A Real Madrid „keselyűalakulata”, amelynek álom volt a BEK-siker

Szöveg Andrew Murray

„Ki a szar az a furcsa kinézetű játékos a csatársorban?” Luis Molowny, a Real Madrid egykori edzője nem tudta mivel elütni az idejét délután, így megnézte az egyik ificsapat San Lorenzo elleni meccsét 1980 szeptemberében. És nem hitt a szemének.

A madridi támadók közt egy szőke, kék szemű, törékeny srác játszott, olyan vékonyka, hogy félő volt, a legkisebb szellő is felkapja. A hosszú karú, rövid lábú fiú, akit egyszer már kitettek a növendékek közül, igyekezett elkerülni a fizikai kontaktust az ellenfél védőivel.

Molowny átrohant a pálya másik felére – ez egyáltalán nem volt jelentéktelen erőfeszítés a vaskos, kanári-szigeteki szakember részéről –, hogy Juan Gallego ifjúsági edző közelébe kerüljön. Molowny a szokatlan kinézetű, 7-es számú csatárra mutatott, és a kiléte felől érdeklődött. „Emilio Butragueno – jött Gallego válasza. – Jó srác. Az apja parfümboltjában dolgozik a Calle de Narváezen.”

Molowny felhorkantott: „Ez egy kib…szott nagy zseni”.

Butragueno nevének említésére sok Real Madrid-szurkoló elérzékenyül. Zseniális intelligenciája, gyilkos ösztönei és kegyetlensége teljes mértékben összeegyeztethetetlenek hétköznapi megjelenésével. Nemcsak szívesen hozzáadnád a lányodat, hanem állnád az esküvő költségét, odaadnád neki az összes megtakarításodat, és a végén még te köszönnéd meg. Butragueno Realnál töltött tízéves időszaka legendás: a csapat 16 jelentős trófeát zsebelt be, miközben a világrekordnak számító 121 mérkőzésen át veretlen maradt hazai pályán. A vezetéknevéből származik beceneve, El Buitre, a Keselyű.

Négy másik, szokatlanul tehetséges, de kezdetben mellőzött társával együtt emelkedett fel a Real Madrid ifjúsági csapataiból, majd együtt 2000-nél is többször szerepeltek a klub színeiben. Az ötös fogatot a La Quinta del Buitre, Keselyűalakulat néven emlegették. Olyanok voltak, mint a Manchester United ’92-es csapata vagy a Barcelona Messi, Piqué és Fabregas alkotta ’87-es generációja. A legfontosabb, hogy az ötből négyen Madridból származtak, így kötődésük a klubhoz és a szurkolókhoz megkérdőjelezhetetlen maradt. Erre odafigyeltek.

Nos, akkor miért nem tudunk többet a La Quintáról? Egyszerű a válasz, mondta Alfredo di Stéfano nem sokkal 2014-es halála előtt. „Remekül játszottak – magyarázta a Fehérek legendás játékosa. – De sosem tudták megnyerni a Bajnokcsapatok Európa-kupáját.”

A Real Madrid 1983 végére a harmadik évet zárta La Liga-győzelem nélkül, ami egy játékos szavaival élve „megbocsáthatatlan hiba” volt. Bár bejutottak az 1981-es BEK-döntőbe, a meccs, amelyet unalmas védekezőjáték határozott meg, siralmas volt.

Julio César Iglesias újságíró így korholta őket: „Rosszul vagyok a Madrid gépies játékától. Ötlettelen technikai és fizikai küzdelem.” Egy másik alkalommal viszont fontos felismerésre jutott: „Felfedeztem magamnak az ificsapataikat, ahol kreatív futballt láttam. A fiatal játékosok sokkal izgalmasabbak.”

Iglesias hónapokon át figyelemmel követte a Real Madrid tartalékcsapatát, a Castillát a másodosztályban. November elejére a tabella élére jutottak, és olyan látványosan fociztak, hogy a szurkolók szívesebben nézték a meccseiket, mint a klublegenda Di Stéfano vezette első csapatét. Miután az összes jegyet elkapkodták a Castilla Bilbao Athletic (az Athletic Bilbao B-csapata) elleni meccsére, a mérkőzést végül a Bernabéuban, és nem a 2000 férőhelyes edzőpályán kellett megrendezni. Iglesias figyelmének középpontjában öt kiválasztott játékos állt: a középhátvéd Manolo Sanchís, Emilio Butragueno középcsatár, Miguel Pardeza csatár, valamint két középpályás, Martín Vázquez és Míchel, a csapatkapitány.

Butragueno, aki abban az idényben már tizenöt gólt szerzett, esélyes volt rá, hogy a csapat új sztárja legyen. Apja, Don Emílio érdeme, hogy a kis Butragueno gyerekkorától bérletes szurkolója volt a klubnak, bár majdnem a rivális Atléticónál kötött ki, miután álmai klubjánál visszautasították. Az Atléticónál töltött egyhetes próbajáték harmadik napján apja leült beszélni vele. „Hogy a fenébe történhet meg, hogy az Atlético játékosa legyél? – kérdezte fia ágya mellett ülve. – Ezt egyszerűen nem engedhetem.”

Kihasználva kapcsolatát az első csapatban játszó Juanitóval, szerzett fiának egy második próbalehetőséget szeretett klubjánál. A fiú a megméretésről hazajövet egy szóval értékelte saját teljesítményét: „Szörnyű”. Ennek ellenére a Real Madrid edzői nem látták ilyen sötéten a helyzetet, és hamarosan lehetőséget adtak neki az akadémián. „Jobb és bal lábbal is magabiztosan kezeli a labdát” – írták a próbajáték értékelésében. „Középpályásként nagyszerű meglátásai vannak, és tökéletesen passzol üres területekre, igaz, gyakran a csapattársai sem tudják elég gyorsan felismerni a szándékát.”

Butragueno sosem hitte, hogy labdarúgó lesz belőle. Szívesebben olvasott történelmi regényeket vagy nézett sportközvetítéseket. Továbbra is dolgozott apja illatszerboltjában, sőt amikor az első csapatban szerepelt, még akkor is árulta apja termékeit az öltözőben. „Egy peták kedvezményt sem adott” – idézte fel egyik csapattársa.

Miguel Pardeza, az Iglesias által kiválasztott ötös egyetlen nem madridi tagja számított a legígéretesebb tehetségnek. „Tizenöt éves koromra elértem a felnőttkori magasságomat – magyarázta a gyors szélső. – Egyszerűen megállíthatatlan voltam.”

Pardeza nagyszerűen kiegészítette Butraguenót a támadások során, ráadásul ő volt a csapat legelmésebb játékosa. Az egyetemen a spanyol klasszikusokat kutatta, és az ünnepelt író-újságíró, César González Ruano volt doktori értekezésének témája. Cikkei jelentek meg országszerte, amikor bejutott az első csapatba.

Manolo Sanchís volt az együttes tüzes harcosa. A védő az 1966-os BEK-győztes Real Madrid-játékos, Manuel Sanchís fia. Otthon a családi vitáikat egyetlen végső érv döntötte el: „Megnyerted valaha a Bajnokcsapatok Európa-kupáját? – teszi fel a kérdést az öreg. – Nem? Én igen. Nyomás az ágyba.”

A MONACO JÁTÉKOSAKÉNT MÍCHEL ANNYIRA IMPONÁLT CAROLINE HERCEGNŐNEK, HOGY A FÉRJE A VÁLÁS MELLETT DÖNTÖTT

Iglesias egy fagyos madridi délutánon figyelt fel Sanchísra. Mindössze heten nézték a meccset. Egyikük, a hatszoros BEK-győztes Paco Gento az újságíró közelébe lopakodott. „Az ötös számú játékos Sanchís fia – mondta Gento, aki egykor csapattársa volt az öreg Sanchísnak. – És ez a kölyök sokkal jobb, mint az apja.”

Martín Vázquezt volt a legnehezebb felfedezni. Madrid külvárosában, Pozuelóban született, ahol a jelenlegi csapat több tagja is él. Az ügyes középpályás először egy nemzetközi ifjúsági tornán, Buenos Airesben került a figyelem középpontjába, ahol a Fehérek harmadikként végeztek. Egy argentin magazin Martínt nevezte meg a torna legjobbjának, de Iglesiasnak ötlete sem volt, hogy ki ez a srác, ezért elment, és felkutatta őt az ificsapatok soraiban.

„Egy meccsen észrevettük ezt a szőke középpályást, aki mindkét lábával könnyedén kezeli a labdát – magyarázta Iglesias. – Biztos voltam benne, hogy ő az a bizonyos Martín.”

Az újságíró ötödik embere a Castilla csapatkapitánya, Míchel volt, akinek népszerűsége túlszárnyalta tehetségét. „Míchel volt a legszexibb! – nevetett Butragueno. – Kétségtelen, hogy ő élvezte a legnagyobb hírnevet.”

Az már legendaszámba megy, hogy egy monacói U19-es tornán őt választották a legjobb játékosnak. Az est egy pontján Míchel és a monacói hercegnő, Caroline tekintete olyan hosszasan és feltűnően akadt össze, hogy férje, Philippe Junot, a párizsi bankár úgy döntött, hogy elérkezett a válás ideje.

Míchel megjelenése önmagában nem volt elég ahhoz, hogy lenyűgözze a Fehérek vezetőségét, így az ötös fogatból neki sikerült utolsóként, Iglesias 1983-as írása után bemutatkoznia az első csapatban.

„Mindenki feljutott, egyedül én maradtam a Castillában – idézi fel Míchel. – Már húszéves voltam, és éreztem, hogy eljött az idő a váltásra. Csak egy hajszál választott el, hogy a Málagába igazoljak.”

A MECCS UTÁN BUTRAGUENO ELISMERTE SANCHÍSNAK: „NEM HISZEM, HOGY MÉG EGYSZER LESZ EKKORA ESÉLYÜNK”

Míchelt annyira zavarta, hogy nem mutatkozhat a legfelsőbb szinten, hogy egy napon megkereste Di Stefanót. A Szőke Nyíl szárazon válaszolt: „Addig biztosan nem megy majd, amíg fel nem nősz”.

Iglesias számára adva volt a téma és a cím is: La Quinta del Buitre. Csak egy probléma maradt: „Amancio nevének is szerepelnie kellett. A szerkesztő ragaszkodott hozzá, mert véleménye szerint járt neki a dicsőség.” Amancio volt a Castilla menedzsere és Sanchís apjának egyik csapattársa 1966-ban. Így jelent meg a spanyol újságosstandokon 1983. november 14-én az Amancio és a Keselyűalakulat című írás. Abban a korszakban, amikor a WhatsApp és társai még sehol sem voltak, az ehhez hasonló fontosabb cikkek kézről kézre jártak, és hatalmas felfordulást okozhattak.

Két héttel később 63 ezer néző jelent meg, hogy tanúja legyen a tartalékcsapat küzdelmének a Bernabéuban. A Castilla 4–1-es végeredménnyel semmisítette meg az Athletic B-alakulatát. Az esemény olyan szenzációt eredményezett, hogy Di Stéfano többé nem hagyhatta figyelmen kívül a kvintett érdemeit. Sanchís és Vázquez egy hét múlva bemutatkozhatott az első csapatban, az utóbbi szerezte a Murcia elleni idegenbeli találkozó egyetlen gólját. Őket Pardeza követte december 31-én, az Espanyol elleni találkozón. A legemlékezetesebben mégis Butragueno debütálhatott.

A Real Madrid 1984 februárjának elején 2–0-s hátrányban harcolt a nem éppen nagyhírű Cádiz ellen, és kilátásban volt az óriások csúfos veresége. „Melegíts, kisöcsi!” – szólt oda Di Stéfano a 18 éves Butraguenónak. Fél órával később a Keselyű három védőt kijátszva megszerezte az első gólt, majd lehetetlen szögből belőtte a másodikat, végül előkészítette a harmadik, győztes gólt.

Egy héttel később hazai pályán káprázatos góllal mutatkozott be az egyébként felejthető Real Zaragoza elleni találkozón. „Egész életem leghihetetlenebb élménye kötődik ehhez a meccshez – magyarázza az FFT-nek. – Először is felnéztem arra a székre, ahol apámmal néztük a meccseket gyerekkoromban. Anyám ült ott, pedig sosem járt ki a stadionba. Madridban születtem és nőttem fel, kártyákat és képeket gyűjtöttem a játékosokról. Akkor és ott viszont mások néztek engem.”

Butragueno és társai olyat csináltak, ami visszaadta a kiábrándulás határán táncoló madridi szurkolók hitét, abban az időszakban, amikor kedvenc csapatuk nehezen tartott lépést az olyan klubokkal, mint az Athletic vagy a Barcelona.

„Volt stílusunk, kreativitásunk, és ezeket szabadon használhattuk is – mondta később Míchel. – Kipróbálhattunk valami újat. Számított a véleményünk. A focisták a társadalom meghatározó figurái lettek. Forradalmian új szemléletet hoztunk.”

Úgy tűnt, mintha az ötös fogat lenne a Movida Madrilena, az új kulturális mozgalom megfelelője a sportban. A Movida Madrilena a spanyol fővárosból indult, legjelentősebb képviselői Pedro Almodóvar rendező és az énekesnő, Alaska. Az 1975-ben véget érő Franco-diktatúra után a fellélegzés időszaka volt ez, amikor a művészet reflektálhatott a valóságra, a filmvásznon megjelenhetett a szexualitás vagy a droghasználat.

Az öt játékos által fémjelzett forradalmi újítások nagy port kavartak. Intelligens, éles elméjű futballisták voltak, akiket öröm volt nézni. Megtestesítették a játék gyönyörét, és elfeledtették azt a korszakot, amikor a központilag irányított gépezetben kötelező győzelem a fasiszta ideológiát szolgálta.

Míchel különösen alkalmas volt arra, hogy betöltse a klasszikus futballceleb szerepét. Ha kellett, órákon át osztogatta aláírásait a háza előtt állva. „Ahogy a La Movida is létezett – mondta Jorge Valdano, a Madrid korábbi csatára, majd edzője –, úgy a La Quinta is létező jelenség volt.”

Amanciót, aki éppen megszerezte a Castillával a másodosztály bajnoki címét, 1984 májusában előléptették Di Stéfano helyére, ő lett az első csapat menedzsere. Egyre többen gondolták úgy, hogy Di Stéfano felett eljárt az idő, túlságosan merev és régimódi, sokkal inkább az elmúlt korszak embere, ennek következtében képtelen kezelni az új generáció vibráló sikerét.

Ekkor már Míchel is a csapat tagja, és az is maradt 1996-ig. A gépezet belsejében legfőbb feladata az volt, hogy kiszolgálja Butraguenót és Santillanát, akik a gólszerzésért feleltek. Vázquez a klasszikus 10-es poszton játszott, míg Sanchís középhátvéd volt. Pardeza nehezen találta a helyét, és végül ismét a B-csapatban, a Castillában kötött ki.

A Real bár 17 ponttal a Barcelona mögött lemaradva végzett, mégis az 1984–85-ös idényben szilárdult meg a csapat és a legendás játékosok köre. Ez volt a La remontada, a nagy visszatérés. Már túl voltak a Rijekától elszenvedett 3–1-es vereségen, amikor 1984 novemberében 3–0-ra kikaptak az Anderlechttől az UEFA-kupa harmadik körének első meccsén. A generációk közti szakadékot nem lehetett tovább palástolni. Mégis a La Quinta érdeme, hogy 6–1-re nyert a Real a Bernabéuban: Butragueno mesterhármasát Valdano duplája követte. „Életem legszebb időszakai a nemzetközi kupákhoz és a Bernabéuhoz kötődnek. Mágikus és felejthetetlen pillanatokat éltünk át – emlékezik Butragueno. – A sok fordításunk közül nekem az Anderlecht elleni a legfontosabb. Ez volt a pályafutásom fordulópontja, innentől lett biztos helyem az első csapatban.”

Amancio emberei az Inter elleni elődöntőben is megismételték a csodát, miután egy öngólnak köszönhetően legyőzték a Spurst. A Madrid 2–0-ra kapott ki Milánóban, hogy aztán Santillana duplájával és Míchel góljával megfordítsa a végeredményt hazai pályán. A Videoton elleni döntő már csak színtiszta formalitás volt, bár a hazai visszavágón 1–0-ra kikapott a királyi gárda, de összesítésben 3–1-re nyert.

A történelem során elsőként, az 1985–86-os idényben a Real Madrid tudta megvédeni UEFA-kupa-címét. Ehhez persze hatalmas fordítások is kellettek: az AEK Athén ellen 0–1-ről, a Borussia Mönchengladbach ellen 1–5-ről (az idegenbeli gólok döntöttek) és az Inter ellen az idegenbeli 1–3-as vereségről a hazai 5–1-es madridi győzelemre. Ahogy egy évvel korábban, a döntő, ezúttal a Köln ellen, már gyerekjáték volt.

A nagy visszatérés valójában önbeteljesítő jóslat volt. Úgy tűnt, hogy a La Quinta mindig összehozhat egy gólt az utolsó utáni pillanatban, mindig visszajön az elveszettnek hitt helyzetekből. És ezt már az ellenfelek is számításba vették. Hogy megelőzze a bajt, a Real vásárlásba kezdett. Az ötös fogat nagyszerű alapnak bizonyult, de szükség volt valakire, aki elvégzi a piszkos munkát. Hugo Sánchez személyében meg is találták. A mexikói csatárból természetes erő áradt. Az Atlético Madrid színeiben ő volt a spanyol gólkirály, és ezt a címet az elkövetkező öt idénye során négyszer ismét megszerezte. Sánchez után leigazolták a középpályás Rafael Gordillót a Real Betisből és Antonio Macedát a Sporting Gijónból. Sánchez sohasem hagyta volna ki, hogy magát fényezze, főleg most, hogy a La Quinta befolyása megnőtt az új elnök, Ramón Mendoza irányítása alatt.

Sánchez és Míchel kölcsönösen lenézték egymást. Az előbbi gyűlölte, hogy Míchel státusza megingathatatlan a klubnál, elsősorban azért, mert madridi születésű. Az utóbbi gyűlölte, hogy Sánchez tipikus mexikói szokás szerint nyilvánosan kritizál mindenkit. „Helyettem a futballom beszéljen” – említette egyszer.

Miután Míchel az ötödik gólpasszt adta Sáncheznek, még a mexikói is kénytelen volt elismerni, hogy „a saját posztján ő a világ legjobbja”. Mendoza elnök így kommentált: „Nem érdekel, hogy jól kijönnek-e egymással. Nem mondtam senkinek, hogy mindennap járjanak együtt vacsorázni. Játsszanak jól, ez a lényeg.”

A Butraguenót felfedező Luis Molowny visszatérése hajnalán a Real az 1985–86-os idényben hat év után először bajnoki címet szerzett. Ezt sorozatban további négy követte. Ekkor a Keselyű, Míchel és Sanchís állandó játékosok, Vázquez pedig hasznos kisegítő. Pardeza viszont továbbra is nehezen kapott játéklehetőséget. Az 1986–87-es évadban több szerep jutott neki, sőt még a válogatottba is behívták, de sikeres napjai meg voltak számlálva. Mivel Sánchez és Butragueno nagyszerűen kiegészítették egymást, neki már nem maradt hely. „Nem tudom felvenni a kesztyűt egy legenda ellen” – mondta Pardeza, majd 1987-ben, 22 évesen, 34 Real Madrid-szerepléssel a háta mögött távozott a Real Zaragozába, és új klubjával kétszer is győzelmet aratott a Király-kupában.

Az 1987–88-as idényben erős északi szél fújt: amikor a holland Leo Beenhakker megérkezett a Bernabéu kispadjára, mindenki azt gondolta, hogy ha most nem, akkor sosem szerzi meg ez a nagyszerű csapat a hetedik BEK-győzelmét. „Beenhakker más volt – mondta Míchel a La Quintáról szóló dokumentumfilmben. – Mindig a labdával gyakoroltunk, és minden egyes mozdulatunkat nyugtázta az edző. Teljesen új szemléletet képviselt, nagyszerű kaland volt.”

A LA QUINTA DEL BUITRE ÖT TAGJA CSAK EGYSZER SZEREPELT EGYÜTT UGYANAZON A MÉRKŐZÉSEN

Fantasztikus formában, sorozatban nyolc győzelemmel és tizennyolc góllal kezdte a csapat az idényt. A Cádizt 4–0-ra, a Sporting Gijónt 7–0-ra, a Real Zaragozát pedig 7–1-re győzte le. Az utóbbi elleni elsöprő győzelem során készült egy keserédes érzelmeket kiváltó kép: Pardeza a Zaragoza fehér mezében, Butragueno, Sanchís, Vázquez és Míchel pedig a Madrid idegenbeli kék mezében pózol. Senki sem tudja, mi lett volna, ha az ötös fogat együtt marad.

Nem okozott meglepetést, hogy a La Ligát 11 pontos előnnyel megnyerte a Real Madrid. Csak egy kérdés maradt: mi lesz a Bajnokcsapatok Európa-kupájával?

Az első akadályt Diego Maradona és a Napoli jelentette. Ez az összecsapás az El Partido del Silencio, a Néma meccs néven vonult be a történelembe, mivel a Real Madrid két zárt kapus mérkőzés megtartására kényszerült, miután az ultráik egy zsák cementet és egy vasrudat dobtak Jean-Marie Pfaff, a Bayern München kapusa felé az előző idény elődöntőjében. A Madrid 2–0-ra legyőzte a Napolit hazai pályán. Az első gólt Míchel szerezte büntetőből, a második a La Quinta két tagjának összjátékából született. Nemcsak a néma csend, hanem a Chendo jóvoltából kötényt kapó Maradona miatt is sokáig emlegették a találkozót.

„A madarak visszalőnek a vadászra” – mondta Jorge Valdano, aki 1986-ban az argentin játékos oldalán lett vb-győztes.

A nápolyi visszavágón merőben eltérő hangulat uralkodott. Nyolcvanháromezer őrjöngő, petárdázó drukker kántált, mintha csak az életük múlna a szurkolói teljesítményükön. Giovanni Francini kilencedik percben szerzett gólja egyáltalán nem javított a helyzeten, de Butragueno nagyszerű befejezése a szünet előtt mégis visszaadta a vendégeknek a reményt. „Az a gól megváltoztatta a meccset – emlékszik Míchel. – A házigazdák jók, de mi még jobbak voltunk.”

Ezek után jött a címvédő Porto, és soraiban a nagyszerű algériai játékmester, Rabah Madjer. A Madrid mindkét meccsen 2–1-re nyert. A nyolc között lehetősége támadt bosszút állni. A Bayern München és a Real Madrid nagy riválisok lettek a cementes támadás után, de a spanyolok még sosem tudták legyőzni a bajorokat az európai kupákban.

Az 50 percnyi játék után összeszedett 3–0-s hátrány nem sok jóval kecsegtetett, de a remontada szelleme ismét érvényesült, ezúttal még a hazai pályás visszavágó előtt. Öt perccel a rendes játékidő vége előtt Butragueno használta ki a házigazdák védelmi hibáját. A 90. percben a Real szabadrúgáshoz jutott a tizenhatos környékén. Sánchez lépett oda, hogy elvégezze, ami csak egyet jelenthetett. „Ne lőj!” – ordította Gordillo, aki szerint túl éles volt a szög, de végül Pfaff jóvoltából a labda a hálóban landolt.

„Ezek után tudtuk, hogy a hazai találkozót megnyerjük” – ismerte el Míchel. Valóban, a Madrid már 2–0-ra vezetett a félidőben, és meg sem állt a diadalig. Legyőzte a nagy riválist, jöhetett a PSV az elődöntőben.

A Madrid volt az egyértelmű esélyes Beenhakkerrel és a La Quintával. Bár az eindhoveni csapatban ott volt Willy van de Kerkhof, Ronald Koeman és a nagyszerű Hans van Breukelen a kapuban, Ruud Gullit akkorra már a Milanba távozott. Mindenki úgy érezte, hogy Guus Hiddink csapata már túl van a csúcson, és ezen nem segített Hugo Sánchez hatodik percben értékesített büntetője sem.

A közönség hiába őrjöngött, nem született több hazai gól. Amikor a PSV a 19. percben az egyetlen támadásából kiegyenlített, csak Di Stéfano hangja hallatszott: „Nem tetszik, amit látok – mondta a Madrid korábbi játékosa és vezetőedzője. – Míchel nem megy eléggé előre. A kapott gól rettenetesen béna volt. Ilyen hibákat nem engedhetünk meg magunknak.”

Eindhovenben a Real és a La Quinta előtt a legnagyobb akadály Van Breukelen volt. Bármit is csinált Butragueno, a PSV kapusa nem engedte át a labdát. A spanyolok az idegenbeli gól miatt bukták el a döntőt. Az öltözőben a meztelen Míchel fél órán át szótlanul és összetörve ült egy üres kádban. „A helyiségben uralkodó csendből mindent lehetett tudni” – magyarázta egy játékos.

A spanyol televízióban este interjút adó Butragueno arca hamuszürke volt. „Fogadni mernék, hogy a hollandok azt sem tudják, mekkora szerencséjük volt – mondta. – Két meccs alatt egyetlen kapura lövésük volt. Ebből egyetlen gól született. Nekünk kilenc nagyszerű helyzetünk volt, egyet lőttünk be, és mégis mi estünk ki. Teljesen összeroppantunk.”

Útban hazafelé, a repülőtéren a Keselyű így szólt Sanchíshoz: „Manolo, nem hinném, hogy valaha lesz még ilyen lehetőségünk”. Igaza volt. A Real a következő idényben eljutott a BEK-elődöntőig, kiejtve a PSV-t a negyeddöntőben. Aztán jött Arrigo Sacchi és a Milan, soraiban Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten, nem is beszélve a védelemről Franco Baresivel és Paolo Maldinivel.

Az olaszok összesítésben 6–1-re alázták meg a spanyolokat. „A Milan taktikailag és fizikailag is jobb volt nálunk – ismerte el Butragueno. – Ez nem fájt annyira. Az viszont már igen, ha úgy kapunk ki, hogy mi vagyunk a jobbak. Mi, a fiatalabbak ott voltunk 1987–88-ban. Hugo Sánchez és Rafael Gordillo ekkor élte fénykorát. Nagyszerű csapatunk volt. Az volt a mi időnk.”

Míchel egyetért. „Ettől felforr a véred. Amikor a pályán átélt legszebb pillanatokról kérdeznek, százat is fel tudnék sorolni, de amikor a legrosszabb élményt akarják tudni, akkor csak a PSV elleni találkozóra gondolhatok.”

Míchel volt az egyetlen a csapatból, aki megnézte a hollandok Benfica elleni győzelmét a rettenetes stuttgarti döntőben. A szülőszobán, ahol a felesége éppen életet adott első gyermeküknek, ment a tévé. Nem tudott nem odanézni. A kudarc teljesen felemésztette.

Beenhakker helyét 1989 nyarán John Toshack vette át. Bár a walesi önfejűsége előrevetítette az elkövetkező nehéz időszakot, a Real nagy generációja még utoljára lendületet vett. Kilencpontos előnnyel, 107 góllal és öt héttel a vége előtt megnyerték a La Ligát az 1989–90-es idényben. Sánchez 38 góljával megdöntötte Telmo Zarra 39 éves rekordját. Mindegyik gólja egy érintésből született, negyedükhöz Míchel asszisztált, bár a páros továbbra sem volt beszélőviszonyban. „Ez volt a legnagyszerűbb csapat, amely egy egész korszakot meghatározott” – vélekedett Sánchez. A baj nem váratott sokat magára.

Toshack úgy gondolta, hogy Butragueno és hazai nevelésű társasága túl sok figyelmet von magára, és túl nagy hatást gyakorol a többiekre, úgy döntött, felfrissíti csapatát. Szerződtette a román játékmestert, Gheorghe Hagit, de csak Martín Vázquez távozott, mivel Mendoza elnök kiállt Butragueno, Míchel és Sanchís mellett.

„Többet izzadok a kispadon, mint néhány játékosom a pályán” – puffogott Toshack. „Azért izzad többet, mert meleg van, és mert kövér” – válaszolt az egyik játékosa a sajtóban.

Amikor az eredmények romlani kezdtek, a La Quinta Toshack ellen fordult, aki persze rögtön kimutatta a foga fehérjét. „Sanchís a legrosszabb ember, akivel valaha találkoztam” – mondta a walesi edző 1990 novemberében, utolsó munkanapján a klubnál, a Valencia elleni 2–1-es vereséget követően. Mendoza azonnal kirúgta.

Bár Butragueno, Sanchís és Míchel a csapatnál maradt, sőt Vázquez is visszatért később, hogy bajnoki címet szerezzen az 1994–95-ös idényben, a La Quinta felett eljárt az idő Madridban. Egy új fiatal, Raúl lett az ünnepelt sztár. Azon a nyáron Butragueno és Vázquez távozott, Míchel egy idénnyel később követte őket. Pardeza sosem tért vissza.

Sanchís maradt az utolsó, és ő pályafutása végéig nem is hagyta el a Bernabéut. Csak 2001-ben, 36 évesen, 720 Real Madrid-szerepléssel vonult vissza. Különlegesen hosszú pályafutása lehetővé tette, hogy kétszer is megszerezze a címet, ami korábbi társai számára csak örök álom maradt. A nagy túlélő olyan sokáig maradt a Fehérek kapitánya, hogy 1998-ban részese lehetett a Juventus felett aratott 1–0-s amszterdami sikernek, és ezzel a Bajnokok Ligája-győzelemnek, amit 2000-ben megismételhetett Párizsban a Valencia ellen megnyert 3–0-s döntőben.

Az amszterdami diadal másnapján minden újság a várva várt győzelemmel foglalkozott. A figyelmes olvasók megtalálták Sanchís négyszavas nyilatkozatát: „A győzelmet nekik ajánlom”. Mindenki tudta, hogy kikre gondol.

A La Quinta del Buitre mindig is többet jelentett a trófeák megszerzésénél. Ennek ellenére 16-ot gyűjtöttek be, de a La Liga, az UEFA-kupa és a Király-kupa megnyerése sosem nyomott annyit a latban, mint a remény, az izgalom és a futball forradalmi megújítása, amivel ezek az ificsapatból feltörő fiatal labdarúgók egy évtizeden át megajándékozták a Real Madrid szurkolóit. Örökségül nemcsak a győzelmeiket hagyták, hanem nagyszerű és elegáns játékukat, amely példát mutat az őket követő generációk számára.

A taktika, a felállás, a sérülések és Pardeza sajátos története miatt mindössze egyszer, egy 1987-es, Atlético Madrid elleni Király-kupameccsen fordult elő, hogy a La Quinta mind az öt tagja együtt volt a pályán.

„Különös kis csapatot alkottunk, de egyvalami, a futball szeretete mindig közös volt bennünk – magyarázta Míchel. – Erről beszéltünk szabadidőnkben is, ezt néztük. A modern játékosok nem rajonganak annyira érte, mint amennyire mi tettük.”

Butragueno egyetért: „Együtt nőttünk fel. A foci jelentette számunkra az örömöt – mondja. – Korábban sosem fordult elő, hogy ennyi ifijátékos egyszerre szerezzen állandó helyet az első csapatban.”

Amikor a csapat Iglesias cikke megjelenésének 25. évfordulóját ünnepelte 2008-ban, az öt tag ismét együtt volt. Erre az 1987-es, Real Zaragoza elleni meccs végén készült kép óta nem volt példa.

„Úgy fényképeztek minket, mintha egy híres zenekar lennénk, amelyik éppen most jelentette be a visszatérését – írta Pardeza. – De már nincs színpad, nincs közönség, és nincsenek művészek sem. Már csak azok emlékeiben élünk, akik láttak minket a pályán. Merem remélni, hogy nem a személyünk, hanem az általunk megtestesített remény bír nagyobb jelentőséggel.”

A diktatúra után magához térő Spanyolországban hihetetlen jelentősége volt a bizakodásnak, ami politikai, szociális és kulturális jelentőségével meghatározta a labdarúgás jövőjét is. Az 1980-as évek közepén egy éppen kiteljesedő focistát, egyben Barcelona-szurkolót teljesen elbűvölt a Real Madrid finom játéka.

„Minden tiszteletem a La Quintáé és a Real Madridé. Ők a legjobbak, akiket valaha láttam” – ismerte el két évtizeddel később. Ekkorra már 50-nél is több címet szerzett játékosként és edzőként. Sikereihez felhasználta a Keselyűalakulat támadófilozófiáját is. „Öröm volt nézni a játékukat.”

Vajon ki őrzi a La Quinta emlékét ilyen mély tisztelettel? Pep Guardiola, talán már hallottak róla. Tényleg ez lenne a legjobb csapat, amelyik sosem nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját?

Kétségtelen.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. márciusi lapszámában.)