Interjú Felipe Rocha
Cláudio Taffarel ott állt a kapuban az 1994-es vb-fináléban, majd az 1998-as elődöntőben is, és nagy élmény volt a 2000-es UEFA-kupa-döntő is, bár ott nem hárított lövést.
„A röplabdának köszönhetően lettem élvonalbeli kapus. Gyerekként, egészen tizenhét éves koromig nagyon sokat játszottam. De már akkor is biztosan tudtam, hogy valójában futballkapus szeretnék lenni. Szerintem a röplabda a keresztlabdák esetében is sokat segített. Jól mozdultam ki a vonalról.
Fiatalkoromban jó csatár voltam, rengeteg gólt szereztem. Nem rossz érzés megrezegtetni a hálót. Ugyanakkor a röplabdához hasonlóan csatár is csak az öröm kedvéért voltam. Sosem gondoltam arra, hogy profi támadó legyek. Hogy őszinte legyek, nem vittem volna sokra, ahogyan röplabdajátékosként sem. Tudtam, hogy a valódi tehetségem a védésben rejlik.
Miután Brazília kiesett az 1990-es világbajnokságról, és a repülőtéren várakoztunk, megtudtam, hogy a Parma kinézett magának. Minden pillanatot nagyon élveztem a klubnál, olyan, mintha egy álom lett volna. A város csodálatos, ma már ezt hívom az otthonomnak. A klub is fantasztikus volt, különleges kapcsolat jellemezte a játékosokat. Rendkívül sok tehetség akadt akkoriban.
A kilencvenes évek elején a Serie A volt a legjobb bajnokság. Az egyik héten Marco van Basten, a következőn már Jürgen Klinsmann ellen szerepeltem, majd következett Gabriel Batistuta. Próbáltam nem is gondolni rájuk, mert féltem, hogy talán ki sem merek menni a pályára. Nagy kihívás volt mindez nekem és kapustársaimnak is. A Serie A volt Európa „futballfővárosa” akkoriban, büszke vagyok rá, hogy ott lehettem.
Nem tartottuk magunkat esélyesnek az 1994-es világbajnokságon. Természetesen nagyon örültem, hogy ismét egy vébén lehetek, de csapatként nem a legjobb időszakunkat éltük. Számos kritikát kaptunk odahaza, de sikerült bebizonyítanunk, hogy a kételkedőknek nincs igaza. Szépen helytálltunk Oroszország, Kamerun és Svédország ellen. Nem láttam azon a tornán senkit, aki jobb lett volna nálunk.
A tizenegyespárbaj módosult tudatállapot. El sem tudom mondani, hogyan éreztem magam, amikor Franco Baresi kihagyta az 1994-es döntő első lövését, vagy amikor megfogtam Daniele Massaro tizenegyesét. Ebben a helyzetben egy kapusnak maximálisan koncentrálnia kell, és teljesen megfeledkezik érzéseiről.
Örülök neki, hogy nem fogtam ki Roberto Baggio tizenegyesét, sokkal jobb, hogy ő rontotta el. Ez így volt tökéletes. Ha én hárítom, kikiáltanak a világbajnokság hősének, ami igazságtalan lett volna a többiekkel szemben. Azért nyertünk, mert mindenki hozzátett egy kicsit, még azok is, akik alig léptek pályára.
A tornát követően egy templomi csapatban játszottam. Amolyan jókedvű helyi esemény volt azt követően, hogy lejárt a szerződésem a Parmánál. Az egyik barátom hívott el egy jótékonysági meccsre, amit nagyon élveztem; csatár voltam, és én lettem a gólkirály. Ha esetleg kérdeznétek, nyertünk.
Az elemzés nagyon fontossá vált a kapusok életében. Akkoriban, 1994-ben még nem sok információnk volt az ellenfél tizenegyeslövőiről. A következő vébére, 1998-ra már kicsit könnyebben kaptunk videókat. Az elődöntőben nyertünk egy párbajt Hollandia ellen, az előzetes felmérésemnek köszönhetően megfogtam Phillip Cocu és Ronald de Boer lövését. Kár, hogy nem a fináléban, nagyon fájt a vereség a franciáktól.
„Örülök, hogy nem fogtam ki Roberto Baggio tizenegyesét, sokkal jobb, hogy ő rontotta el. Ez így volt tökéletes. Ha én hárítom, kikiáltanak a világbajnokság hősének”
Ronaldo azt állította, hogy képes kiállni az 1998-as világbajnokság döntőjében. A csapatorvosunk más véleményen volt, emiatt a szövetségi kapitányunk, Mario Zagallo igen kellemetlen helyzetbe került. Ez a teljes válogatottra hatással volt. Ronaldo a legjobb játékosunk, és egyszer csak nem tudtuk, pályára léphet-e a legfontosabb mérkőzésünkön. A bizonytalanság sokba került.
Csak nevetek, amikor arra gondolok, hogy elvertük az Arsenalt. Gyakran kérdezik tőlem, milyen volt, amikor a 2000-es UEFA-kupa-döntő tizenegyespárbajában legyőztük őket a Galatasarayjal, de szinte mindenki elfelejti, hogy nem volt egy védésem sem. Ez volt az egyetlen párbaj az életemben, amelyet védés nélkül nyertem meg. Az Arsenal nagy favorit volt Koppenhágában, de mi is kiváló csapattal álltunk ki, sorainkban Gheorghe Popescu, Gheorghe Hagi és Hakan Sükür. Fejben nagyon rendben voltunk, és általában mi kerültünk ki győztesen a tizenegyespárbajokból.
A modern kapusok életében nagyon fontos, hogy jók legyenek lábbal. Mi, brazilok szerencsések vagyunk, mert két ilyen játékos is megadatott nekünk Alisson és Ederson személyében. Öröm számomra, hogy edzőjük lehetek a válogatottban, két nagyformátumú kapusról beszélünk.
Összesen tizenhét gyerekem van. Igen, tizenhét! Éveken át segítettem a Caritas Parmenesét, az olasz keresztény segélyszervezetet, és tizenöt gyereket fogadtam tőlük örökbe. Az összes hosszú távú örökbefogadás volt, és a gyerekek felnevelése engem is érzelmesebbé tett. Nagyszerű olyanokon segíteni, akik nem is tudják, hogy ki vagyok.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári lapszámában.)
