Interjú Arthur Renard
Még Buffon sem eredhet Dino Zoff nyomába a válogatottban elért eredményeivel. Már 1968-ban Európa-bajnok lett, vb-t pedig csak tizennégy esztendővel később, 40 évesen nyert.
Már gyerekkoromban is mindig kapus akartam lenni. Ötévesen álltam be először a kapuba. Van ugyan egy gépészdiplomám is, akár ebbe az irányba is elmehettem volna. Az elején nem árt, ha van egy másik lehetőség is, de engem mindig a kapu hívott.
A kezdeti időkben megkérdőjelezték a magasságomat, bár így visszatekintve, szerintem nem volt semmi baj vele. Azok a pletykák, amelyek szerint az Inter és a Juventus emiatt utasított vissza, nem igazak. Abban az időben nem voltam túlzottan magas, de ez nem is baj, mert még fiatal voltam. Végül 183 centiméter magasra nőttem.
Ha valakiben megvan a tehetség, akkor a szenvedély fokán múlik, hogy sikerül-e az áttörés. Mindig is úgy tekintettem a sportra, mint ami emberségemben is nevel. Szenvedéllyel gondolok a munkámra.
Akkor kezdtem elhinni, hogy profi is válhat belőlem, amikor az Udinese játékosa lettem. Hosszú út állt még előttem, és azon a ponton még nem történt meg az áttörés, de nagyon értékes időszakot töltöttem a klubnál, jó emlékeket őrzök onnan. Kiváló kapcsolatot ápoltam az elnökkel, Dino Bruseschivel, aki nagyra értékelt, és a Fiorentina korábbi játékosa, Armando Segato is rendre támogatott. Megszoktam, hogy hatalmas stadionokban rengeteg ember előtt lépjek pályára, ami szintén sokat segített. Aki gyakorta játszik, hirtelen felnő. Muszáj is, ha az ember szeretne továbblépni.
Én vagyok az egyetlen olasz, aki világ- és Európa-bajnokságot is nyert. Az olasz válogatottban 1968-ban léptem először pályára, és még abban az évben győztünk az Eb-n. Utoljára 1983-ban volt rajtam a címeres mez, előtte egy évvel szereztünk aranyérmet Spanyolországban. Ha visszatekintek a pályafutásomra, boldognak mondhatom magam.
Pályám csúcspontja az a pillanat, amikor megnyertük a világbajnokságot csapatommal, amelynek kapitánya voltam. Egy futballistát nem érhet nagyobb öröm. Én lettem a legidősebb játékos, aki vébédöntőben játszott. Nem éreztem öregnek magam, és be is bizonyítottam, hogy megérdemelten vagyok ott, de a személyi igazolvány sohasem hazudik! Az a tudat, hogy világbajnoki fináléban játszhatsz, kellően motivál.
Azóta, hogy 1961-ben bemutatkoztam, a posztom sokat változott. A kapusok például sokkal többet használják manapság a lábukat, hogy hátulról irányítsák a játékot. Nagyon sok figyelem terelődik mostanság ebbe az irányba, és a klasszikus értékek, például a labda megfogása vagy a befolyásolás a tizenhatoson belül a háttérbe szorul. Nem tudom, hogy pusztán technikai fejlődésről van-e szó. Gyakran hallom, amint azt mondogatják, hogy valamelyik kapusnak csodálatos lába van. Sokkal jobban örülnék annak: milyen remekül fogja meg a labdát. Nálam ez a legfontosabb.
Nagyon sok minden módosult a beíveléseket illetően is. Amikor egy kapus megpróbál elkapni egy beadást, és valaki hozzáér, szinte rögtön szabadrúgást ítélnek neki. Az én időmben ez nem volt így. Erősnek kellett lennünk, mert a szabálytalanságok jó részét nem fújták be.
„Én vagyok az egyetlen olasz, aki nyert világ- és Európa-bajnokságot is. Ha visszatekintek a pályafutásomra, boldognak mondhatom magam”
Miután visszavonultam, edzősködni kezdtem a Juventusban. Tizenegy évet játszottam ott 1972 és 1983 között, természetes, hogy visszatértem. A futballisták általában nem sokat gondolnak a jövőre, de amikor elérkezik a harmincöt-negyven éves kor, minden átértékelődik.
Hogy miért lesz ennyire kevés kapusból edző? Az arányok miatt. Sokkal kevesebb a kapus, mint a mezőnyjátékos, ez a helyzet akkor is, ha a tréneri munkáról van szó. A kapusok sokkal többet látnak a pályán, több idejük marad, hogy kövessék az akciókat, és mindent alaposan szemügyre vegyenek. Ezért előnyre is tehetnek szert, amikor később egy csapat kispadjára ülnek.
Akad néhány fiatal kapustehetség Olaszországban manapság is, nehéz időszakon vagyunk túl. A hatvanas években olyan játékosok védték a hálót, mint Fabio Cudicini, Lido Vieri, Enrico Albertosi és Giuliano Sarti. Most ismét vannak tehetségeink, olyan fiatalok, mint Gianluigi Donnarumma, Alex Meret és Mattia Perin, de még nekik is fejlődniük kell.
Ha visszatekintek a pályafutásomra, szeretném, ha úgy emlékezne mindenki rám, mint aki keményen dolgozott, és jól állt hozzá a dolgokhoz. Nekem ez a legfontosabb.
Első rész: Claudio Taffarel
Második rész: Jan Tomaszewski
Harmadik rész: John Burridge
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári lapszámában.)
