Elég csak összehasonlítani egy amatőr Sunday League-meccset egy Premier League-mérkőzéssel az Old Traffordon vagy az Emirates-stadionban, hogy felismerjük, a született képességek jelentőségét a futballban. A helyi pályák hősei keményen próbálkoznak, üldözik egymást a zöld gyepen, igyekeznek megfogni a hosszú passzokat, de nincs semmi, amitől megborzonganánk.
A Premier League-ben, és különösen a nagy kluboknál, egészen mást tapasztalunk: van érzés a játékban, továbbá agyafúrtság, elképzelés, és a játékosok képesek a pályán keresztül az éppen futásban lévő társuk elé tenni a labdát egy óramű pontosságával.
Ezektől a tényezőktől emelkedik számunkra, egyszerű futballrajongók számára szinte már művészetté ez a sportág. A „tehetség” szót használjuk arra, hogy elválasszuk a búzát az ocsútól: úgy gondolkodunk, hogy a nagy sportolókba már genetikailag is kódolva volt a siker. Mi mással magyarázhatnánk Lionel Messi kreativitását? És mivel indokolhatnánk Paul Scholes fennkölt állhatatosságát? És hogyan is érthetnénk meg David Beckham szabadrúgásainak hamisítatlan pontosságát?
Ez viszont elvezet oda, hogy a sportban mutatott kiválóság egy kiválasztott egyénekből álló csoport kiváltsága, ők a genetikai lottó nyertesei, minket pedig elkerült a szerencse.
De mi van, ha ez a gondolat mégis hibás? Mi van, ha feltételezéseink a labdarúgásban – mi több, az életben magában – elérhető sikerekről félrevezetők? Mi van akkor, ha a tehetség nemcsak egyszerűen egy jelentés nélküli fogalom, de még meg is foszt minket és gyerekeinket attól, hogy kemény munkára serkentsük magunkat?
„Nem a tehetség, hanem a gyakorlás, ami meghatározza a sikert és a bukást.”
Először akkor kezdtem el foglalkozni ezzel a felvetéssel, amikor a magam útjára léptem az asztalitenisz világában. Ez az utazás a külvárosi Readingből a Brit Nemzetközösség háromszoros bajnoki címéig vezetett. Mint a legtöbb jó teljesítményt nyújtó sportoló, én is az Istentől kapott tehetségnek tudtam ezt be, olyan dolgoknak, mint a gyorsaság, a leleményesség, az alkalmazkodóképesség, az agilitás és a reflexek. Néha én is csodálkozom azon, hogy ezekből annyi volt bennem, hogy alkalmassá váltam arra, hogy kiemelkedjek százak és ezrek közül, akik szintén a csúcsra törekedtek.
De lehet az, hogy a sikereim nem csak a tehetségről szóltak, hanem a kemény munkáról és a lehetőségről is? Lehetséges, hogy a hozzáértés a futballban és az asztaliteniszben is nem egy velünk született képesség eredménye, hanem inkább több ezer órányi gyakorlás gyümölcse? Lehetséges, hogy mindannyiunk számára adott az út a tökéletesség felé?
Egyáltalán, mi az, hogy tehetség? Mindannyian azt hisszük, tudjuk, amikor találkozunk vele. Egy fociakadémia vezetőedzője ezt mondta nekem: „Minden edző ki tudja szúrni a tehetségeket. Ahogy mozognak, ahogy beleérnek a labdába, ahogy felismerik a lehetőségeket maguk körül. Amikor mindez együttesen megvan valakiben, akkor már tudható, hogy profivá is válhat.”
Messi is bizonyítja, hogy kemény munkával bármi lehetséges
De honnan tudja azt az edző, hogy ez a tehetségesnek tetsző játékos nem gyakorolt még rengeteget pluszban a színfalak mögött? Honnan tudhatja azt, hogy ezek a képességbeli különbségek egy ilyen fiatal és a nagyszámú többség között örökké fent fognak maradni? Valójában sehonnan, mint azt számos felmérés kimutatta már.
Egy a brit zenészeket vizsgáló felmérés kimutatta, hogy a legnagyobb nevű előadók nem tanultak semmivel gyorsabban, mint azok, akik alacsonyabb szintre értek csak el: óráról órára vizsgálva a különböző emberek szinte ugyanannyit fejlődtek. A különbség egyszerűen csak annyi volt, hogy a nagynevű előadók többet próbáltak. A további felmérések pedig arra mutattak rá, hogy amikor egy ma már nagy sztár gyerekkorában is nagy zenei tehetségről tett tanúbizonyságot, az egyszerűen azért volt, mert a szülei külön és többet foglalkoztak vele e téren.
Még ez sem elég meggyőző? Akkor vegyük szemügyre a különböző sportágak legnagyobb játékosainak születési dátumai közti eltérést. Ezt teszi az amerikai szerző, Malcolm Gladwell is. A kilencvenes évek egy adott pillanatában a Premier League-ben kettőszáznyolcvannyolc olyan játékos szerepelt, aki szeptember és november között született, de csak százharminchat, aki június és augusztus között. Miért van ez? Ha a jó focihoz csak a megfelelő géneket kell birtokolni, akkor következtethetünk arra, hogy akik az év elején születnek, azok tehetségesebbek, mint azok, akik az év vége fele? Vagy lehet ennek esetleg más oka is?
A valóságban a válasz sokkal egyszerűbb. Az angol futballban a jogosultsági korhatárt szeptember elsejével állapítják meg. Ez azt jelenti, hogy egy szeptember 2-án született játékos, lehetséges, hogy egy majdnem egy évvel fiatalabb gyerekkel fog egy korosztályba kerülni. És ilyen életkorban ez hatalmas fizikai különbséget jelent. Az edzők pedig úgy reagálnak, hogy az idősebb fiúkat gyűjtik össze az első csapatba, nem azért mert ők tehetségesebbek, hanem mert egy évvel idősebbek. Így az idősebb srácok több és jobb edzési lehetőséghez jutnak, több meccsen játszhatnak, és jobb edzőkkel dolgozhatnak. Az évek során a különbség még nagyobbra nő a két játékos között, nem azért mert az idősebb fiú tehetségesebb, hanem mert több edzési lehetőséghez jutott szerencsésebb születési dátuma miatt. Másképp megfogalmazva, a gyakorlás, és nem a tehetség az, ami meghatározza a sikert és a bukást. A nemzetközi futballban, ahol ez a korhatár augusztus elseje volt sokáig, az egyik junior világbajnokság százharmincöt olyan játékost sorakoztatott fel, akik az augusztust követő három hónapban születtek, és csak huszonkettő olyat, akik májusban, júniusban vagy júliusban. Ma ez a dátum már január elseje a nemzetközi ifjúsági labdarúgásban. A 2007-es cseh juniorválogatottban 22-ből 19 játékos született január és június között, és senki sem az év utolsó három hónapjában.
Persze a tehetségmítosz rajongóit nem fogják meghatni ezek a statisztikák. Ők a csodagyerekekre fognak mutogatni, lányokra és fiúkra egyaránt, akik tinédzser korukban már világszintű teljesítményt tudnak felmutatni, ezzel látva bizonyítva a tehetség fontosságát. Természetesen ezek az ifjú sportolók fantasztikus képességekkel vannak megáldva, de ezek a képességek vajon máris zöld utat jelentenek a sikerhez? Nézzünk erre is egy történetet.
Tiger egyéves korában kapott egy ütőt. Puszta véletlen?
„A siker kemény munka, kitartás, tanulás, áldozat és annak nagyfokú szeretete, amit csinálsz”
Tiger Woodsra csodálatos golfozóként tekintettek, amikor ő lett a legfiatalabb, aki valaha is megnyerte a US Masterst. „Minden idők legtehetségesebb játékosa”, ez volt egy tudós megállapítása. De azért azt is érdemes figyelembe venni, hogy Woods öt nappal első születésnapja előtt kapott egy golfütőt, ezzel kétéves korára már túl is volt első meccsén, ötévesen pedig többet foglalkozott ezzel a játékkal, mint amennyit esetleg mi valaha is fogunk életünkben. Woods maga a szigorú gyakorlás megtestesülése.
Pontosan ugyanez érvényes Messire, Beckhamre és minden más csúcsjátékosra, akik látszólag fele annyi idő alatt jutottak el a csúcsra, legalábbis ahogy életrajzuk első pillantásra ezt sugallja. Beckham például kisgyerekként kiment egy kelet-londoni parkba egy labdával, és órákon keresztül rugdosta egyik pontból a másikba. „Lenyűgözően elhivatott volt – mondta az édesapja. – Néha olyan volt, mintha ott élne a pályán.”
Beckham elhivatottsága soha sem tört meg. Amikor Sir Alex Ferguson 1994-ben, két évvel azután, hogy a Unitedhez került, munkamorálját jellemezte, alig jutott szóhoz az álmélkodástól: „Figyeli az idősebb játékosokat, állandóan gyakorol, mesésen kezeli a labdát, és állandóan a technikáján dolgozik.”
Ronaldo sem a cselezés mestereként született
Hasonló véleménnyel voltak egykori csapattársai a Real Madridban, a Milanban és az LA Galaxyben.
De vegyük csak bármelyik sztárjátékost, és ugyanezt fogjuk hallani. Itt van például Messi: „Kemény munkával bármi lehetséges. Lehet álmodozni, és biztosan állíthatom, ez az álom be is váltható.” Azután itt van Pelé: „A siker nem a véletlen műve. Kemény munka, állhatatosság, tanulás, áldozat, és mindenekelőtt annak nagyfokú szeretete, amit csinálsz, és amit tanulsz.”
A parkban kószáló Beckham is bizonyíték rá, hogy a gyakorlás nagyon fontos
A képet Cristiano Ronaldo, egy másik világhírű labdarúgó teszi teljessé. Amikor José Mourinho a Real Madridhoz került, el volt ragadtatva a szélső munkamoráljától. „Lenyűgöző a munkamódszere. Közelebbről is láttam, és övé a »senki sem dolgozik keményebben nálam« státusa a csapatban. Mivel ő maga így dolgozik, könnyebb a többiektől is megkövetelni, amit akarok.” És így tovább. A tehetség kultuszát azért értékeljük túl, mert csak azt az apró mozdulatot látjuk, ami már a virtuozitás kategóriájába tartozik. Ha nekünk kellene a megszámlálhatatlan órát edzéssel tölteni, évekig tökéletesíteni magunkat, ezer és ezer kezdőlépést megtenni, hogy világszintűvé váljunk, a képességeket nem tartanánk annyira misztikusnak vagy velünk születettnek.
„Az a gondolat, hogy a képesség inkább a gyakorlás, mint a tehetség függvénye, gúnyt űz abból, ahogy az angol edzők a sikerhez viszonyulnak”
Kiterjedt kutatások bizonyítják, hogy nincs egy olyan világszerte elismert sportoló sem, aki megkerülhette volna a legalább tízévnyi kemény munkát, mielőtt a csúcsra jutott. Beckham is ezt támasztja alá: „A titkom a gyakorlásban rejlik. Mindig is úgy gondolkodtam, hogy ha el akarsz érni valami különlegeset az életedben, akkor azon dolgoznod, még többet dolgoznod, és utána még inkább dolgoznod kell.”
Ez persze egyáltalán nem cáfolja azt, hogy néhány gyerek előnnyel indul, csupán annyit mond ki, hogy az élethelyzet, amibe beleszületünk nem kizárólagosan fontos. Miért? Mert az idők során, helyes gyakorlással mindannyian drámai módon képesek vagyunk változni.
Nemcsak a test változik, de agyunk anatómiája is. Az agynak a térbeli tájékozódást irányító területe sokkal nagyobb a taxisofőröknél, mint azoknál, akik nem vezetnek taxit, de ez nem születési előny náluk. Sokkal inkább az idők és munkájuk végzése során fejlődött így. Hasonló eredmények születnek, amikor a futballisták képalkotó agyi tevékenységét vizsgálják.
Természetesen nemcsak a gyakorlás emberfeletti mennyisége számít, hanem a minősége is. Kulcskérdés az edzők számára, hogy milyen gyakorlatokat szerkesszenek játékosaik számára, amelyek segítségével átléphetik korlátaikat, és felszabadíthatják erőiket. Ennek egyik módját a futsal segítségével tesztelték.
E játék kicsit olyan, mint a futball, leszámítva, hogy koncentrált formába sűríti össze a labdarúgás jellemző vonásait. A labda kisebb és nehezebb, a pálya kiterjedése jelentősen kisebb, mint a hagyományos fociban. Olyan, mintha a futball teljes dinamikáját, intenzitását, és együttműködési kényszerét dióhéjba zárták volna. Mindez azt jelenti, hogy a futsal során hatszor olyan gyakran érsz labdába percenként, mint az eredeti sportágban, és a kisebb labda precízebb kezelést kíván. Ehhez pedig ötletességre, rögtönzésre és technikára van szükség. Ahogy Emílio Miranda, a Sao Pauló-i egyetem futballprofesszora fogalmaz: „Ha nincs idő, és nincs hely, akkor több képességre van szükség. A futsal a nemzeti improvizáció laboratóriuma.”
Szinte az összes valamire való brazil futballista a futsalon nevelkedett. „A futsal sokat segített fejleszteni a labda uralását, a gyors gondolkodást és passzolást” – mondja Pelé. „Fiatalként csak futsaloztam – teszi hozzá Zico, aki ötvenkét gólt szerzett hetvenkét válogatott meccsen Brazília színeiben. – Ez a legjobb kezdet egy fiatal számára.” Ronaldo, aki a legtöbb gólt szerezte a világbajnokságok történetében, és egyike azon két embernek, akik háromszor nyerték el a FIFA Év játékosa díját, így vélekedik erről: „Valójában minden a futsallal kezdődött. Szerelmem ez a játék, ezt élvezem a legjobban.” És ezzel Ronaldinho, korosztályának legötletesebb futballistája, az Év játékosa cím kétszeres tulajdonosa is egyetért: „A labdarúgásban előnybe kerülsz, amennyiben a futsal világából érkeztél.”
Természetesen az a gondolat, hogy a képesség inkább a gyakorlás, mint a tehetség függvénye, gúnyt űz abból, ahogy az angol edzők a sikerhez viszonyulnak. Az a nézet, hogy a legtöbb srác kiválóvá válhat, egyáltalán nem áll összhangban a legtöbb klub vezetőségének felfogásával. Egy kicsit hasonlatos ez az egyesült államokbeli helyzethez, ahol Billy Beane, az Oakland Athletics elnöke felülkerekedett a baseballban megszokott szokványos módszereken, és úgy kutatott az új játékosok után, hogy ütéseik statisztikáit nézte, és nem a szokványos gyorsasági mutatóikat. Ha ez még mind nem lenne elég meggyőző a gyakorlás fontosságát illetően, nézzük meg az én asztaliteniszben bejárt utamat. Sok fanatikus számára ez nem volt egyéb, mint egy csoda. De az lett volna?
Amikor feljutottam az angol listák csúcsára, legfőbb riválisaim nemcsak egyszerűen ugyanabból a városból származtak, mint én, de ugyanabból az utcából is, a Silverdale Roadról. Lehet, hogy úgy terjedt el valami pingpongvírus, hogy a szomszédos utcákat és falvakat nem érintette? Természetesen nem: a siker abban rejlett, hogy hasonló érdeklődésű emberek jöttek össze, és ilyen apró helyek időről időre emelkednek fel valamely sportág nagyhatalmai közé (a Szpartak, egy elszegényedett moszkvai teniszklub, 2005 és 2007 között több top húszas teniszezőt adott a világnak, mint az Egyesült Államok).
Mindannyian egy élvonalbeli edzőhöz tartoztunk (aki történetesen a helyi általános iskola tanára volt), és az ország egyetlen huszonnégy órán át üzemelő klubjához. Közönséges pingpongosokként kezdtük, de néhány rendkívüli körülménynek köszönhetően kiváló játékosokká váltunk. Íme a bizonyíték: ahhoz, hogy a sportban kiválóak legyünk, nem született tehetség, hanem kemény munka, akarat és lehetőség kell.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. novemberi számában.)
