A tökéletes világbajnokság nyomában

Szöveg L. Pap István Fotó FFT

A nyáron 21. alkalommal rendezte meg a FIFA a világ legnagyobb játékát, a négyévenként esedékes labdarúgó-világbajnokságot. A mexikóiak, az olaszok, a franciák és a németek után Brazília az ötödik duplázó házigazda. Volt már pocsék vb-nk, volt lebilincselő, tökéletesen megrendezett, és hevenyészve összecsapott, a futballt forradalmasító, de alacsony színvonalú is – egy biztos: unalomba még sohasem fulladt a FIFA-világkupáért (1970-ig a Jules Rimet-kupáért) zajló ádáz küzdelem. De melyik volt a 19 nagyszerű tornából a legnagyszerűbb, no meg miként festene a tökéletes világbajnokság?

A TÖKÉLETLEN VB
Ha volt tökéletlen vb, az az 1930-as, uruguayi – de legalább volt. A FIFA az olimpiai labdarúgótornák sikerén felbuzdulva adta a rendezést a kétszeres ötkarikás aranyérmes Uruguaynak. Amely végül 12 csapatot tudott Montevideóba csábítani, vagyis foghíjas maradt a mezőny, a négy csoportgyőztes egyből elődöntőzött, mindössze 18 mérkőzésre került sor. Guillermo Laborde remek poszterével hívták fel a figyelmet a vb-re, de a hazaiak mérkőzéseire nem kellett, ezeket átlagosan 80 ezren követték figyelemmel.
A tornát kizárólag Montevideóban rendezték meg – három stadionban, átlagban 32 ezer szurkoló előtt, de négy meccs nézőszáma nem érte el az ezret. (Az Estadio Pocitasba ezren fértek be, két meccsnek adott otthont, de ebben esett a történelem első vb-gólja, viszont a Románia–Perut 300-an látták…) A 15 játékvezetőből hat hazai volt, és csak négy európai (de a csapatok közül is mindössze ugyanennyi).
A finálét fújó belga John Langenus biztonságát olyannyira féltették, hogy Montevideo kikötőjében egy hajó várt rá, ha ki kellene menekíteni az országból, a lefújás után pedig az ezüstérmük miatt ideges argentinok Buenos Airesben kőzáport szórtak az uruguayi konzulátusra. Átlagban 3.89 gól esett, a világbajnok Uruguay +12-vel zárt, meccsenként 3.75-ös gólátlaggal, ami a győztesek között a legmagasabb, egyedül az 1954-es magyar ezüstcsapat mutatója múlja felül. A gólkirály az argentin Guillermo Stábile lett nyolc remek góllal, a korszak vitathatatlan sztárjaként – de ő például két meccsel többet játszott, mint az uruguayiak, így az ötgólos Cea.
Mi, magyarok nem is neveztünk, ez később csak 1950-ben fordult elő.

FASISZTA ÖRÖM
Immár teljes, 16 csapatos mezőnnyel, de csoportküzdelmek nélkül, végig kiesés lebonyolítással rendezte (és nyerte meg) Benito Mussolini Itáliája a ’34-es vb-t. A címvédő Uruguay a négy évvel korábbi európai érdektelenség elleni tiltakozásul el sem jött, és a többi dél-amerikai sem a legjobb csapatával volt jelen, így európai dominancia mellett lettek az olaszok a csehszlovákok és a németek előtt világbajnokok. (Érdekesség: egyedülálló módon a rendező Olaszország is selejtezőre kényszerült, elképzelhetjük, mi lett volna, ha meglepik a görögök. De nem lepték meg.) Vittorio Pozzo együttese kiemelkedett a kor nagycsapatai közül, de Közép-Európa amúgy is meghatározó szerepet játszott a világfutballban. Nyolc városban rendezték az összesen 16 vb-mérkőzést, az átlag­néző­szám elmaradt az 1930-astól, alig múlta felül a 21 ezret (bár Hollandiából, Ausztriából vagy Svájcból több ezer szurkoló érkezett), a legtöbben, 50 ezren a római finálét látták – a Nemzeti Fasiszta Párt stadionjában, amely a Stadio Olimpico 1953-as átadásáig Olaszország első számú sportlétesítményének számított. Viszont rengeteg gól esett, átlagban 4.12, a legtöbb, öt a csehszlovák Oldrych Nejedly nevéhez fűződik.
A FIFA 25 játékvezetőt és partjelzőt hívott meg (köztük a fináléban is lengető Ivancsics Mihályt), 12-en Olaszországot képviselték. A bíráskodást már ekkor sem kerülték el a botrányok, az osztrákok például egyszerűen lecseréltették a mieink elleni negyeddöntő előtt a meccs játékvezetőjét.
A bolgárok elleni selejtezőből első ízben vb-résztvevővé lett magyar válogatott a 16 között még 4:2-re megverte Egyiptomot, ám a negyeddöntőben Ausztria (1:2) jelentette a végállomást.

EZÜSTCSAPAT
A franciaországi tornán 15 nemzet vett részt – eredetileg 16 csapatra volt kiírva a torna, de Ausztria az Anschluss miatt visszalépett, igaz, játékosainak egy része a német válogatottban lépett pályára.
Tíz stadionban rendeztek mérkőzéseket, átlagban 26 ezernél is magasabb nézettség mellett. Ezúttal is elmaradtak a csoportküzdelmek, viszont két nyolcaddöntőt is újrajátszottak, mert a svájciak a németekkel, a kubaiak pedig a románokkal hosszabbításban sem bírtak az első meccseken, és a brazil–csehszlovák negyeddöntőt is kénytelenek voltak duplázni. A tornán 84 gól esett, átlagban kiemelkedő 4.67, a legeredményesebb a brazil csodacsatár, Leónidas volt a maga hét találatával.
A remek vb-plakát a francia Henri Desmé színes litográfiája, nagyban hozzájárult a világbajnokság népszerűségéhez – kár, hogy az ismert történelmi okok miatt 12 évet kellett várni a folytatásra.
Huszonöt, kizárólag európai bíró működött közre, köztük 13 francia és a magyar Hertzka Pál. A Stade Olympique de Colombes-ban 60 ezer néző előtt rendezett fináléban Olaszország megvédte világbajnoki címét, a korszak uralkodójának soraiban nemcsak Vittorio Pozzo kapitány, de további négy játékos, Ferrari, Masetti, Meazza és Monzeglio is ott volt a ’34-es győztesek közül.
Magyarország Görögország ellen jutott ki a tornára, ahol Holland-India, Svájc és Svédország testén át egyenesen a fináléig menetelt, és megszerezte első világbajnoki érmét. Jó magyar szokás szerint az ezüst is népharagot váltott ki, Dietz Károly szövetségi kapitány a kertek alatt távozott posztjáról.

ELSŐRE NEM SIKERÜLT
A háború dúlta Európa helyett a FIFA 12 év kényszerszünetet követően Dél-Amerikában keresett az eredetileg 1949-re (!) tervezett vb-hez helyszínt, és végül első ízben a brazilokat találta meg. A címvédő olaszokat csak nagy nehezen lehetett rávenni az indulásra, India, Skócia és Törökország visszalépett, mások (mint például Németország vagy Magyarország) nem is neveztek – viszont a nemzetközi szövetségbe visszatérő angolok először voltak ott a rajtnál.
Hat stadionban tudták le a tornát, a brazilok csak a Maracanában léptek pályára, és az összes többi fontos meccsnek Sao Paulo adott otthont. Az infrastruktúra hagyott maga után kívánnivalót, de a világ nem volt abban a helyzetben, hogy ezt szóvá tegye.
A lebonyolításon ismét csavartak egyet, visszatértek a csoportok, ám az érmekről négyes finálé döntött, vagyis a szó szoros értelmében nem is rendeztek finálét. A 61 ezres átlagnéző­szám egészen 1994-ig rekord maradt. A brazil–uruguayi aranymeccs pedig (amely a maga majdnem 200 ezres nézőszámával alighanem örök időkig a leglátogatottabb vb-meccs marad) itt és ott is áldozatokat követelt. A Maracanában vesztes brazilok közül volt, aki zászlójával együtt a mélybe vetette magát a felső karéjról, a győztes uruk közül pedig odahaza a rádió mellett kaptak többen szívrohamot örömükben.
A torna 22 mérkőzésén 88 gól esett, azaz meccsenként éppen négy, a brazilokat aligha vigasztalta, hogy Ademir személyében legalább a gólkirályt ők adták. És itt használtak először a vb-ken szelepes, nem fűzős, úgynevezett Duplo T labdát. A játékvezetésben minden korábbinál jobban érvényesült a neutralitás, csak három brazil spori dolgozott, miközben a hat csapattal érkező európaiak 16 bírót és partjelzőt hoztak magukkal.
Magyarország még nyögte a világháborút, a selejtezőkre sem jelentkezett, és semmi jele sem volt annak, hogy alig négy évvel később rólunk beszél majd az egész világ.

A BERNI TRAGÉDIA
A hidegháború kellős közepén jól jött egy semleges helyszín, és Svájc tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre. Tizenhat csapat négy csoportban, remek felállás – igaz, nem játszott mindenki mindenkivel, így gyorsan lepergett a torna első fázisa. Pontegyenlőségnél viszont újrajátszást rendeltek el, így jutott nyolc közé Svájc és a későbbi győztes Németország is.
Hat tüchtig stadionban rendezték a meccseket, több mint 34 ezres átlagnézőszám mellett – a 26 összecsapáson elképesztő mennyiségű, 140 (!) gól esett, ez átlagban 5.38, vélhetően megdönthetetlen rekord. Mi, magyarok öt meccsen 27 találattal, azaz az össztermés csaknem ötödével járultunk hozzá a gólcsúcshoz.
A mezőnybe visszatértek a németek, no meg a favoritnak számító magyar válogatott is, míg a mieink mellett legtöbbre taksált Argentína zsinórban a harmadik vb-jére nem utazott el. Tizenhatan bíráskodtak, köztük Zsolt István – többségükben korrektül, a svájciak szerény, ám takaros vb-t rendeztek, pont olyat, mint amilyenek ők maguk.
Ez a világbajnokság még úgy is a mi Aranycsapatunkról szólt, hogy ezüst lett a vége: Puskás súlyos sérüléséről, a tarthatatlan Kocsisról, további két örökre emlékezetes meccsről, a kiállításokkal sújtott, lefújás utáni tömegbunyóval záruló „Berni csatáról”, azaz a magyar–brazilról (4:2), és a FIFA-ba csak 1950-ben visszavett nyugati Németország elleni „Berni csodáról”, a 3:2-re elveszett fináléról. (És először játszott döntőt két olyan csapat, amelyik a csoportban már találkozott.)
A világ a technológiai fejlődés útjára lépett, ezt jól jelzi, hogy 1954-ben már volt (igaz, kezdetleges) tv-közvetítés, és Sepp Herberger fiainak meglepő és számunkra fájdalmas di­adalában már olyan kulcsfontosságúnak bi­zonyuló apróságok is szerepet játszottak, mint Adi Dassler reformstoplijai.
Kocsis Sándor 11 góllal volt a vb legtermékenyebb csatára – az addigi öt tornából negyedszer adta vigaszdíjul a gólkirályt az ezüstérmes. De ez senkit sem vigasztalt, idehaza majdnem 1954-ben tört ki 1956, a teljes reménytelenségben más sem kellett a népnek, mint egy elbukott vb-döntő.

17 ÉVES GYÖNGYSZEM
Újabb békés, európai helyszín, 16 csapatos torna, áttekinthető, világos lebonyolítás, no meg brazil arany a világfutball Fekete Gyémántjának feltűnésével. A rendezés jogát Argentínával, Chilével és Mexikóval szemben elnyerő Svédországot szerették a résztvevők, egyre többen látták a televízióban is, mi történik északon. Tizenkét rendező város adott otthont a vb-nek (pedig csak két új stadion épült kifejezetten a tornára!), a 35 mérkőzést átlag 26 ezren követték figyelemmel.
Először használtak hivatalos labdát: a Top Star nevű, svéd terméket 102 jelöltből választotta ki a FIFA. Egyszerre csak egy meccset közvetített a svéd televízió, így az egy időben kezdődő összecsapásokért valóságos közelharc folyt az EBU-nál (Európai Műsorsugárzók Uniója), mert a vb-t mindenki látni akarta. Kifejezetten gólszegény világbajnokság volt az 1958-as, hiszen „mindössze” 3.6-os volt a gólátlaga, Brazília Anglia ellen például itt játszotta a vb-történet első 0:0-ját. És nyert mindmáig egyedüli nem európai csapatként világbajnokságot az öreg kontinensen.
És itt tűnt fel Pelé, a 17 éves szupersztár, aki az utolsó csoportmeccstől kezdve lett kirobbanthatatlan a brazil válogatottból, amelyben Garrincha, Vavá, Didi vagy Zagallo varázsolt, és tette világszerte bálvánnyá a selecao klasszisait. De a svédországi torna adta „minden idők” vb-gólkirályát, a francia Just Fontaine-t is, aki még a mi Kocsis Sanyink 11 találatát is megfejelte kettővel, és 13-mal zárt – ennek ellenére fatális szervezési hibák miatt kimaradt a torna álomcsapatából…
A magyar válogatottból természetesen már hiányoztak az éppen FIFA-eltiltásukat töltő emigránsok, Puskás, Kocsis és Czibor – de az újak és a régiek nem alkottak tökéletes elegyet, nem véletlen, hogy a csoportból sem sikerült továbbjutni. Igaz, az erről döntő svéd–magyar meccs után a FIFA elmeszelte a Tichy egyenlítő gólját annulláló skót Johan Mowat játékvezetőt. Ugyanakkor a bíráskodás nagyot lépett előre (a 21 játékvezetőből csak kettő nem volt európai), megnőtt a partjelzők szerepe, egységesítették a bírói felfogást, a játék követésében minden esetben az úgynevezett átlós taktika érvényesült.

RENGETT A FÖLD
A világbajnokság, amelyen Puskás Ferenc spanyolként lépett pályára – a FIFA azonmód el is fogadott egy határozatot, hogy 1966-tól csak az adott ország szülötte játszhat a csapatokban. Chilében mindenesetre 16 csapat szerepelt a már megszokott lebonyolítás mellett, és semmi rendkívüli nem történt: a csodálatos brazilok dupláztak, holott Pelé sérülés miatt csak az első két csoportmeccsen játszott, de Garrincháék annyival jobbak voltak a világnál, hogy ez sem hozta zavarba őket.
A szervezőkről ugyanezt nem lehet elmondani, de ennek súlyos oka volt: két évvel a rajt előtt 9.5-ös erejű, elementáris földrengés rázta meg Chilét, veszélybe került a torna megrendezése, végül a rajtra, csodák csodájára minden készen állt. Mindössze négy stadionban adott randevút egymásnak a futballelit, ezek közül egyedül a santiagóiba fértek be 20 ezernél többen, de átlagban így is 28 ezren látták a vb meccseit. Chilei labdákkal született a 32 meccsen 89 gól (átlagban 2.78), a gólkirályi címet soha ilyen kevés találattal nem lehetett megnyerni, hatan zártak négy góllal, köztük Albert Flórián.
Vina del Marban kissé idegesek lettek a helyiek, amikor kiderült, hogy a meglepetésre négy közé jutó (illetve juttatott) chilei csapat mégsem ott játssza a brazilok elleni elődöntőt, hanem a fővárosban, igaz, Santiagóban 76 ezren préselődtek be a Nemzeti Stadionba, míg a csehszlovák–jugoszláv elődöntőt így 5890-en látták.
Ahogyan négy évvel korábban egy skót bíró, most egy szovjet partjelző, Latisev nem látta gólnak Tichy lövését, ezzel búcsúztunk a negyeddöntőben, és nem valószínű, hogy sokat segített a fiúkon Kádár János vigasztaló távirata.
Tizennyolc bíróval, köztük Dorogi Andorral sikerült levezényelni a tornát, amelynek leg­nagyobb botránya egy angol játékvezető, Kenneth Aston nevéhez fűződik, aki arcátlanul hazavezette a Chile–Olaszország (2:0) csoportmeccset: két olasz játékost kiállított, amire a FIFA vezetői felkérték, hogy jelentsen beteget, és távozzon Chiléből. Az olaszok már a stadiont is csak rendőri segítséggel tudták elhagyni, de rövidesen az országot is, mert kiestek.
Akárcsak a Real- és Barca-sztárokkal érkező spanyolok, akik pechjükre a két későbbi döntőssel, Brazíliával és Csehszlovákiával kerültek egy négyesbe.

A FUTBALL HAZATÉRT
Ahogyan később az 1996-os Európa-bajnokság, az 1966-os vb is attól volt hangos, hogy a FIFA-ról eleinte hallani sem akaró angolok büszkén hirdették: Football’s coming home, azaz a futball hazatért. Remek stadionokban, szakértő közegben, csodálatos meccsekkel tették magasra a lécet – de egyebek mellett éppen a világbajnok angol csapat játéktudása miatt sem lehet esélyük a minden idők legjobb vb-je címre. Hiszen a házigazdát többször is finoman megtolták az aranyig vezető úton.
De ettől még Angliáé a vb-történelem első kabalafigurája, Willie, a World Cup feliratú pulóvert viselő oroszlán. Angliáé a nyolc vb-helyszínen (a londoni White City-stadionban csak egy meccset rendeztek, mert a Wembleyben arra a napra – nem vicc! – agárversenyt szerveztek), átlagban 51 ezer ámuló néző előtt 32 meccsen esett 89 (átlagban 2.78) gól. És Angliában tündököltek a portugálok, okoztak világszenzációt az észak-koreaiak és a magyarok, no meg az egyetlen mesterhármas is itt esett vb-döntőben, igaz, az egyik találat pont Geoff Hurst elhíresült, lécről levágódó bombája – vagy a vonalra, vagy a vonal mögé.
A januárban elhunyt Eusébio lett kilenc góllal a vb legeredményesebbje, de szinte minden topcsapatban volt valaki, aki elvarázsolta a világot. Charlton, Hurst, Haller, Beckenbauer, vagy éppen a Bene, Albert, Farkas trió.
Hiszen Brazília 1950 és 1974 között kizárólag azon a két vb-n nem győzött, amelyiken a ma­gyarokat sodorta útjába a sors. És a portugál, magyar, brazil csapat csoportjából még a leggyengébb is Bulgária volt.
Négy kontinensről érkeztek játékvezetők, a nyitó meccset Zsolt István fújta, de ha ’66, akkor mindenki a megadott Hurst-lövésre emlékezik a fináléban. Még jó, hogy az angolok kettővel (4:2) nyertek. No meg az argentin Rattín kiállítására az angolok elleni negyeddöntőben, amit az argentin sajtó az Évszázad rablásaként aposztrofált, Rattín egyszerűen nem akart lemenni a pályáról, pedig büszke lehetett volna, mert a Wembley történetében t állították ki először.

FELÜLMÚLHATATLAN?
Generációk emlékeznek ma is könnyes szemmel az első mexikói világbajnokságra, és ennek jellemzően két fő oka van: a sokszor sok helyütt minden idők legjobb csapatának választott brazil válogatott és az egész világon a tornát láthatóvá varázsoló tv-közvetítés.
Pelé itt lett mindmáig felülmúlhatatlanul háromszoros világbajnok (nem miatta, de a vb-dalt is egy Nascimento, Roberto énekelte), fantasztikus csatákat vívott egymással a címvédő angol, a 10 gólos Gerd Müller vezérelte nyugatnémet és a végül döntőig jutó olasz válogatott, tele volt a mezőny erős, képzett és szerethető csapatokkal – mi pedig itthonról nézhettük őket, hiszen első ízben fordult elő, hogy Magyarország el szeretett volna jutni egy tornára, de nem sikerült neki. Marseille, ugye.
És ne feledjük, a két évvel korábban olimpiának is otthont adó Mexikó magaslaton fekszik, így aztán az öt házigazda városból a legalacsonyabb, Guadalajara is 1600 méteren terül el, Mexikóváros pedig a maga tengerszint feletti 2200 méterével (természetesen holtversenyben ’86-os önmagával) a legmagasabban fekvő döntő helyszíne lett.
Összesen 95 gól esett 32 meccsen (2.97-es átlag), egy mérkőzésre több mint 50 ezer szurkoló jutott, a torna egy hónapja alatt még úgy is garantált volt a fiestahangulat, hogy az európai tv-k miatt több meccs délben kezdődött.
A brazilok első ízben lettek háromszoros világelsők, így a kiírás értelmében örökre megnyerték a Jules Rimet-kupát, Pelé mellett ne feledkezzünk meg a selecaót a kispadról dirigáló Mário Lobo Zagallóról sem, aki a pályán kétszer, ezúttal pedig edzőként is a trónra léphetett, no meg Jairzinhóról, aki valamennyi vb-meccsen gólt lőtt.
Először számoltak gólkülönbséget gólarány helyett, először volt színes a televíziós közvetítés, és először játszottak az adidas hivatalos vb-labdájával, a tehénbőrből varrt, vízhatlan, fehér, de fekete pöttyös Telstarral.
A játékvezetők sem vallottak kudarcot, köszönhetően talán az elsőre kissé meglepő sárga – a mexikói–szovjet nyitó meccsen Jevgenyij Lovcsev kapta az elsőt – és piros lapoknak. A ’66-os World Cup Willie utódjaként pedig Juanitót szeretgette a világ, egy sombrerós, mexikói mezbe öltözött kisfiút.

NARANCSOS BÁNAT
Mivel ismét nem sikerült kijutnunk, idehaza korábban elképzelhetetlen problémával szembesültek az emberek: magyarok híján csapatot kell választaniuk a torna egy hónapjára. (De hozzánk hasonlóan tv-n nézték a vb-t az angolok, a spanyolok és a franciák is!) Így lettek országos kedvencek a remek narancssárga adidas­ban futballozó hollandok az össze-vissza mezszámaikkal, Neeskensszel, Reppel, Krollal és mindenekelőtt Johan Cruyff-fal.
Csak éppen nem nyerték meg a világbajnokságot.
Mert az új Világkupát (Silvio Gazzaniga olasz szobrász csodás alkotását) Franz Beckenbauer lökte elsőként a magasba, és nem is érdemtelenül. Az Eb-n is címvédő nyugatnémetek ezúttal nem outsiderként futottak be, mint húsz évvel korábban, hanem korszakos klasszisaikra (a Kaiser mellett Maier, Breitner, Gerd Müller vagy Hoeness) építve, csupa szív, egyben remek futballal.
A lebonyolításon csavart egyet a FIFA, mert a legjobb nyolc között újabb csoportkör következett, viszont elmaradtak az elődöntők, egyből kialakult az arany- és a bronzmeccs párosítása. Megnőtt a mérkőzésszám (38-ra), viszont csökkent a góloké, átlagban már csak 2.55 esett a mexikóihoz hasonló Telstar labdákkal.
Hatalmas meglepetésre felértek a legjobbakhoz az addig sehol sem jegyzett lengyelek, Grzegorz Lato révén a gólkirályt (7) is ők adták (sőt Maryla Rodowicz révén lengyelül a vb hivatalos dalát is!), ugyanakkor a brazilok nem is emlékeztettek négy évvel korábbi csodacsapatukra, és szégyenszemre a dobogóról is lecsúsztak.
Kilenc remek stadionban zajlottak a csaták, köztük a ’72-es olimpiára épített formabontó müncheniben, a hangulatról Tip és Tap, két (nyugat)német mezbe öltöztetett kabalafigura gondoskodott. A makulátlan mexikói vb után első ízben itt villant a földkerekségen piros lap, a chilei Carlos Caszelyé lett a kétes dicsőség. A Jugoszlávia–Zaire meccs (9–0) beállította a magyarok Dél-Korea elleni rekordját, igaz, itt a zairei Mulambát (4–0-nál) tévedésből állította ki a kolumbiai Delgado játékvezető. És persze ezen a vb-n játszották a világtörténelem egyetlen NSZK–NDK összecsapását is, amelyet ráadásul Sparwasser góljával a keletiek nyertek meg – Gerd Müllerék mázlijára: a csoportban.

TANGÓ A DIKTÁTORNAK
Argentína normális körülmények között nem rendezhetett volna vb-t – de ha már rendezhetett, semmiképpen sem nyerhette volna meg. Az első feltétel a FIFA-t nem izgatta, így Videla tábornok katonai juntája gyönyörűen legitimálta magát a világ előtt 1978 májusában; az utóbbihoz pedig kellettek a peruiak, akik szívbaj nélkül asszisztáltak a házigazdák 6–0-s győzelméhez, ezzel egyszersmind a brazilok kieséséhez.
Arra már fel sem kapta a fejét a világ, hogy az angolok megint lecsúsztak a tornáról, Magyarország viszont 12 év után, a Bolívia elleni interkontinentális selejtezőből eljutott Dél-Amerikába.
Hat stadionban valamivel több (átlagban 2.68) gól esett, mint az NSZK-ban, Rob Rensenbrink a skótoknak belőtte a világbajnokságok 1000. gólját, Mario Kempes összesen 6-ot szerzett, és lett gólkirály, ráadásul a hatból kettőt a döntőre tartogatott, így a szerencsétlen hollandoknak ismét be kellett érniük az ezüsttel. (A nagy Johan Cruyff éppen a diktatúra elleni tiltakozásul nem utazott el Argentínába.)
Az őrületes konfettiesővel buzdított hazaiak minden segítséget megkaptak, tőlünk csak Nyilasit és Törőcsiket állította ki a játékvezető ellenük, de az esetek többségében a későbbi riválisok ellen is megkapták a hazai pályát. Kivéve a brazil meccsen (0–0), amelyet Palotai Károly tartott kézben – példásan. Viszont a brazil–svédet 1–1-es állásnál egy becsavarodó szöglet közben fújták le, így a találkozó meg nem adott góllal zárult.
Ezen a tornán lettek volna először 11-es rúgások, de egyetlen mérkőzés sem alakult úgy, hogy szükség lett volna az új szabály alkalmazására. Átlagban több mint 40 ezren látták a mérkőzéseket, ez volt az első torna, ahol valamennyi (!) belépő elfogyott. Az adidas legyártotta a Tangót, és ezzel hosszú évekre meghatározta a labdadivatot, a tv-ben minden meccs kezdési időpontját „eurokonformmá” tették, gyönyörű volt Ennio Morricone vb-himnusza a Buenos Aires-i Filhamonikusok előadásában, és Gauchitót is szerettük, az égszínkék-fehér mezes, nyaksálas, korbácsos kis tehénpásztor kabalafigurát.

ROSSI ÉS A SZOBRA
Mindenkinek megvan a maga vb-je, egy generációnak bizonyosan az 1982-es. Talán soha ennyi szenzációs csapat nem futballozott egy tornán, a brazilok például már-már a ’70-es honfitársaikkal vetekedtek – csak éppen még a négybe sem kerültek be. Diego Maradona dicstelenül, a brazil Batistát ágyékon rúgva, piros lappal távozott élete első vb-jéről. Első ízben került sor meccs végi 11-esekere, ezt „természetesen” az NSZK nyerte meg a csodálatos franciák ellen – talán a vb-történelem legjobb mérkőzésének a végén. (Konkurenciaként egyedül ugyanennek a vb-nek az olasz–brazilja vetődik fel.)
Ehhez képest ki lett a világbajnok? Olaszország, amely a csoportból csak azért ment tovább, mert a kameruni kapus elcsúszott Graziani fejesénél. Csakhogy a pipával a szájában kapitánykodó Enzo Bearzotnak volt egy Paolo Rossija, akit nem küldött haza a csoportmeccsek után, ahogyan azt sokan követelték, hanem bízott benne, és Rossi az utolsó három fellépésén lőtt hat góllal megformázta a saját szobrát, és világbajnokot csinált az olaszokból.
A házigazda spanyol csapat gyenge volt, mint a harmat (és mint 2010-ig általában), 14 város 17 stadionja adott otthont a tornának, amelyet először bonyolítottak le 24 csapattal, de meglehetősen öszvér megoldással négyszer háromcsapatos középdöntővel, majd elődöntővel. Az 52 meccset átlagban kicsivel több mint 40 ezren látták, nőtt a gólok száma is (átlagban 2.81-re), az új Tango labda az utolsó volt a vb-labdák sorában, amely még bőrből készült.
Schumacher ezen a vb-n ütötte el úgy Battistont, hogy mentő vitte el, de a németek az osztrákokkal párban a mindenkinek jó 1–0-val ekkor már amúgy is túl voltak az algériaiak szemérmetlen kigolyózásán.
Mi pedig felállítottuk a könnyen lehet, hogy örök vb-gólrekordot a Salvador elleni 10–1-gyel, és ’66 óta nem voltunk ilyen közel ahhoz, hogy továbbjussunk a csoportunkból. De jött a belga Czerniatynski, és végül nem sikerült.
De a nézőknek amúgy is minden fronton kedveskedtek a spanyolok, Naranjitóval, a labdát szorongató narancs kabalafigurával, no meg Plácido Domingóval, aki az El Mundialt énekelte mint vb-dalt.

RIA-RIA HUNGÁRIA!
Különleges világbajnokság volt a ’86-os. Először is, mert eredetileg Kolumbia lett volna a házigazda, de gazdasági okokból visszalépett, és a FIFA mindössze három évvel a rajt előtt 16 év után ismét a mexikóiakat kérte fel a rendezésre.
A magaslatra már mindenki számíthatott, a stadionok nagyrészt a régiek voltak, a lebonyolítás pedig csak annyit változott négy év alatt, hogy eltörölték a 12 csapatos középdöntőt, viszont szabályos 16-os táblára jutottak fel a csapatok, köztük a legjobb négy csoportharmadik is. És egy időben kezdődtek az utolsó csoportmeccsek, hogy ne okoskodjanak a csapatok.
Minket a szovjetek máig ható 6–0-val küldtek haza (azóta is összerándulnak a magyar gyomrok, ha a tv-ben a kezdés előtt leadott Ria-Ria Hungária! csendül fel Záraytól és Vámositól), miközben a földkerekség legnépszerűbb csapatsportágában párját ritkító módon egyetlen ember megnyert egy vb-t a hazájának: Diego Maradonának hívták.
Maradona kézzel is ütött gólt (hiába nyilvánította a FIFA szabálybizottsága centenáriumán 1986-ot a játékvezetők évének…), de a belgák és különösen az angolok elleni szólója is része lett a futballtörténelemnek, előtte és utána ütötték-vágták, de nem bírtak vele, még a döntő utolsó perceiben is elindította Burruchagát a győztes gólig futó akció végén.
Az 52 meccsen 132 gól esett (átlagban 2.54), és a vb ismételt megérkezése miatt hálás mexikóiak megtöltötték a lelátókat – átlagban több mint 46 ezren –, behozták a köztudatba a látványos lelátói hullámzást, és nem csak akkor, amikor unatkoztak.
Felejthető volt a vb-dal („A special kind of hero”, egy angol színésznőtől Stephanie Lawrence-től), helyes a Piqué nevű jalapeno paprika, a vb bajuszos kabalafigurája, viszont az adidas először gyártott teljesen szintetikus labdát, az Aztecát – közmegelégedésre. A csapatok pedig megfőttek a napon, mert az európai televíziókhoz igazodtak a kezdési időpontok. Vagy csak túl sok tésztát ettek.

GÓLSZEGÉNY ITÁLIA
56 év után ismét Olaszország lehetett házigazda, de hiába kísérletezett azzal, hogy negyedszer is a világ legjobbja legyen. Az 1990-es világbajnokság elsősorban a küzdelemről és a kevés gólról szólt, az újraegyesítés előtt pár hónappal a nyugatnémetek lépésben nyertek, messze kiemelkedtek a gyenge mezőnyből.
Kapitányukat, Lothar Matthäust jól ismerjük, de nem véletlen, hogy ’90-es mesterével, Franz Beckenbauerrel ellentétben neki csak a pályán sikerült révbe érnie, a kispadon nem. Ráadásul éppen az 1986-ban a németeket legyőző argentinok ellen. (Beckenbauer Zagallo után a második edző lett, aki előtte játékosként is felért a csúcsra.)
A lebonyolítás semmit sem változott 1986 óta, Itália 12 stadionnal futott neki a vb-nek, de ezek közül csak kettő (Bari és Torino) volt vadonatúj, és további kettő, a genovai és a milánói esett át komolyabb ráncfelvarráson. Az infra­struktúra bizony, hagyott maga után kívánnivalót, de legalább Ciao, a piros-fehér-zöld rudakból összeeszkábált kabalafigura ronda volt és jelentéktelen.
A góltermés is. Hiszen a legkevesebbszer ’90-ben zörrent meg a háló (átlagban 2.21-szer), a legtöbb piros lap itt villant (16, most először a döntőben is, mindjárt kettő), mégis a tv-történet egyik legnézettebb eseménye lett, talán azért is, mert a RAI jóvoltából innen volt először minőségi HD-adás. Az Etruscót, az adidas vb-labdáját formabontó módon poliuretán habbal töltötték fel belülről, és bevált az újítás.
Az olaszok a bronzzal és Toto Schillaci gólkirályi címével vigasztalódtak, no meg az örök olasz nyárral, amiről a vb-dalban (Un’estate italiana) Gianna Nannini és Edoardo Bennato énekelt. Magyarország a televízión követte figyelemmel az eseményeket – mint ahogyan négyévente azóta is.

TÚL AZ ÓPERENCIÁN
Ha minden ilyen flottul menne! – gondolhatták a derék jenkik, amikor megkapták a FIFA-tól a világ egyik legnagyobb, számukra mégis szinte érdektelen sporteseményét. A stadionok (mind a kilenc, köztük az első fedett helyszín, a detroiti Pontoiac Silverdome) ettől még megteltek, de az olasz, az ír és a latino bevándorlókon, no meg a turistákon kívül a többség aligha értette, hogy mi történik a gyepen.
Viszont a 69 ezres átlagnézőszám ma is élő világcsúcs, és bizonyítja, hogy a jó marketing csodákra képes. Ennek volt eleme a Daryl Hall és a Sound of Blackness által énekelt Gloryland, a vb dala is, mint ahogyan a Warner Bros által rajzoltatott Striker (azaz: csatár), a vb kabalakutyája is sokat tett az Államokban a torna emberközelbe hozásáért.
Először adtak a csoportban a győzelmekért három pontot, és először dőlt el 11-es rúgásokkal az aranyérem sorsa, Roberto Baggio fölébikázott labdája ma is a mémek és a reklámspotok kedvence. Brazília 24 év kényszerű szünet után megnyerte negyedik vb-jét, főleg a Romário, Bebeto duó hathatós együttműködésének köszönhetően.
Oleg Szalenko és Hriszto Sztoicskov holtversenyben, 6-6 góllal lett gólkirály, de amíg a bolgár egészen a negyeddöntőig vezette válogatottját, addig az oroszok kiestek a csoportban, és Szalenko a kameruniak ellen szerzett a hat góljából ötöt. A vb labdája, a Questra az Etrusco továbbfejlesztett, még vízhatlanabb, még dinamikusabb változata volt.
Diego Maradona viszont megcsúszott a doppingvizsgálaton, így ugyanolyan dicstelenül fejezte be vb-karrierjét, mint ahogyan a ’82-es piros lappal elkezdte. Vele szöges ellentétben Puhl Sándor felért a csúcsra: első magyarként vezethetett világbajnoki finálét, ráadásul nehéz meccset – kifogástalanul.

ALLEZ!
Minden úgy alakult, ahogyan a franciák elképzelték. Az először 32 csapattal megrendezett, a csoportoktól már rögtön 16-os táblával folytatódó vb-t kis szerencsével és nagy szívvel Aimé Jacquet együttese nyerte meg, egyszersmind új világsztárt is adott a világnak, Zinédine Zidane személyében. Párizs utcáin a döntőt követően egymillióan ünnepeltek, a sportág pedig 1978 után ismét új világbajnokot avatott.
Pedig a braziloknak állt a zászló, és ha Ronaldo rejtélyes betegsége nem éppen a döntő előtt sújt le a szambafiúkra, lehet, hogy 1958 után ismét Európában nyertek volna vb-t, egyben ismét megvédhették volna a címüket, mint 1962-ben. De nem védték.
Tíz francia városban, remek stadionokban, átlagban több mint 43 ezer néző előtt játszották le a torna 64 mérkőzését, amelyeken 171 gól esett (átlagban 2.67). A gólkirály a horvát Davor Suker lett az immár megszokott hat góllal – nagyban hozzájárulva ezzel a független Horvátország első vb-érméhez, egy bronzhoz. Az adidas először gyártott színes labdát, mármint színeket (természetesen pirosat és kéket) is tartalmazót, a Tricolore az egyik legjobb volt az elmúlt évtizedek változatai közül.
A Footix névre hallgató, közepesen jóképű gall kakas épp úgy ott virított minden felületen, mint ahogyan Ricky Martin La Copa de la Vidája is ömlött a rádiókból, a franciák profin népszerűsítették sokszínű nemzetük legnagyobb eseményét. Ezen a világbajnokságon alkalmazták elsőnek az EVS rendszert, amely a pályákon kihelyezett 20-30 kamerakép jelentős részét tudta lassítani, támogatva ezzel a vitás helyzetek gyors elemzését. A játékvezetők és asszisztenseik együttműködését pedig vb-n először segítette az úgynevezett SignalBip rendszer.
A FIFA először nem 11, hanem 16 játékosból álló vb-válogatottat nevezett meg, és először adta a nevét az azóta elképesztő pályát befutó videojátékok egyikéhez, a World Cup 98-hoz.

KELETI KÉNYELEM
Először Ázsiában, először két országban, de az 1998-ashoz hasonló lebonyolítással, 32 csapattal rendezték meg a 2002-es vb-t.
Brazília nemcsak csodálatosan futballozott, de nyert is, eme kedvező párosításra 1970 óta nem volt példa. Ronaldo alig játszott a tornát megelőző évben térdsérülése miatt, erre képtelenség volt tartani, és nyolc góljával az arany mellé a gólkirályi címet is begyűjtötte. (De a vb Aranylabdája az ezüstérmes németek kapusáé, Oliver Kahné lett, azóta a FIFA már nem a döntő előtt zárja a szavazást…)
A dél-koreaiak elődöntőbe jutását rossz szájízzel vette tudomásul a világ, mivel súlyos bírói manipuláció állt a háttérben, az olaszok elleni meccset elvezető ecuadori Moreno bíró például akkor is közellenséggé vált volna, ha azóta nem bukik le további meccsek elcsalása mellett heroincsempészként is. A távol-keleti vb-n már külön játékvezetői és partjelzői keret dolgozott.
Amúgy tíz japán és tíz dél-koreai városban zajlottak az események, több mint 42 ezres nézőátlaggal, a torna 64 mérkőzésén összesen 161 (átlagban 2.52) gól esett. Viszont utoljára volt érvényben az aranygólszabály, a szenegáliak és a dél-koreaiak is a hosszabbításban vetettek véget a meccsnek azzal, hogy a hálóba juttatták az adidas 2002-es labdáját, a Fevernovát.
Anastacia énekelte Boom! címmel a vb-dalt, három borzalmas, számítógép tervezte, futurisztikus figura, Ato, Kaz és Nik voltak a kabalák – az Atmoball nevű, kitalált sportág edzője és sztárjai…
A FIFA számítógépen igyekezett értékesíteni a jegyeket, de a rendszer enyhén szólva is dadogott, több meccsen is százával maradtak üres helyek, miközben elvben valamennyi jegyet eladták.

MICSODA TECHNIKA!
Németország is csatlakozott a másodszor vb-t rendezőkhöz, és tökéletes házigazdának bizonyult. Elsőrangú, kifogástalan stadionokban rendezték a tornát, a jegyekről lemaradó nézőknek kitalálták a fanzónákat, amelyekben tízezrek szurkolhattak csapatuknak.
Először kellett a címvédőnek selejtezőt játszania, de ez a braziloknak természetesen nem jelentett gondot. Nem kis meglepetésre Olaszország lett a világbajnok, mindennél beszédesebb, hogy a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a középhátvéd Fabio Cannavaro nyújtotta, meg is kapta érte az év végén az Aranylabdát. Ha a finálét nem is döntötte el, de alapjaiban határozta meg Zidane kiállítása: a franciák ikonja mellbe fejelte az őt provokáló Matterazzit, és az öltözőben zuhanyzott, miközben a többiek a 11-eseket rúgták.
Ez sem homályosítja el, amit a brazilok ellen művelt, szinte egyedül búcsúztatta a vb favoritját. Nagyszerű volt a megfiatalított német csapat is, és harmadik helyükkel a portugálok is visszahelyezték magukat a futballtérképre.
A 12 stadionban átlag 52 ezren látták a meccseket, a 64 meccsen 147 gól esett, mérkőzésenként alig 2.3, kifejezetten kevés. Miroslav Klose, akárcsak 2002-ben, ismét öt gólt szerzett, de ez most a gólkirályi címhez is elég volt – nem véletlenül, az adidas Teamgeistje a labdatörténelem egyik legjobban sikerült alkotása, amellyel a cég küllemében is szakított a Tango óta tartó hagyománnyal.
Az Il Divo énekelte a The time of our lives vb-dalt, és a komputer tervezte oroszlán, Goleo volt a világbajnokság kabalafigurája.
A FIFA játékvezetői hármasokkal dolgozott, nagyban megkönnyítve ezzel a triók közös munkáját. Ehhez képest minden korábbi rekordot megdöntött a lapok száma, a 346 sárgából és 28 pirosból egyedül az angol–portugál meccset vezető orosz Ivanov 16-ot, illetve négyet osztott ki.

TIKI-TAKA, VUVUZELA
Új szavakat tanult a világ, egyrészt a tradicionális dél-afrikai hangszerét, a vuvuzeláét, amelynek fröccsöntött változata fülsiketítő hangon sivította végig a vb egy hónapját, másrészt a tiki-takáét, amellyel Xaviék elvarázsolták a világot.
A spanyol válogatott két évvel Európa-bajnoki győzelme után immár Vicente del Bosque vezetésével ért fel a csúcsra (és lett a nyolcadik világbajnok nemzet), egyben az első európai, amely a kontinensen kívül diadalmaskodott.
A döntőben Hollandiát gyűrte le az armada úgy, hogy Howard Webb játékvezető finoman fogalmazva is engedte a durva játékot, alsó hangon két hollandot ki kellett volna állítania. Ha Diego Maradonának voltak olyan tervei (nyilván voltak…), hogy Messiék élén kapitányként is révbe ér, a sohasem látott ötletességgel futballozó németek tettek arról, hogy sutba vágja őket.
Amúgy Dél-Afrika egész hangulatos tornát rendezett, a biztonsággal sem volt gond, pedig előre rettegetett a világ, hogy mi lesz, ha a szurkolók beszabadulnak a veszélyesebb negyedekbe. Semmi sem lett, általában fallal voltak elválasztva a helyiektől. Az észak-koreaiak például Kínából importáltak jó pénzért híveket, megelőzendő a sajátjaik tömeges emigrálását.
Az első afrikai vb-re (ne feledjük, Sepp Blatter ezzel kampányolva nyert elnökválasztást, igaz, akkor még 2006-ról volt szó) felhúztak 10 szép stadiont, amelyek lelátóin majdnem 50 ezren ültek meccsenként; 64 meccsen esett 145 gól (átlagban 2.27), és kapott a világ négy gólkirályt is, hiszen Thomas Müller, Sneijder, Villa és Forlán egyaránt öt góllal zárt. Közülük a FIFA a legtöbb (3) gólpasszt kiosztó Müllert nevezte meg Aranycipősként.
A vuvuzelát is alulmúlta a Zakumi névre hallgató kabalagepárd, amelynek nevében a ZA Dél-Afrika rövidítése, a kumi pedig 10-est jelent. Sokkal jobban szerepelt a népszerűségi listákon a Waka-Waka, a vb-dal, amelyet a világbajnok spanyol hátvéd, Gerard Piqué kedvese, Shakira énekelt.
És végül a Jabulani, ami miatt a legtöbbet szidták Dél-Afrikát, és ami többet ártott az adidas jó hírének, mint bármi más az elmúlt hatvan évben. A kiszámíthatatlan röppályán szálló labdát mindenki utálta, még az is, aki elrúgta.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014 áprilisi lapszámában.)