A pökhendi zseni, aki 13 évesen már gesztenyével dekázott

Szöveg Patrick Barclay

Sokszor néhány másodperc is elég ahhoz, hogy megszeressünk egy játékost. Glenn Hoddle-nek ennyi sem kellett. Tizenhét évesen úgy vette le egyik lábbal a labdát, hogy az azonnal a másik lábán volt, és a következő pillanatban már ívelte is a pálya túlfelén felfutó társának.

Hogy melyik Tottenham-játékos várt a labdára, azt már el is felejtettük: Jimmy Neighbour az egyik szélen, Ralph Coates a másikon vagy Steve Perryman középen. Hogy sikeres volt-e a támadás, arra sem emlékszünk már, a lényeg az angol futball legújabb csillagának gyönyörűségesen egyszerű passza volt. Az is biztos, hogy bárki kapta meg a labdát, nem volt gondja vele. Hoddle már kiskölyökként is úgy tudta gyorsításra vagy lassításra, megállásra vagy irányváltásra késztetni, mintha csak egy drónt vezérelne.

Vagy golfozna, ahogy Perryman néhány évvel később fogalmazott. Ezt a sztorit is maga Hoddle mondja el, aki most a BT Sport és az ITV szakértő-kommentátora. A ’70-es években Hoddle kiviláglott az angol labdarúgás tenyeres-talpas közegéből, ahol Tommy Smith és Norman Hunter macsó kiállása épp olyan sikeres volt, mint Tony Currie vagy Frank Worthington ravaszsága.

Kérésünkre Hoddle végre bevallja, mivel tört utat magának: a sokoldalúságával. „Bal láb, jobb láb, ez volt az én erősségem – magyarázza. – Egyaránt tudtam játszani a bal és a jobb lábam külső élével, valamint a bal és a jobb lábam belső élével és csüddel is. Rengetegféleképpen tudtam befolyásolni a labdát, jelentősebb erőfeszítés nélkül. Továbbá egészen fiatal koromtól kezdve jól tudtam csavarni, és így tovább.”

A csavart labda csak egy volt a fegyverei közül. „Szerettem széllel szemben játszani. Szerettem kihasználni a szelet. Steve Perryman mondta egyszer, hogy olyan vagyok, mint egy golfozó, a két lábam pedig kitesz hozzá egy egész golfütő szettet. Nagy dicséretnek éreztem.”

Nem mintha Perryman sajnálta volna tőle a lehetőséget a csillogásra. A Stoke City stadionjának sarában fürödve lépett először pályára. Egy nehezen megszerzett labdát Hoddle néhány lépés után be is ívelt a hazaiak hálójába, pedig maga a nagy Peter Shilton állt a kapuban.

A csapatban ott volt még Martin Chivers, akit Bill Nicholson még akkor vett rekordáron, amikor Hoddle kiskamasz volt. Hoddle-t ekkoriban keresték fel először a Spurs ügynökei, de nem is hallott felőlük többet. Néhány évvel később azonban Chivers, immár ünnepelt játékosként, ellátogatott egy iskolásoknak rendezett bajnokságra. „Rúgtam két gólt, és jól játszottam – mondja Hoddle. – Visszament a Tottenhamhez, és szólt, hogy van ez a Hoddle nevű kölyök, akiért érdemes elmenni. Nélküle sosem kerültem volna ide. Ott voltam, és el sem akartam hinni: ha gólt rúgok, Martin Chivers jön oda ünnepelni!”

Hoddle első tétmeccsen szerzett gólját a bal lábával rúgta, bár a két lába mindig is egyenrangú volt. „A szüleim is mindig azt mondták, hogy bármelyikkel szívesen rúgtam labdába. Az első emlékeim is arról szólnak, hogy hol egyikkel, hol másikkal rúgom a falnak a labdát, mindegy, melyikkel.” Elszántan próbálta a saját stílusát kialakítani, és megmutatni a tehetségét. Ez azonban hamar konfliktusokhoz vezetett a Tottenham ifjúsági edzésein.

Akkoriban Ron Henry, Nicholson 1960–61-es bajnokcsapatának egykori balhátvédje tartott nekik edzéseket. „A pályán edzettünk – emlékezik Hoddle –, belsővel gyakoroltunk. Egy idő után elkezdtem külsővel visszaadni a labdát, mire megállította az edzést, hogy kijavítson. Volt képem azt mondani neki, hogy azért váltottam, mert így gyorsabban célhoz ér a labda. Kaptam érte egy taslit.

De én ilyen voltam. Visszahúzódó, de az ilyen helyzetekben kiálltam magamért. És ahogy a pályám során egye magasabbra jutottam, azt láttam, hogy ezek a századmásodpercek igenis fontosak.”

Az 1976–77-es idényben Keith Burkinshaw már betette a felnőttcsapatba, és bár a Spurs így is kiesett, a következő évben a friss vb-győztes argentinok, Ossie Ardiles és Ricky Villa segítségével Hoddle feljuttatta a csapatot az első osztályba.

Hoddle természetesen helyet kapott az U21-es válogatottban, 1979 novemberében pedig a Bulgária elleni meccsen egy gyönyörű góllal mutatkozott be a felnőtteknél a Wembleyben.

Ő lett a nemzeti együttes új reménysége… Legalábbis a szakértők ezt remélték. A franciáknak ott volt az elegáns Michel Platini: most a Csatorna angol oldalán is feltűnt egy hasonló, ifjú tehetség.

Ron Greenwood szerint azonban Hoddle „a jövő zenéje” volt. Bár a Spursnél még mindig remekül játszott (abban az évben 49 mérkőzésen 22 gólt szerzett, és ez csak az első éve volt annak az időszaknak, ami csupán Frank Lampard Chelsea-nél töltött idejével mérhető össze), Hoddle legközelebb csak májusban csatlakozhatott a válogatotthoz, amikor a Wales elleni 4–1-es vereség látszólag igazolta is Greenwood véleményét.

Azon a nyáron a 22 éves Hoddle elkísérte a válogatottat az olaszországi Európa-bajnokságra. Hiába volt nagy hatással szurkolók millióira nemcsak a White Hart Lane-en, nemcsak Angliában, de a világon bárhol, ahol angol focit néztek, az Eb-n alig léphetett pályára. Amszterdamban ekkoriban fedezett fel az Ajax egy tehetséges, Dennis nevű szőke kölyköt, akinek az édesapja nagyon szerette Denis Law-t, de jobban értett a focihoz, mint a helyesíráshoz. Dennis Bergkampot is Hoddle lövései ihlették meg. Maga Hoddle ennyi idősen naranccsal, dióval vagy bármivel eldekázgatott volna egész nap.

„És gesztenyével! – vigyorog Hoddle. – Egész nap a nappaliban dekáztam a gesztenyékkel. Meg a mandarinokkal. Mindig új kihívást kerestem. Az iskolatáskámban mindig ott lapult egy teniszlabda. Reggel, amikor elindultam, dekázni kezdtem vele, és ahol leért, krétával megjelöltem a járdát, hogy lássam, másnap sikerül-e még tovább csinálni. Tizenhárom évesen már az iskoláig a levegőben tudtam tartani. Gondoltam, akkor ezentúl hazafelé is dekázni fogok. Egy évembe került, de sikerült végül oda is, vissza is megcsinálnom.”

Az önfejlesztésben sokat segítettek a gyerekkori példaképek: George Best és az 1966-os világbajnokság sztárja, Bobby Charlton. „Bobby is kétjobblábas volt – jegyzi meg Hoddle. – A vállát is jellegzetesen leengedte, azt hiszem, ezt is tőle tanultam. Ez az a testjáték, ami azóta valahogy kiment a divatból, bár Eden Hazard-ban azért még megvan.”

Bergkamp a pályája csúcsán beszélt arról, mit szeretett annak idején Hoddle játékában. „Kiemelkedő volt, ahogy irányította a labdát, ahogy átlátta a helyzetet. Akkoriban az angol labdarúgás pörgős volt és testi, tele hibákkal. Lenyűgöző, hogy mégis volt egy játékos, aki nyugodt tudott maradni, és meglátta a réseket.”

És persze a lövések. Bergkamp legemlékezetesebb góljaiban megjelennek azok az ívek. Ha elfogadjuk, hogy még Thierry Henry sem tudott többet tenni Arséne Wenger Arsenaljáért, mint Bergkamp, akkor bizony Hoddle közvetve ugyan, de sokat segített a régi riválisoknak.

A ’80-as években azonban hiába aratott sikereket Hoddle (Burkinshaw vezetése alatt kétszer megnyerték az FA-kupát, és a legjobb négy csapat között tartották őket számon), nem tudott megbékélni szülőhazája futballkultúrájával.

Hoddle rajongói szerint a válogatottnak tárt karokkal kellett volna fogadnia egy ilyen játékost: többször is felvetődött, hogy Anglia akkori sztárjai, Worthington, Currie, Alan Hudson és Stan Bowles életmódja és hozzáállása is sok kívánnivalót hagy maga után. Ehhez képest Hoddle élete és pályája hibátlan volt. Mi kell még?

Vér. Legalábbis így fogalmazott egy akkori szakértő, aki szerint az angolok sosem fognak megbízni a tehetséges játékosokban, amíg nem vértől lucskosan jönnek le a pályáról.

Sokak szerint nem dolgozott eleget. Sokszor támadták, amiért nem húzódik hátra védekezni. Ráaggatták a „luxusjátékos” jelzőt, amire Danny Blanchflower, a Spurs egykori passzmestere a sportújságok hasábjain válaszolt. „Tudjátok, melyik játékos a luxus? A rossz játékos.”

Azt azonban maga Hoddle is beismeri, hogy nagyobb sikert arathatott volna, ha nem Angliába születik, hanem mondjuk Brazíliába, ahol azt nézik, mire képes, és nem azt, hogy mire nem. Ezt hangoztatja Wenger és Platini is. Utóbbi szerint, ha Hoddle franciának született volna, legalább százötvenszer szerepelhetett volna a válogatott színeiben.

Az 1982-es világbajnokságon Hoddle megint csak alig látott gyepet, és Bobby Robson sem szívesen vetette be. Összesen egyszer léphetett pályára például 1984-ben: Párizsban, ahol az Európa-bajnokság sztárja, Platini fejesével és szabadrúgásával 2–0-ra nyertek Anglia ellen a franciák. A Spurs UEFA-kupagyőzelméből viszont olyannyira kivette a részét, hogy az 1986-os mexikói világbajnokságon, huszonnyolc évesen végre-valahára már rendszeresen játszott.

A körülmények ezúttal Hoddle-nek kedveztek. A Marokkó elleni meccsen leküldték Ray Wilkinst, akit Robson Peter Reiddel helyettesített: Reid stílusa pedig jól kiegészítette Hoddle-t a középpályán. A Paraguay elleni nyolcaddöntőben parádés bemutatót tartott, mielőtt Diego Maradona eltaposta volna az angolok reményét a világbajnoki címre.

Az 1986–87-es idényben Hoddle végre olyan pozícióban játszhatott, ahol úgy érezte, beteljesítheti a sorsát: felölthette a tízes mezt. Úgy is mondhatnánk, hogy elfoglalta a Bergkamp-posztot. „Dennis a saját pozíciójában játszott – magyarázza Hoddle. – A pályafutásom nagy részében én nem tehettem.”

Szokatlan módon jött a lehetőség. David Pleat kapta meg a menedzseri széket, és bár az akkor divatos 4–4–2-es felállást próbálta bejáratni, a csapatnak sehogy sem jött be az új taktika. Hoddle, Ardiles és Chris Waddle is tiltakozott. Pleat végül egy órával az Oxford elleni meccs előtt beadta a derekát. Elmondta a felállást: Ray Clemence természetesen a kapuban, a szokásos négy hátvéd, „a többit meg találjátok ki magatok”.

Pleat már hetek óta hallgatta a fiúk ötleteit, úgyhogy nyilván sejtette, mi lesz a vége. Úgy döntöttek, Clive Allen lesz a magányos csatár, akit Hoddle közelről követ. Az új felállás csodát tett: a Spurs sebesen mászott felfelé a tabellán, a Ligakupában az elődöntőig, az FA-kupában a fináléig jutott. Akiknek volt szerencséjük élőben látni, a mai napig emlegetik az Arsenal elleni három meccset és a küzdelmet a Coventryvel a Wembleyben.

A Spurs a harmadik helyen zárta az idényt: Allen 49 gólt szerzett tétmérkőzéseken (ez utóbbi a mai napig klubrekord). Az utolsó évadában Hoddle nyolc góllal segített be, többek között az utolsó góljával a White Hart Lane-en. Még a saját térfelén lerázta az oxfor-diakat, magához csalogatta, aztán túlépett a védőkön, a kapust pedig egy csellel a másik irányba ugrasztotta. Elég volt bekísérnie a labdát a kapuba, hogy aztán csókot dobhasson a tomboló közönségnek.

Szóba kerül a kedvenc gólja is. „Örökre hálás leszek azért a gólért – mondja. – Ha tollat fognék és köszönőlevelet írnék a szurkolóknak, az sem lehetne ennyire tökéletes. Meg persze a ráfordulós-becsavarós a Watford ellen…” De tökéletes gól mégis csak egy volt.

A White Hart Lane-en 1979 decemberében a Manchester United 37 méterre a kaputól elrontott egy szabadrúgást. Terry Yorath látta, hogy Hoddle lehagyja a ráállított Mickey Thomast, úgyhogy átgurította neki a labdát. Thomas felzárkózott, mire Hoddle beadta a labdát Ardilesnek, majd ráfordult, hogy visszakapja.

„Kicsit magasan jött – emlékezik vigyorogva Hoddle. – Azóta is ezzel szoktam piszkálni.” De ha a labda nem így érkezik, Hoddle nem ugrik fel, és nem rúg rá kapásból csípőmagasság felett a jobbjával azzal a lendülettel. Közben a baljával ollószerűen utánarúgott, mint valami brutális balett-táncos. A labda elszállt Gary Bailey kapus felett, és a háló mélyéről pattant vissza.

„Hihetetlen! Milyen briliáns gól! – harsogta Barry Davies kommentátor. – Lenyűgöző! A közönség a székekre állva ünnepel!” Hoddle úgy érezte, egy ugrás, és köztük lehet. „Soha nem drogoztam, nem is fogok. De e gól után akkorára ugrott az adrenalinszintem, hogy úgy éreztem magam, mint még soha. Fura érzés volt. Visszanézve a felvételt, látszik, hogy mintha nyugtatni próbálnám a többieket, pedig valójában magamat nyugtatgattam. Azt mondtam magamban: nyugodj már le, Glenn, mert még a végén felrobbansz!”

Hoddle akkor csupán 22 éves volt. Hét évvel később a Spurs elvesztette az FA-kupa döntőjét a Coventry ellen, Hoddle pedig Monacóba ment, hogy végre értékeljék valahol a tehetségét. A Tottenham titokban már megegyezett róla a Paris Saint-Germainnel, ahol akkor Gerard Houllier volt az edző, de Hoddle és ügynöke inkább Wenger tengerparti projektjét választotta.

A Spursnél még akkor is hátra kellett jönnie védekezni, amikor már Pleat 4–4–1–1-es felállásában játszott a csapat, de Wengernél már az első nyáron megkapta álmai irányítói posztját, Mark Hateley mögött. „Elindultam hátrafelé – magyarázza –, de Wenger rám szólt, hogy nem kell. Van két középpályásom, akik úgyis visszaszerzik a labdát. Te Markot fedezed hátulról, irányítod őt és a két szélsőt, és csak az ellenfél térfelén kell védekezned. Zene volt füleimnek. A pályám során addig szinte mindig négy négy kettőben kellett a rombusz jobb szélén játszanom, ahol folyamatosan tartanom kellett a hátvédemet. Franciaországban az első idény előtti meccsemen már az volt a dolgom, hogy védtelen területet keressek ez ellenfél térfelén.”

Wenger később ugyanezt a taktikát alkalmazta az Arsenalnál is, akkor Bergkamp viselte a 10-es mezt. A Monaco eegnyerte az 1987–88-as Ligue 1 bajnoki címet, Hoddle-t pedig a franciák megválasztották az Év játékosának meglátásaiért, kifogástalan passzaiért és a harminchét meccs alatt rúgott kilenc góljáért. A következő idényben a Monaco már a BEK negyeddöntőjéig jutott.

Visszatérő térdproblémái miatt sosem volt kérdéses, hogy idő előtt fel kell adnia a játékot. Így történt, hogy 1990 novemberében, két évvel az ötvenharmadik és egyben utolsó válogatott mérkőzése után Hoddle hazatért Blightyba. Egy ideig a Chelsea-vel edzett, mielőtt harminchárom évesen a Swindon menedzsere lett.

„MONACÓBAN WENGER AZT MONDTA, JÓ EDZŐ LESZEK, MERT TÜRELMES VAGYOK”

Azzal kezdte, hogy megmentette a csapatot a harmadosztálytól. A nyár folyamán a térde is jobban lett. „Szerencsét akartam próbálni. Három védőt akartam a csapatba, úgyhogy végül kikötöttem söprögetőnek középen. Kihívás volt, hiszen meg kellett küzdenem a jogért, hogy játszhassak. Ha a többiek úgy érezték volna, hogy csak valaki más elől foglalom a helyet, esélyem sem lett volna. De mivel hátul hangsúlyos futballt játszottunk, ki tudtam tenni magamért.”

A Swindon kivívta a tiszteletet: az 1992–93- as idényben bejutott a Premier League-be, miután a rájátszásban 4–3-ra megverte a Leicestert. Maga Hoddle rúgta az első gólt. Nem túl meglepő, de a Chelsea hamar elcsalogatta. Ott Hoddle már kevesebbet sepregetett, a meccsek kevesebb, mint felén lépett pályára. Az első idényben a tizennegyedik helyen végezett a csapat, igaz, eljutott az FA-kupa döntőjébe. A harminchat éves edző a hatvannyolcadik percig a kispadon maradt, de addigra Éric Cantona két büntetőjével a Manchester United már félúton volt a 4–0-s győzelem felé.

A Chelsea néhány évig a tabella közepe táján tanyázott, Hoddle-t viszont a térde végleg a kispadra kényszerítette. Hogy a bevált felállást megtartsa, Ruud Gullitot állította be maga helyett, de a többi védő nem tudta megtalálni vele a közös hullámhosszt. „Ruud értette, mit akarok – mondja Hoddle. – Úgyhogy előretoltam. Kár érte.”

Hoddle védjegye, a 3–5–2-es felállás azonban új életre kelt, amikor felkérték a válogatott irányítására. Most már az egész országból válogathatott: az 1996-os Európa-bajnokság után Terry Venables által hátrahagyott csapatból modern, rugalmas együttest formált a maga szájíze szerint.

Miután Anglia a selejtezőben 2–0-ra bizonyított Lengyelországban, az angolok beírták magukat a legesélyesebbek közé a Franciaországban rendezett Le Tournoi során, ami gyakorlatilag a világbajnokság főpróbája volt: Olaszországot és a házigazdákat is legyőzve megnyerték a barátságos kupát.

Hoddle alig múlt negyvenéves, amikor a csapatot a világbajnokságra vezette. A közfelháborodás ellenére otthonhagyta Paul Gascoigne-t, magával vitte viszont a zöldfülű Michael Owent. Emlékezetes meccsel távoztak: az argentinok csak büntetőkkel tudták legyőzni a csapatot, amelyet Hoddle David Beckham piros lapja után olyan ravaszul átszervezett. Akár nyerhettek is volna, ha Alan Shearer nem szabálytalankodik Carlos Roa ellen, mielőtt Sol Campbell kapura rúgta a labdát.

A végeredményen persze semmi sem változtat. A nyolcaddöntős kiesés, valamint néhány hónappal később egy svédországi lebőgés megingatta a Hoddle-be vetett bizalmat.

Az újságírók, akiket előszeretettel vezetett félre a sajtótájékoztatók során (bár ezzel csak az ellenfelet akarta megtéveszteni), most örömmel tudósítottak olyan sztorikról, hogy Hoddle, aki köztudottan saját példával elöl járva tartott edzéseket, a tehetségével villogva alázza meg David Beckhamet.

Megkérdeztük, valóban aláásta-e edzői munkáját saját tehetsége. „Dehogy, ez csak szóbeszéd – magyarázza Hoddle. – Monacóban maga Wenger mondta, hogy jó edző lesz majd belőlem, mert jól tudok a játékosokhoz szólni. Hozzátette, van hozzájuk türelmem, és elég időt szánok rájuk. Pont az ellenkezőjéről beszélt, amit később állítottak rólam.

Máskülönben hogyan boldogultam volna a Swindonnál? A kezdetektől azt tartottam szem előtt, hogy bármire is vagyok képes a lábammal, mindig van egy játékos, aki nálam tízszer jobb fejjel vagy szerelés tekintetében.”

Akkor egyszer sem ámította el Beckhamet a képességeivel? „Ugyan, dehogy! – mondja. – Hadd magyarázzam meg. Sokáig voltam játékos-edző, ezért formában maradtam. A válogatottnál hiába választod magad a labdarúgókat, sokszor nem lehet őket összecsődíteni: van, aki megfázik, vagy kiütés, vagy bármi más miatt nem jön el. És mivel formában voltam, beálltam, ha hét a hét ellen vagy nyolc a nyolc ellen játszottunk. És amikor az ember újra beáll játszani, visszatér a büszkesége. Olyankor jól akar focizni, hogy példát mutasson.

Sokan meg is dicsértek a srácok közül, hogy még mindig milyen remek formában vagyok. Később azonban egyre többen említették: őket viszont zavarja. Volt, aki szívesen játszott velem, volt, aki nem. De olyat sosem csináltam, hogy na, majd én megmutatom, hogy kell ezt csinálni, mert azzal csak megaláztam volna a játékosaimat. Pont olyan lett volna, mintha valaki engem akart volna megtanítani fejelni.”

A közvélekedés azonban mégis ez volt. A válogatott népszerűtlenségét látva a szövetség sajtófelelőse, David Davies megpróbálta helyreállítani Hoddle renoméját.

Ironikus módon maga Davies is részt vett Glenn Hoddle az 1998-as világbajnokság alatt írt naplójának szerkesztésében és kiadásában, ami majdnem akkora közfelháborodást váltott ki, mint maga az elbukott meccs. A könyvben ugyanis Hoddle arról ír, hogy szerinte a legnagyobb hiba az volt, amikor a terveivel ellentétben mégsem vitte magával Franciaországba Eileen Dreweryt, a kocsmatulajdonosból lett gyógyítót. Hoddle hitt a kézrátételben, és ez csak fokozta a bizalmatlanságot. Davies mindenesetre úgy vélte, jobb lenne, ha az egyre feszültebbre sikerült sajtótájékoztatók helyett Hoddle csak néhány, előre kiválasztott újságíróval beszélne négyszemközt. Az első újságíró Matt Dickinson volt a Timestól.

Hoddle szerint a telefonbeszélgetés első húsz perce rutinkérdésekből állt, ezek leginkább az angol válogatott jövőbeli terveiről szóltak. Dickinson ezután kérdezett rá Hoddle vallási nézeteire, különös tekintettel a reinkarnációra, amit korábban már megemlített egy rádiós interjúban.

Hoddle állítja, hogy először csak legyintett, mondván, arra öt óra sem lenne elég, de Dickinson nem tágított. A nyomtatásba került interjúban Hoddle arról beszél, hogy a fogyatékossággal született embereket a karma bünteti az előző életükben elkövetett bűneikért. A Times nagy hangsúlyt fektetett erre a mondatra, a botrány pedig futótűzként terjedt. Hoddle azonnal bocsánatot kért mindenkitől, akit akaratán kívül megsértett (nem is voltak kevesen), és kiemelte, hogy a szavait „félreértelmezték”, és „kontextusukon kívül idézték”.

Az ítélet nem váratott sokat. A kulturális miniszter, Chris Smith így nyilatkozott: „Úgy tűnik, Glenn Hoddle elfelejtette, hogy nekünk vannak talán a legtehetségesebb fogyatékos sportolóink az egész világon”, majd hozzátette, hogy véleménye szerint Hoddle-nek fel kellene mondania. Tony Blair miniszterelnök meglepődött, amikor a reggeli műsorban kikérték a véleményét az esetről, de úgy vélte, ha Hoddle szavait valóban pontosan idézték, akkor „igen nehéz lenne a posztján maradnia”. Egy hang szólt csak a széllel szemben: Jack Ashley, a Munkáspárt képviselője és a fogyatékkal élők közismert szószólója, aki maga is régóta halláskárosult. Ennek ellenére Ashley szerint Hoddle-t „csak akkor kellene kirúgni, ha képtelen megfelelni a munkakörében, nem pedig a vallási nézetei miatt”.

„KORÁN ELKEZDIK AZ EDZÉSEKET: NYOLCÉVES KORUKIG NE IS TANÍTSUK ŐKET PASSZOLNI”

Az interjú után néhány nappal a szövetség búcsút vett Hoddle-tól. Húsz évvel később még mindig úgy véli, tisztességtelenül bántak vele. Dickinson azonban váltig állítja azóta is, hogy nem ferdített.

Nem telt el egy kerek év, és Hoddle ismét kispadra ült, ezúttal Southamptonban. Itt elég jól teljesített ahhoz, hogy hazatérhessen szülőföldjére a Tottenhamhez, ahol két és fél évig edzősködött, mielőtt a 2003–04-es idény erőtlen startja miatt megváltak tőle. Egy ideig a Wolverhamptonnál dolgozott, majd Spanyolországban megalapította a Glenn Hoddle Akadémiát, amely olyan fiatal angol játékosokat karolt fel, akiket nem igazolnak le a klubok.

Az akadémia segítségével futott be Sam Clucas, aki alulról jutott fel egészen a Premier League-ig, ahol a Hullnál és a Swansea-nál játszott, valamint Ikechi Anya, aki a Watfordnál ért el sikereket, és a skót válogatottba is bekerült. Hoddle szeme megtelik büszkeséggel, ahogy felidézi, amint Anya 2014-ben gólt lő az azóta világbajnok németek ellen.

Hoddle hisz abban, hogy az övéhez hasonló intézeteknek nagyobb támogatást kellene kapniuk. Tele van ötletekkel, főleg, ami a kétjobblábasságot illeti. „Az új nemzedéket kell megváltoztatni – mondja. – Szerintem nyolcéves korig ne is tanítsunk passzolni. Ötéves kortól kezdve a labdakezelést kellene gyakorolni, jobbal és ballal, belsővel és külsővel, egy az egy ellen. Manapság rettentő korán elkezdik az edzésprogramokat. Először meg kellene találni, miben jók, hogy mi nekik a természetes.”

És mielőtt azt hihetnénk, túlzásokba esik, hozzáteszi: „A japánok már évek óta így csinálják, a fiúkkal és a lányokkal egyaránt. A nőknél remekül beválik. Csodálatosan kezelik a labdát. És a férfiak is sokat fejlődtek.”

A futball iránt tanúsított nyilvánvaló és kiapadhatatlan rajongása teszi különlegessé szakértőként. Nemcsak hiteles, jó kedélyű is: már rég nem az a gőgös alak, akit annak idején lehordott a média.

Rengetegen özönlöttek a kórház elé tavaly októberben, amikor Hoddle-t szívleállással vitték be a stúdióból. Épp a hatvanegyedik születésnapját ünnepelték: Paul Ince és Robbie Savage tortát is hozott. És mintha lett volna a stúdióban egy kígyó és egy gyík is.

„Amikor felébredtem a kórházban – emlékezik Hoddle –, ott állt mellettem a családom, én meg nekiálltam a gyíkról kérdezősködni. Megijedtek, hogy rossz gyógyszert kaptam.” Később kiderült, hogy Harry Redknapp volt a műsor előző vendége, aki épp Ausztráliába készült egy túlélő-show-ba, így a tévé hüllőkkel rendezte be neki a stúdiót. Az igazságtól mindenki megkönnyebbült (kivéve talán a kígyót és a gyíkot).

„A legszerencsésebb ember vagyok a világon – mondja Hoddle. – Simon Daniels nélkül már nem élnék (Simon Daniels önkéntes rendőr hangosítóként dolgozott aznap).

Amikor összeestem, beütöttem a fejem, de ő azonnal tudta, mit kell tennie, a hátamra fordított, és mellkasi nyomásokkal tartott életben, amíg meg nem hozták a defibrillátort. Simon megmentett: azt mondták, a szívleállás után három perce van az embernek, ő pedig nyolc percig tartott életben. A kórházban meg kellett műteni, mert az artériáim menthetetlenek voltak (Hoddle karján és mellkasán is látszódnak a hegek). Egy artériám működött, az is egy százalékon. Örökölt hajlam. Most már legalább a három gyerekem is tud róla: ki is vizsgáltatták magukat. Én sem tudtam róla, mert az apámat nem a szíve vitte el, hanem egy aneurizma az agyában, hatvanhét évesen. Az orvosai már egy évvel korábban figyelmeztették, hogy szűkülnek az artériái, és le kellene szoknia a dohányzásról: ezért hittem sokáig azt, hogy a dohány volt az oka.”

A rengeteg jókívánság között felbukkant Graeme Souness üzenete is, aki szerint Hoddle „egyértelműen jófiú”, majd hozzátette, hogy Hoddle játékához jó egészségre jellemző merészség kellett.

A Liverpool egykori játékosánál 38 éves korában jelentkeztek a szívgyengeség tünetei: a háromszoros by-pass műtét ellenére tíz évvel később újra súlyos beteg lett, majd 2015-ben ismét kórházba került. A két idősödő szakértő rengeteget beszélget egymással, és bár korábban ellenfelek voltak, mostanra félre tudják tenni az egykori kakaskodást, és megosztják egymással pályafutásuk legszebb eseményeit.

Hoddle persze csak a saját tapasztalatairól beszélhet. „Volt néhány pillanat, például a hároméves unokám születésnapja, amikor könnyekben törtem ki, mert rájöttem, hogy jó eséllyel ezt már nem láthattam volna. A fiamnak, Jamie-nek, aki krikettjátékosból lett énekes, nemrég volt az első fellépése: ott volt az egész család, hogy támogassa, én meg csak álltam a sarokban, és sírtam. Azért jó érzés is. Nem félek a haláltól, mert hiszek a halál utáni életben. De attól még tudom, hogy megmentettek: Simon Daniels és a sebész, Steve Edmondson megmentette az életemet. Mintha hosszabbítást kaptam volna.”

Hoddle elmosolyodik, ahogy eszébe jut 1998 és az a sorsdöntő tizenegyespárbaj, ahol a pályafutása új irányt vett, és hozzáteszi: „Azért remélem, ezt nem az ilyen rúgások döntik majd el!”.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. novemberi számában.)