléd.” Követni egy testvért egy klubban vagy a válogatottban, ahol tiszteletnek örvend, nemhogy kezdőlökést nem ad, sokkal inkább megnehezíti az indulást.

Az átok Joël Drogba angliai indulásán ugyan csak egy meccs erejéig tartott a Leyton Orientnél, ahol csere volt, de mások hónapokig is ücsöröghetnek az árnyékban: Hugo Maradona hoppon maradt az olasz Ascoliban és a spanyol Rayo Vallecanóban, de sikeres éveket töltött Japánban, míg Joël Cantona egy 1993-ban Újpesten (!) töltött fél idény után Stockport és Peterborough között ingázott, hogy aztán nem várt módon a Marseille-ben támadhasson fel. Egy szusszanásnyi szünet az alacsonyabb osztályokban megnyugvást hozhat magával, és jó hosszú távú stratégiának bizonyulhat. Mark Stein, az egyszeres angol válogatott csatár, Brian árnyékából nőtt ki a Lutonnál, hogy aztán tengernyi gólt szerezzen a Stoke, majd a Chelsea színeiben. John Fashanu kétballábas játékstílusa jobban megfelelt a Millwall, majd a Wimbledon csapatának, mint korábban a Norwichnak, ahol bátyja nagy népszerűségnek örvendett, bár aztán Justin visszatérése a rivaldafénybe az egyik legnagyobb testvérháborút eredményezte. Az egész egy újságcikkel indult, amit John jegyzett, és így kezdődött: „Az a buzi, számkivetett bátyám…”.

Vérforraló tud lenni, amikor a testvérek egymás ellen lépnek pályára. Az argentin Milito fivérek jó barátok a pályán kívül, azon belül azonban ádáz ellenségek, különösen, ha a két Buenos Aires-i rivális, az Indpendiente és a Racing Club feszül egymásnak. Az egyik rangadón „a játékvezetőnek kellett minket szétválasztania, mert szörnyű dolgokat üvöltöztünk egymásnak – emlékszik vissza Gabriel. – Gyerekesen viselkedtünk.” Jérome és Kevin-Prince Boateng nyilvánosan acsarkodtak egymásra, mivel más-más nemzetet választottak maguknak: Jérome Németországot képviseli, Kevin Ghánát. Amikor az utóbbi legyalulta Michael Ballackot a 2010-es FA-kupa döntőjében, mindössze néhány héttel azelőtt, hogy válogatottjaiknál fennállt az esélye annak, hogy összeakadnak a világbajnokságon, Jérome nyíltan kimondta: „Nem akarok többé szóba állni vele”. Kev pedig egyetértett: „Összevesztünk. Másképp látjuk az esetet. Megmondtam neki, hogy útjaink elváltak.” Bobby és Jackie Charlton esetében nem volt nemzetközi viszály (persze csak amíg Jack nem lett az írek szövetségi kapitánya), és összeveszniük is csak pályafutásuk végeztével sikerült. Ahogy Giggséknél, itt is nőügy játszotta a főszerepet, bár a részletek kevésbé sikeredtek pikánsra. „Öcsém felesége, Norma sohasem jött ki jól anyánkkal” – írta Jackie önéletrajzában. Bobby végül elidegenedett anyjától és testvérétől.

„Nagyon idegesített – írta az utóbbi. – Talán mint a mama kedvencének, kicsit el kellett volna engednie anyánk kötényét.” Ismervén különböző egyéniségüket és a rivális kluboknál töltött hosszú időszakaikat, az a meglepő, hogy a Charlton testvérek nem vesztek össze hamarabb. Mégis Jack azt állította, hogy egyszer sem rúgott belé, ami hatalmas önuralomra vall egy egykori Leeds-védőtől. „Egyetlen féltékeny gondolatom sem fogalmazódott meg Bobbyval kapcsolatban – mondta Jack. – Egy percig sem gondoltam, hogy olyan jó lehetek, mint ő. Tudtam, hol a helyem.” Olyan testvér árnyékában élni, akinek minden összejön, nem kell, hogy felborítsa életünket, állítja Tina Kretschmer: „Még ha a szülők másképp is kezelik gyerekeiket, ha a csemeték igazságosnak találják ezt a mindennapokban, akkor nincs semmi gond.” Graeme Carrick, akárcsak Jack Charlton, hamar hozzászokott bátyja sikereihez. „Gyakran kérdezik, voltam-e féltékeny. De őszintén mondom, soha. – állítja. – Azt hiszem, nagyon sok múlik a köztünk lévő viszonyon. Ha te vagy az idősebb, és a fiatalabb az, aki mindent visz, az tényleg furcsa lehet.” És ha két fiatalabb is túlnő rajtunk? Paul Futcher az 1970-es évek egyik leghíresebb futballtestvérpárjának tagja volt.

Ő és ikertestvére, Ron kezdetben egyaránt a Chesternél kötött ki. Akin pedig mindketten átléptek, az bátyjuk, Graham volt, akinek Chester-beli pályafutása ekkor véget ért, részben sérüléseknek köszönhetően, de azért is, „mert nem volt annyira ambiciózus” – ahogy Paul fogalmaz. És Graham hogy élte meg mindezt? „Nehéz lehetett neki, mert a lelke mélyén érezte, hogy jobb nálunk. Ezt nem rossz szándékból mondom, szerintem ő is ezt mondaná. »Hogy tudtok ilyen jól élni, mikor sehol sem voltatok hozzám képest?« Ezt kérdezné, mert így is érez.”

A védőként játszó Paul volt a felkapottabb az ikrek közül. A csatár Ron egy héten belül követte őt a Lutonba és a Manchester Citybe is. Sokszor szóba került köztük a telepátia is: „Akkoriban ez nagy sztorinak számított, én inkább középhátvédet játszottam, ezért mindig arra törekedtem, hogy telepatikus labdákkal lássam el a testvérem. Én elküldtem felé, ő meg bevágta. De ez csak duma volt a nyilvánosság kábítására.” Másodhegedűsként szerepelni az ikertestvéred mellett könnyen tűnhet későbbi terápiás eljárások biztos alapjának, de az együtt maradás előnyei mellett akár el is törpülhetnek a sérülések, amiket okozhat. Vegyük csak Ray Wallace-t, és azt, amit a Leeds tett 1991-ben: „Bejelentkeztek tehetségesebb testvéréért, Rodneyért, de mivel az ikrek együtt akartak maradni, mindkettőjüket szerződtették” – emlékszik vissza a Southampton akkori főnöke, David Merrington. Akkoriban nagyot szólt, hogy ők és testvérük ez utóbbi csapatnál játszottak 1988–89-ben. Idősebb bátyjukkal, Dannyvel és Rodneyval, a két szélsővel tele voltak a lapok, ami Rayt, a hátvédet illeti, ő kevésbé volt tehetséges. „Úgy érzem, kiegészítették és támogatták egymást – mondja Merrington az ikrekről. – Rodney a Rangersnél folytatta, és nagyon szépen teljesített, míg Raymond a focin kívül találta meg a megélhetését, egyszerűen, mert ennyire tisztességes srác volt.”

Ha valaki elfogadja a helyét a családi hierarchiában, az pozitívan segítheti őt későbbi pályafutásában. Amikor Ron Futcher visszatért Angliába az NASL-ből – a Minnesota Kicks kezdetben testvérét, Pault is próbálta igazolni –, néhány sikertelen év után ikertestvére segített neki elhelyezkedni a Barnsleynál. Emlékszik valaki Bob Dowie játékos-pályafutására? Talán nem, mert míg kisebbik testvére, Iain a topvédők közé küzdötte fel magát, addig ő alásüppedt az amatőrligába. Azóta viszont a családi kapcsolatnak köszönhetően számos kiemelkedő munkát kapott, például igazgató volt a Crystal Palace-nál akkor is, amikor Iain keserű szájízzel távozott onnan. Bárhol is jelenjen meg Iain, ott biztosan feltűnik Bob is. Ami Carl Hoddle-t illeti, ő 2008-ban váratlanul meghalt agyérgörcsben, sok futballrajongó döbbenetére. Az egykor hányatott sorsú játékosnak gyönyörű volt a visszatérése a játékba: Glenn edzője lett a Wolverhampton Wanderersnél, méghozzá egész sikeresen.

Amit a másodhegedűs testvér szerepe pozitívumként kínál, az a viszonyulás a következő generációhoz, bármennyire legyen is az tehetséges. „Közel voltam a célhoz, de elbuktam, viszont közel álltam valakihez, aki végigment. Két szemszögből is látom az utat – mondja Graeme Carrick. – Így könnyebb megérteni, min mennek keresztül a hasonlók.” Ha Michaelnek szüksége lesz egy megértő társra, amikor saját pályafutása véget ér, tudni fogja, kihez forduljon.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. márciusi lapszámában.)