Szöveg Joe Brewin Interjú Emanuele Giulianelli
Az olasz futballista gyakran magyarázkodott is pályafutása során, amely tele volt forrófejű kitörésekkel. De talán ez is kellett ahhoz, hogy a lelátók kedvelt hőse váljon belőle, bárhol is jelent meg a brit labdarúgásban azt követően, hogy a Celtic 1996 júliusában egymillió fontért megvette a Milantól.
Mostanság Di Canio a Premier League-mérkőzések kommentátoraként tudósítja a Sky Italiát, és sokkal nyugodtabb életet él Róma Olgiata nevű csendes elővárosában. Persze biztosan szívesen visszatérne a kispadra is. Amikor felhívtuk, hogy szeretnénk elbeszélgetni vele a múltról, az 53 éves egykor volt csatár örömmel elevenítette fel élete legboldogabb időszakának emlékeit.
„Fogalmazzunk úgy, hogy Olaszország a hazám, de az első számú futballhazám Anglia, és ezt őszintén mondom. Bár itt születtem, valószínűleg valamelyik korábbi életemben angol lehettem.”
Ezek az érzések kölcsönösek, különösen annál a két első Premier League-klubnál, amelyikben Di Canio megfordult. Első hat, a Sheffield Wednesday-ben és a West Hamben töltött idénye alatt személyisége, harsánysága és alkalmankénti, a játékvezetők iránt tanúsított haragja lángra lobbantotta az angol stadionokat. A történet azonban Skóciában kezdődött…
„VINNI AKARTAM”
Di Canio úgy fejezte be egyetlen évadát a Celticben, hogy a Skót Labadrúgó-szövetség Év játékosa-díjával jutalmazták, miután 37 mérkőzésen 15 gólt szerzett. Bemutatkozásnak tényleg tökéletes, persze csak ha nem vesszük figyelembe mindazt, ami még történt körülötte.
Egy olyan bajnokságról beszélünk ugyanis, amely során a Rangers sorozatban kilencedik első helyét szerezte meg, a Scottish Premiership 1975-ös elindulása óta először mind a négy Old Firm rangadóját megnyerte a Celtic ellen, és Di Canio a csapat ásza és az anarchista közt hullámvasutazott. Bemutatkozása alkalmával meccset eldöntő gólt szerzett az Kilmarnock ellen, illetve csodagóllal tette le a névjegyét az Aberdeen elleni összecsapáson, közben mindenütt a protestáns játékvezetők összeesküvését sejtette.
A Rangers elleni 1997. márciusi mérkőzésen elkeseredett szópárbajba került Ian Fergusonnal, a középpályás szerint azt mondta neki, hogy eltöri a lábát. Öt hónappal később lelépett, követte társait, Pierre van Hooijdonkot és Jorge Cadetét. Hármukat a klub elnöke, Fergus McCann tréfásan Three Amigosnak nevezte. A helyére az alig ismert svéd, bizonyos Henrik Larsson érkezett.
Hogyan emlékszel vissza a Celticben töltött idényedre?
Hatalmas lelkesedéssel mentem Skóciába, mivel a Celtic gyerekkori kedvencem volt, köszönhetően a Subbuteo asztali focinak. Különleges meze volt a csapatnak, ilyet nem sűrűn láttunk a tévében, és teljesen különbözött más együttesekétől a vízszintes csíkjaival. Nem ismertem a skót bajnokságot, ezért kulturális kiruccanásnak is terveztem, magammal vittem a feleségemet és a hároméves lányomat. Azokban az években az olaszok még nem igazán mentek külföldre. Esztendőkkel később már nagyon nagy örömmel idézem fel az ott töltött időszakot, az ember szerencsés, hogy ilyesmiben lehet része, hogy jól megfizetik a munkáját. A fogadtatásom hihetetlen volt, Tommy Burns vezetőedző kivételes személyiség volt. Először egy szállodában rendezkedtünk be, aztán lett egy házunk. Egy nap szólt a csengő, rettenetesen hideg volt, és Burns állt kint. Egy szót sem beszéltem angolul, de bejött, és leült a heverőre. Nem voltam szokva az ilyesmihez. Olaszországban az edzők nem járnak át a játékosaikhoz. Egy órát beszélgettünk, azaz gesztikuláltunk, és felajánlotta a segítségét. Két háztömbbel lakott csak odébb, azt mondta, bármiben áll rendelkezésre, illetve, hogy másnap átjön a felesége, és elmegy az enyémmel vásárolni. Ez jó érzésekkel töltött el, a skótok fantasztikus, melegszívű emberek.
Mi történt az utolsó Old Firmön a Rangers ellen márciusban?
Brian Laudrup góljával kikaptunk egy nullra. Nem találtam be, de eltaláltam a lécet. Ian Ferguson provokálni kezdett. Meg akartam csípni. A Rangers szimbolikus játékosa volt, az egyik leghatározottabb. Tíz nappal korábban gólt szereztem, amikor a kupa negyeddöntőjében kettő nullra vertük meg őket. Nálunk én voltam kiemelkedő játékos, és volt hozzá egy kis arcom is. Ferguson elég hülye volt másokkal, aztán velem is elkezdte, hátulról szabálytalankodott, a mezem gallérját rángatta, próbált minden eszközzel provokálni. Innentől kezdve utaztam rá. Aztán a mérkőzés vége felé a szurkolóinkat kezdte cukkolni. Gondoltam, berángatom az öltözőbe, de tele volt emberekkel, rögtön szétválasztottak bennünket.
„BUTASÁG VOLT ELLÖKNÖM A BÍRÓT, MINDIG IS BÁNTAM A DOLGOT”
Mennyire élvezted ezeket az összecsapásokat? Szinte mindegyiken lapot kaptál!
Emlékszem, mennyire tele volt minden ilyen meccs érzelmekkel. Nagyon sok történetet hallottam korábban, de nem gondoltam, hogy igazak lehetnek. Lenyűgözött a feszültség, a szeretet és az énekek. Tudtuk, hogy sokkal több ez, mint labdarúgás, és ez mindenhol érződik: a stadionban ott van a pozitív harag, ami néha átvált negatívba. Nagy volt a versenyszellem, amit nekünk, játékosoknak intelligensen kellett kezelnünk. Lazio-drukker voltam, ezért érzékenyebb voltam az ilyen meccsekre, mint mások. Nagyra tartom az ilyet, és mindenekfelett jól értem a jelentőségét. Ha az ember a Rangers ellen áll ki, nincs, ami elvonja a figyelmét. Ha ott is volt a családom, teljesen elfeledkeztem róla. Annyira belefeledkeztünk, hogy még mínusz öt fokban is teljesen kimelegedtünk, nem éreztük a hideget. Csak az járt a fejemben, hogy Skóciában vagyok, a Celtic egyik harcosa, és mindent bele kell adnom.
Csata Fergusonnal
Miért nem maradtál tovább? Ha újrakezdhetnéd, ma is így fejeznéd be?
Emlékszem még arra a három-négy órás megbeszélésre, amit a szerződésem megkötésekor folytattunk, és az elnök azt mondta, mindenáron meg akar szerezni. Arról is szó volt, hogy amennyiben jól teljesítek, az idény végén még egy évre hosszabbítunk konkrét összegekkel. A labdarúgásban minden relatív, mindenkinek megvan az elképzelése arról, hogy egy játékos jó volt-e vagy sem, mindenesetre Skócia legjobbjának választottak. Ennek ellenére az elnök hívatta az ügyvédemet, és azt mondta neki, hogy ügyes voltam, de nálunk többet kell letenni az asztalra. Tudtam, hogy valami nem jó, ezért úgy voltam vele, hogy megyek. Sajnáltam, mert akár egy életen át is maradtam volna. Huszonnyolc éves voltam, lenyomtam volna még öt-hat idényt, és rendben vagyok.
NEM KELLETT VOLNA
Maga Di Canio sem gondolta, hogy Anglia esetleg csendesebb lesz. És természetesen nem is volt az. A Sheffield Wednesday kecsegtette a Premier League-gel 1997-ben. A megállapodás részben cserén alapult a holland szélsővel, Regi Blinkerrel, és 4.5 millió fontot ért. A csatár egyetlen évada ismét eredményesnek bizonyult. A Watford elleni FA-kupa-meccsen másodpercek leforgása alatt kapott két sárga lapot egy bedobás körüli vita miatt, ezzel együtt ő lett a csapat gólkirálya 14 találattal, ezek egyike a bajnoki címet üldöző Manchester United elleni fényes sikerű győzelem alkalmával született.
De vajon emlékszik erre valaki a Sheffield Wednesday-en kívül? Nem. Mindenki egyvalamit idéz fel vele kapcsolatban, az pedig tizenegy meccses eltiltást eredményezett. Az volt az utolsó mozdulata Dél-Yorkshire-ban. Nem sokkal azt követően történt, hogy tulajdon főnökét, Danny Wilsont „egy cseppet éretlennek” nevezte.
Két korábbi sheffieldi menedzsere is véleményt nyilvánított az ügyben.
„Sok idiótát edzettem már életemben, de Di Canio mindent visz – mondta a mindig, hm, diplomatikus Ron Atkinson. – Nem egy, de száz összecsapásba avatkoztam be közte és Des Walker közt.”
David Pleat, aki megvette őt, így vélekedett: „Szerintem nem akart harcolni, verekedni másokkal, inkább színpadias temperamentummal lett megáldva”.
Micsoda színház volt ez!
„Ez még nincs teljesen kész”
Emlékszel még arra a híres fotósorozatra, amely Benito Carbonéval közösen készült, és mindketten egy pizzát majszoltatok a Hillsborough gyepén?
Persze! Ez volt a szöveg: „Olaszországból jöttél! Pizza! Itt is árusítjuk!” Carbone és én lezuhanyoztunk az edzés után, és mentünk a fényképezésre. „Játsszátok el, hogy esztek!” – mondta a fotós. Fagyasztott pizza volt, mikróban melegítették. Én találtam ki, hogy harapjunk bele mindketten, de borzalmas íze volt! Carbonéval jó barátságban voltunk. Az elején ő szállásolt el, mert már egy éve ott lakott.
Mondj valamit arról, amikor meglökted Paul Alcock játékvezetőt 1998 szeptemberében! Mi járt a fejedben? Voltak, akik szerint a tizenegy mérkőzéses eltiltás nem is volt elég…
Butaság volt, mindig is bántam a dolgot. Az elején rendben van, hogy másokat hibáztatsz, de rögtön rájöttem, hogy én csináltam hülyeséget. De nem tettem olyat, amit sokan állítottak. Tony Banks sportminiszter például azt nyilatkozta, hogy ki kell tiltani az országból, mivel barbár vagyok. Abban a négy hónapban sokat gondolkodtam. Nem változott meg a személyiségem, de érettebb lettem. A labdarúgásban nagy a verseny, és olykor ütjük-rúgjuk egymást, de nem vagyunk gyilkosok. Megcsapott ez a reakció, elmehettem volna Spanyolországba vagy Törökországba, a feleségem próbált is meggyőzni, de azt mondtam, maradok Angliában. Két bolognai ügyvéddel védtem magam, a klub nem állt mellém. Ötvenmillió lírát kellett zsebből kifizetnem, úgyhogy mondtam is a Sheffieldnek, hogy többet nem jövök.
AZ ÉLET HARMINCNÁL KEZDŐDIK
Olyasvalakire lett volna szüksége, aki képes megszólítani az egóját, illetve nem tudomást venni róla, amikor épp erre van szükség. Sir Alex Ferguson pontosan így tartotta kordában Éric Cantonát, és így járt el Harry Redknapp is a West Ham vezetőedzőjeként, amikor Di Canio 1999-ben odakerült.
A sokat szidalmazott olasz csupán másfélmillió fontért került a csapathoz, ráadásul harmincévesen, három és fél éves szerződéssel, de az új főnöknek így is nagyon megérte. Igaza is lett Redknappnek. Lehet, hogy fix összeállítású kispályás csapatokat kellett összeraknia, hogy Di Canio maradéktalanul boldog lehessen, de a harcos olasz hamar a West Ham ikonjává vált, és a londoniak az ötödik helyen zárták a bajnokságot első idényében. A másodikban gólkirály lett, ami jól mutatta, milyen kiszámíthatatlan zseniről van szó.
Egy 2000. februári mérkőzésen Di Canio azt követelte, hogy Redknapp cserélje le – már megint azok az átkozott játékvezetők! –, miközben a Bradford 4–2-re vezetett ellenük.
„Többféleképpen is elmondtam neki, hogy maradjon csak a pályán” – idézte fel az esetet később korábbi edzője.
Így is lett, a csatár gólt szerzett, de csak miután csúnyán összeveszett Frank Lamparddal, hogy ki lője a tizenegyest, majd Joe Cole és Lampard is betalált, az utóbbi éppen Di Canio passzából, és a West Ham 5–4-re nyerte meg a találkozót. A következő hónapban született meg a Wimbledon elleni híres találata.
Fantasztikus emelése elbánt a Wimbledonnal
Milyen érzésekkel írtad alá a szerződést a West Hambe, azok után, hogy a Sheffield Wednesday-nél nem alakult túl jól?
Harry Redknappnek jók voltak a megérzései. Alulértékeltek, így megszerezhetett másfélmillió fontért. Ez szinte szenzáció, főleg, ha az előző idényemet nézzük. Mindig is hálás leszek neki a lehetőségért, amit tőle kaptam. Onnantól kezdve mindig boldogan, mindig mosolyogva játszottam. Különleges életem volt Londonban, a West Ham szurkolói, történelme, az a csoda, amit azóta is a szívemben hordozok, egyedülálló. A megnyugvást kerestem, elsősorban emberként, nem is profi játékosként. Nem kellett senkinek semmit bizonyítanom azok után, ami Alcock játékvezetővel történt, de nagy volt bennem a vágy, hogy megháláljam Redknapp bizalmát. Amint megérkeztem az Upton Parkba, a szurkolók azonnal elénekelték a La Donna e Mobilét nekem. Úgy éreztem, a lehető legjobbat kell nyújtanom, hogy ezt a feltétel nélküli szeretetet viszonozni tudjam. Azt hiszem, valami olyat adtam, ami hiányzott a West Hamből. Addig ugyanis nem volt igazán technikás játékosa, akit az ösztön és a jó cselezés vezérelt volna. Ott volt Joe Hartson, aki erős támadó volt, de Redknapp eladta a Wimbledonnak.
„NAGYON NEHÉZ MOZDULAT, ÚGY KELL ELKÜLDENI, AKÁR EGY RÖGBILABDÁT. KÖZBEN LÁTOD, HOGY FOROG A LABDA, DE RENDESEN”
A lenyűgöző, Wimbledon elleni, 2000. márciusi lövésed a mai napig gyakran látható. Neked mennyire különleges ez a gól?
A Premier League 1992-ben született meg, és a találat a legszebbek között van – ha nem a legszebb – az angol labdarúgás teljes történetében. Díjat kaptam, amely az Upton Park valaha volt legszebb góljának járt, ott voltam akkor is, amikor bezárták a pályát a 2016. májusi, Manchester United elleni győzelem alkalmával. Bezár a stadion, és az enyém a valaha volt legszebb gól? Csodálatos. A Wimbledon elleni különleges mérkőzés volt, mert nekünk még élt a remény, hogy indulhatunk nemzetközi versenysorozatban, nekik meg, hogy bennmaradjanak. A gól nagyon hamar esett, mindössze néhány perc után. A néhai Marc Vivien Foé, ez a csodálatos srác, akivel együtt kerültünk a West Hambe, a felezővonalnál megszerezte a labdát, és messzire elküldte Trevor Sinclairnek, ő pedig az egyik szélről a másikra nekem. Kenny Cunningham előttem helyezkedett, és az első gondolatom az volt, hogy megállítom a labdát, aztán megindulok egy az egy ellen, de észrevettem, hogy nem készül felugrani, ezért a másodperc törtrésze alatt az ívelés mellett döntöttem. Nagyon nehéz mozdulat, úgy kell elküldeni, akár egy rögbilabdát. Közben látod, hogy forog a labda, de rendesen. A legkisebb helyen ment be. A kapus, Neil Sullivan semmit sem tehetett. Azonnal tudtam, hogy valami egészen különlegeset és szokatlant tettem, rá volt írva a szurkolók arcára. Az a gól fennmaradt a történelemben.
Gerrard köszönetet mond Di Canio portszerűségéért
Rengeteg dicséretet és FIFA Fair Play-díjat nyertél, amikor az Everton ellen 2000 decemberében megfogtad a labdát, miután a kapus Paul Gerrard a földre került. Miért tetted?
Mindannyiunkban lakik egy ördög és egy angyal. Pont az ilyen pillanatok miatt nem mondhatja senki, hogy tisztességtelen voltam a pályán. Nem próbáltam hasznot húzni ilyen helyzetekben. Amikor Gerrard a földre került, a tizenhatos szélén feltett kézzel kiabáltam, hogy álljanak meg, mert csapattársam, Sinclair szerette volna kihasználni a lehetőséget. Muszáj volt megállni, ezért megfogtam a labdát, a FIFA pedig kitüntetett. Azért vicces, hogy hónapokon át engem gyaláztak, utána pedig átvehettem egy elismerést Franz Beckenbauertől.
Mennyire voltál közel ahhoz, hogy a Manchester United játékosa légy? Nem sajnálod, hogy végül nem jött össze?
Könyvében Ferguson megemlíti azt a három dolgot, amit utólag sajnál, ezek közül az egyik az, hogy nem vitt oda a csapatába. És mondott még valamit, ami előtt nem kizárt, hogy ivott valamennyit: szerinte az Aranylabdáért is harcba szállhattam volna, ha így alakul. Szerintem csak azt akarta kiemelni, hogy a Manchester Unitedban szintet léptem volna. Egymást követő két karácsonykor is felhívott, a feleségem úgy adta át, hogy „azt hiszem, valami Ferguson a Manchester Unitedból”.
„Paolo, itt Alex beszél – mondta olyan akcentussal, hogy olyat még nem hallottam. Mintha félig Bergamóból származott volna. – Beszélnünk kell!” „Tényleg Alex Ferguson beszél?” – kérdeztem vissza. Azt mondta: „Igen, szükségem van rád, nem jönnél a Manchester Unitedba? Játszhatnál Ruud van Nistelrooy mögött.” Ezt követően felsorolt néhány hihetetlen nevet. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, de nagyjából harminc másodpercre volt szükségem a válaszhoz: „Furcsa időpontban hív, karácsony van, a feleségemmel és a családdal vagyok. Nagy megtiszteltetés, és erőt ad, hogy megkérdezett, de nagyon boldog vagyok a West Hamben.” A következő évben ismét keresett, de ugyanezt válaszoltam.
„Nézzétek, tudok repülni!”
Hogyan lehetséges, hogy a West Ham kiesett a 2002–03-as bajnokságból? A játékosokat is sokkolta?
Egyszerűen hihetetlen, tényleg hihetetlen. Egy nagy csapat! Akkor építették az új lelátót, és eladták Rio Ferdinandot, majd a következő évben Lampardot. Onnantól kezdve nekem is annyi volt: Redknapp távozott, csak néhányan maradtunk egy fiatal edző, Glenn Roeder keze alatt. Ő korábban az ifiknél volt. Jól kezdtünk, kétszer is betaláltam a Stamford Bridge-en, de aztán minden elromlott. Roeder nem tett be a csapatba, mert a klub nem akarta meghosszabbítani a szerződésemet, emiatt vitába szálltam vele, és kénytelen voltam otthon edzeni. Almafáim voltak, közöttük cseleztem! A szurkolók iránti tiszteletből nem mentem vissza Olaszországba, ha esetleg mégis szükség volna rám. A feleségem azt hitte, megőrültem. Néhány nappal az utolsó előtti mérkőzés előtt az ideiglenes edző, Trevor Brooking azt mondta, szüksége van rám. Három hónap kihagyás után csereként beálltam, és én szereztem a győztes gólt a Chelsea ellen. Az utolsó fordulóban a Birmingham ellen kellett volna győznünk idegenben, és ismét csereként kezdtem. Beálltam, és kettő kettőre módosítottam az eredményt, de ez már nem volt elég. Észrevettem, hogy néhány szurkoló ugyanúgy éljenez bennünket, és ez megindító volt. Elsírtam magam amiatt, hogy nem tudtam normálisan elbúcsúzni tőlük, és kimutatni, mennyire szeretem őket. Ehelyett így kellett távoznom. Nagy seb, de minden alkalommal gyógyul, amikor visszatérek az Upton Parkba. Szerencsés vagyok, hogy része lehetek ennek a családnak.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2022. márciusi számában.)
