A nevét már jól ismerik Angliában is: Oblak

Szöveg Chris Flanagan

Még maga Jan Oblak sem akarja elhinni a számokat, amikor rákérdezünk. „Ez nem lehet igaz” – mondja nevetve. Nemrég érte el a századik hibátlan mérkőzését az Atlético Madriddal: ez volt a 178. mérkőzése a csapattal. „Én nem számoltam – mondja. – De jó hallani. Ezek nem mindennapi statisztikák.”

Nem csoda, hogy az elmúlt idényben elismerést elismerésre halmozott. Nemrég tért vissza Barcelonából, ahol immár harmadjára vehette át a Zamora-díjat, amit a spanyol bajnokság legjobb kapusa kap.

Tegnap még a La Liga első számú játékosával, Lionel Messivel beszélgetett. Ma velünk. „Gratuláltunk egymásnak az elismerésekhez, és a Barcelona-meccsen tréfálkoztunk – mondja az 1–1-es döntetlenre utalva, ahol Messi Ousmane Dembélének segített az utolsó pillanatban egyenlíteni. – Jól ismerjük egymást. Sokat játszottunk egymás ellen.” És mindketten rengeteg díjat nyertek már.

Oblak a reggelt a klub majadahondai edzőpályáján tölti, a spanyol fővárostól 16 kilométerre, ahonnan már látszanak a Guadarrama-hegység havas csúcsai. A termetes segédedző, Germán Burgos eddig a játékteret járta, mintha a világ legfélelmetesebb pályamestere lenne, majd csatlakozik a partvonalon álló Diego Simeonéhoz, aki a gyakorlatozó csapatot felügyeli.

Az edzés végeztével Oblak a klub médiaközpontjában ül le velünk beszélgetni. Lehet, hogy az elmúlt hónapok után mostanra 90 millió fontra taksálják őt, de nagyképűségnek nyomát sem látni rajta, ahogy hellyel kínál minket. Ő maga nem is tudja, hová üljön. „Ide jó lesz?” – kérdezi tőlünk, ugyanazzal a tisztelettel a hangjában, ahogyan tegnap még Messivel beszélgetett.

Nem sok interjút ad, mindig is kerülte a reflektorfényt, pedig érdemes meghallgatni. Bár jelenleg a világ egyik legjobb kapusának tartják, útja az álmos szlovén hegyekből Madridba nem volt egyenesnek mondható, még akkor sem, ha már egészen korán elhatározta magát.

„Egy apró városkában nőttem fel, Skofja Lokában, ami Szlovénia második legrégibb települése – kezdi Oblak. – Édesapám egy kisebb helyi klubban játszott. Amatőr csapat, ő volt a kapusa. Ő volt az első példaképem. Mindig figyeltem őt. Az edzéseken beálltam a kapu mögé, és arra vetődtem, amerre ő. Három-, talán négyéves lehettem. Mindenki jót mulatott rajta: vicces volt, hogy ott áll egy kiskölyök a kapu mögött, és az apját utánozza, csak labda nélkül. Olyan akartam lenni, mint ő.”

Az édesapja egyik mérkőzésén felfigyeltek rá. „Tél volt, és a csapat épp Ljubljanában járt teremfocizni – mondja Oblak. – Nyolc-kilenc éves lehettem, és a félidőben kiálltunk a pályára a nővéremmel játszani. Három évvel idősebb nálam, és jól ment neki: ő lőtt, én védtem. Ide-oda vetődtem, jól védtem. Ott volt valaki az Olimpija Ljubljanától, és meghívott a klubhoz. Ők voltak a legnagyobb szlovén klub, úgyhogy nagyon megörültem.”

Oblak nővére, Teja azóta válogatott kosárlabdázó lett, és tavaly a Szekszárddal Magyar Kupát nyert, most Prágában játszik. A fiatal kapus jól szerepelt a felvételin, és csatlakozott az Olimpija ifjúsági csapatához, bár az első pár évben nem volt könnyű edzésekre járnia. „Harminc kilométerre laktam onnan, nehéz volt beutaznom. A szüleim rengeteg áldozatot hoztak értem: próbálták úgy alakítani a munkaidejüket, hogy el tudjanak vinni. De volt, hogy édesapám nem tudott, ezért gyakran mentem biciklivel: harminc kilométer oda, harminc vissza.

Eleinte nem vettem komolyan, és úgy tekertem, mint az őrült. Eléggé kifáradtam, amire megérkeztem! A legjobb időm egy óra körül volt, de rájöttem, hogy nem érdemes így készülnöm az edzésre, úgyhogy muszáj volt normális tempóban tekernem. Ezután már inkább úgy másfél óra volt az út. Az volt az álmom, hogy labdarúgó leszek. Kapus akartam lenni, a legjobb a világon. Egészen kicsi korom óta erre vágytam.”

További akadályok jelentkeztek: az Olimpija 2005-ben csődbe ment, de szerencsére hamar újraalakult. A felnőttcsapat kapusa, Robert Volk úgy látta, Oblak már készen áll a nagypályára. „Ez a kölyök jobb, mint én” – mondta a 43 éves veterán, önzetlenül átadva a helyét az ifjoncnak.

„Hamar bedobtak a mélyvízbe – emlékezik Oblak. – Tizenöt évesen már a felnőttcsapattal edzettem. Akkoriban az anyagi gondok miatt a másodosztályban játszott a klub. Mire feljutottunk, már rendszeresen pályára léptem.”

Hamar sikeres lett: fiatalkora ellenére igen bölcs játékos volt. A mai napig nagy hasznát veszi ennek a képességnek. „Tizenhat-tizenhét éves korom óta máshogy gondolkodom, mint a kortársaim: érettebb voltam – említi a most huszonhat éves kapus. – Most is érettebb vagyok, mint a korosztályom: úgy negyvennek érzem magam. Egy kapusnak érettnek és nyugodtnak kell lennie. Úgy többre megy.”

A következő lépés bizonyult a legnehezebbnek. Ha tényleg a világ legjobb kapusa akart lenni, el kellett hagynia szülőföldjét.

A Benficához 2010-ben csatlakozott, bár egy évvel korábban egy ideig a Fulham csapatával edzett. „Csak egy hetet voltam ott – magyarázza. – Nem azért mentem Londonba, hogy odaszerződjem. Csak fiatal voltam, és látni akartam, hogy mennek a dolgok külföldön, hiszen Szlovénia nem a labdarúgásáról híres. Tudni akartam, hogyan dolgoznak. Végül szóba sem került az igazolás.”

Amikor végül a Benfica játékosa lett, nemcsak az új országhoz kellett alkalmazkodnia, hanem a mérkőzések hiányához is. Kölcsönadták a Beira Marnak, ahol sokszor még cserének sem került be a keretbe. Ideje nagy részében a rokonaival telefonálgatott.

„Nehéz volt – ismeri be Oblak. – Tizenhét évesen jó idényem volt Szlovéniában, kezdtem megszokni a profi életet, úgyhogy nehéz volt eljönnöm. De meghoztam egy döntést. Ha valóban magasra akartam jutni, meg kellett ragadnom minden lehetőséget. Eleinte szokatlan volt Portugália. Másik élet, más emberek, idegen nyelv, amit nem beszéltem. Nehéz úgy élni, de legalább szakmailag fejlődtem. A labdarúgásért mentem oda, nem azért, hogy jól érezzem magam. Néhány hónap után odaköltözött egy időre az édesapám, és segített berendezkednem.”

Érzett rá kísértést, hogy hazatérjen Szlovéniába? „Soha – válaszolja. – Hogy feladjam, és hazamenjek? Olyat sosem tettem volna. Rengeteg olyan játékost láttam otthon, aki kiment külföldre, aztán hamar vissza is jött. Korábban nem értettem, miért hagyják ott a nagy lehetőséget. De Portugáliában megértettem, milyen nehéz. Nem mindenki képes elviselni, de én sosem tudtam volna visszamenni.”

A kitartás meghozta gyümölcsét. Miután az Olhanense kispadján is ücsörgött egy kicsit, kölcsönadták az Uniao de Leiriának, ahol már pályára léphetett, majd a Rio Avénak, ahol Nuno Espirito Santo keze alatt dolgozhatott.

Négy éve játszott már Portugáliában, amikor szóba került, hogy a saját klubjánál, a Benficánál is szerepelhet. Az első idény végére Oblak három hazai tornát nyert meg a csapattal, eljutottak az Európa-liga-döntőig, és az Atlético Madrid 16 millió eurót ajánlott fel érte, ami a La Liga történetének addigi legmagasabb vételára volt egy kapusért.

„EGY KAPUSNAK ÉRETTNEK ÉS NYUGODTNAK KELL LENNIE. MOST ÚGY NEGYVENNEK ÉRZEM MAGAM”

„Különleges élmény – mondja az idényről, amikor tizenöt szereplés alkalmával tizenháromszor jött le a pályáról gól nélkül. – Fiatal voltam még, küzdenem kellett, hogy pályára léphessek, az idény első felében ez nem is sikerült. Decemberben végre játszhattam, és utána már minden jól ment.”

Pályafutása egyik csúcspontja lehetett az Európa-liga elődöntőjének visszavágója a Juventus és Gianluigi Buffon, Oblak régi példaképe ellen. „Mint említettem, gyermekkoromban apám volt az első példaképem, de figyeltem a világ legjobbjait is. Szerettem Casillast és Buffont, alig vártam, hogy játszhassak ellenük. Bár jó csapata volt a Juvénak, otthon 2–1-re nyertünk, náluk pedig gól nélküli döntetlent játszottunk. Csodálatos élmény volt.”

A Benficánál nehéz volt a kezdés, és az Atléticónál sem volt könnyebb. Még pályára sem lépett velük, amikor a Benfica elnöke, Luis Filipe Vieira azt közölte: az Atlético vissza akarja őt adni. „De nekünk nem kell” – állította a főnök, bár az Atlético tagadta, hogy ilyen ajánlatra sor került volna.

„Azóta sem hiszem el, amit mondott” – állítja Oblak. Kétezertizennégy szeptemberében végre bemutatkozhatott, de háromgólos vereséggel nyitott az Olympiakosz ellen, és 2015 márciusáig nem is játszott La Liga- vagy Bajnokok ligája-mérkőzéseken. Meglepő döntés volt, hiszen az éppen távozó Thibaut Courtois helyére vették fel. Márpedig ő nagy űrt hagyott maga mögött.

„Mindenki azt kérdezgette, hogyan érzem magam, meg nem túl nagy-e a nyomás – idézi fel az első összehasonlítgatásokat Courtois-val. – De én sohasem voltam senkinek a helyettese. Viszont eleinte nem tudtam játszani, mert a nyáron megsérültem, a barátom, Miguel Ángel Moya viszont akkor jött formába.

Sokáig vártam a lehetőségre. Nehéz volt a kispadon vesztegelnem, de tudtam, hogy elég csak öt perc, és megmutathatom nekik, mekkorát tévedtek, amikor leírtak. Még nem ismertek, mert nem volt lehetőségem megmutatni, mit tudok.”

A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében, a Bayer Leverkusen elleni hazai mérkőzésen jött el Oblak nagy pillanata. „Megváltoztatta az életemet.”

A visszavágón összesítve 1–0-ra vezetett a német csapat, amikor a 22. percben Moya megsérült, és Oblak állt be helyette. A németek nem is találtak be többször a hosszabbítás végéig, az Atlético viszont egyenlített. A tizenegyespárbajban Oblak kivédte Hakan Calhanoglu lövését. Simeone csapata továbbjutott, és Oblak azóta minden meccsen ott van a kezdőcsapatban.

„Elképesztő pillanat volt – idézi fel. – Sajnálom, hogy Moya megsérült, de a kapusoknál ez sajnos ilyen, nincs jó pillanat arra, hogy más is lehetőséget kapjon. Kifogtam a tizenegyest, továbbjutottunk, és új irányt vett a pályafutásom.”

A Bajnokok Ligájában újra meg újra parádézott, például kifogta Thomas Müller büntetőjét az Allianz Arénában (képünkön), ami után az Atlético be is jutott a 2016-os döntőbe.

„Őrült egy meccs volt. Itthon egy nullára győztünk, de amikor elmentünk Münchenbe, a németek elképesztő erővel jöttek nekünk, nem jutottunk túl a félpályán sem. Volt egy fura góljuk, egy szabadrúgás, ami José María Gímenezről pattant le. Továbbra sem tágítottak, és akkor jött az a büntető. Nem volt más választásom. Azt mondtam magamban: ezt ki kell védenem. Ha nem teszem, elevenen felfalnak. Szerencsére sikerült, Antoine Griezmann pedig egyenlített, úgyhogy bejutottunk a döntőbe. Elképesztő egy este volt.”

Az Atlético végül kikapott a Real Madridtól Milánóban: három éven belül ez volt a második alkalom, hogy a BL-döntőben veszítettek régi riválisuk ellen. Az igazán fájdalmas az, hogy a tizenegyespárbajban véreztek el, ami mindig is Oblak erőssége volt.

„Életem legszomorúbb napja volt. Megint tizenegyesek: az elődöntőben is azt kellett hárítanom a győzelemhez, a nyolcaddöntőben a PSV-t ejtettük ki tizenegyesekkel, egy évvel korábban a Leverkusent is így győztük le. De a fináléban elbánt velünk a Real Madrid. Elkeserített, hogy egyet sem tudtam kivédeni. Fel voltam készülve, de a játékosokon is sok múlik, hiszen minden meccsen máshogy lőnek. Az ilyesmi napokra összetöri az embert, de nem szabad belesüppedni. Ez nem jelenti a pályafutás végét. Ez csak egy mérkőzés volt, persze fontos találkozó, hiszen döntőről van szó, de lesz még rá lehetőség, hogy megnyerjük a Bajnokok Ligáját. Csak tovább kell lépnünk.”

Elfordul, ha megnézi az ismétlést a tévében? „Dehogy, azon már túl vagyok. Persze ilyenkor kérdezgethetné magát az ember, hogy miért is ugrottam jobbra? Miért nem balra mentem? De én már nem teszek fel ilyen kérdéseket, mert utólag könnyű okosnak lenni. Mindig mindent beleadok, hogy jól döntsek, de nehéz.”

A Bajnokok Ligája-serleg azóta is csak áhított cél, de az Atlético az elmúlt idényben megnyerte az Európa-ligát, amit a Real Mardrid felett aratott győzelem követett a Szuperkupában. Hiába az elképesztő védési arányok, Oblak mégiscsak a trófeákra hajt. „A legfontosabb, hogy a lehető legtöbb meccset és tornát megnyerjük. Büszke vagyok a címeimre, de én a csapattal akarok nyerni, nem egyedül.”

Ezért kap kevés gólt, hiszen jól beilleszkedik az Atlético stílusába. Simeone ugyanis olyan véderőt hozott össze, aminél bevehetetlenebb talán nincs is a világon. Az előző idényben az ellenfelek az Atlético ellen harmincnyolc baj nokin csupán huszonkét gólt értek el. Egy évvel korábban ez a szám huszonhét volt, a 2015–16-os idényben pedig csak tizennyolc. Az Oblakba vetett bizalom és a szlovén kapus szinte hibátlan teljesítménye ebben kulcsszerepet játszott.

„Tudom, hogy ha együtt jól védekezünk, ha összedolgozunk, azzal sokra megyünk – magyarázza. – Ha egyedül próbáljuk megoldani, nem csapatként, úgy nehezebb. És ezt látjuk azokon a mérkőzéseken is, amikor nem úgy futballozunk, ahogy kellene, mert olyankor nehezebb dolgunk van.

Az edzéseken mindig a hibáinkat próbáljuk kiküszöbölni. Nem csak behunyjuk a szemünket és reménykedünk, hogy majd helyrejön magától. Az edzőnk nagyon jó stratéga, és tudja, hogyan kell minket motiválni. Tapasztalatból tudjuk, milyen nehéz fordítani egy meccs állásán, ha az ellenfél már elért egy gólt. Akkor már egyszerűbb, ha nem is hagyjuk őket gólt rúgni.

Nem a gólözönökről vagyunk híresek. Mi is kétszáz gólt szereznénk a legszívesebben, de az nem mindig jön össze, úgyhogy egyszerűbb, ha nem kapunk gólt, mert úgy könnyebb megnyerni a mérkőzést. Minden egyes részletre százszázalékosan oda kell figyelnünk, és akkor mi leszünk a veszélyesek. Akkor pedig bárkit le tudunk győzni.”

Oblak nemrég megakadályozta, hogy díjgyűjtős cimborája, Messi gólt rúgjon az Atlético–Barca meccsen. A páros eddigi összecsapásaiból még nem jött ki győztes: tizenkét helyzetből hat hárítás és hat gól született.

Arra a kérdésre, hogy van-e már kidolgozott stratégiája a kistermetű labdamágus ellen, Oblak csak elmosolyodik. „Messire lehetetlen felkészülni – kuncog. – Elég nehéz megállítani. Nem lehet megtanulni, melyik helyzetben mit tesz, mert kiszámíthatatlan.”

Meglepő módon Oblak csak tizennyolcszor szerepelt Szlovénia színeiben, pedig 2012-ben válogatták be először. Samir Handanovic, az Inter kapusa volt a válogatott állandó tagja, és bár 2015-ben visszavonult, Oblak az idény elején kezdődő karfájdalmai miatt nem tudta átvenni helyét a Nemzetek Ligája meccsein.

Márciusban már szeretne részt venni a 2020-as Európa-bajnokság selejtezőjén, bár Szlovénia 2010 óta egy nagyobb nemzetközi tornára sem jutott ki. Ezért nem volt ott Oblak a legutóbbi világbajnokság legjobb kapusainak hivatalos listáján Thibaut Courtois, Hugo Lloris vagy Kasper Schmeichel mellett. Mindhárman kiválóan szerepeltek Oroszországban.

„Szívesen pályára lépnék az Európa-bajnokságon vagy a világbajnokságon. Régi álmom – mondja Oblak, akinek Lengyelország, Ausztria, Izrael, Macedónia és Lettország ellen kell megállnia a helyét a selejtezőben. – Persze tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de ha minden jól megy, és megvan a megfelelő légkör, bármelyik ország elérhet bármit. Lásd: Izland.”

Bár Oblak a vb-ről lemaradt, immár második éve felkerült a harminc Aranylabdára esélyes labdarúgó listájára. „Ami remek. Bizonyítja, hogy jó irányba haladok” – teszi hozzá, bár tudja, hogy kapusként kisebb az esélye, hogy megnyerje az Aranylabdát.

„Ezzel nincs is semmi baj, az emberek szívesebben nézik azokat, aki rúgják a gólokat, mint azokat, akik kivédik – érvel. – A góloktól lesz izgalmas a játék, vagyis amit mi, kapusok csinálunk, az talán nem is jó a közönségnek. Igen, a saját klubod szurkolóinak nyilván jó, de senki másnak nem az!”

Az Atlético drukkerei valóban örülnek Oblaknak. Júniusban az ő neve is szóba került, amikor több nagyobb klub is kapus nélkül maradt. Jürgen Klopp, a Liverpool edzője megerősítette, hogy Alisson előtt valóban Oblakot szemelte ki, de úgy tűnik, a Chelsea járt a legközelebb ahhoz, hogy megszerezze a 189 centis szlovént. Kepa Arrizabalaga rekord árú leigazolása előtt (az Athletic Bilbaótól vették meg 71.6 millió fontért) az a hír járta, hogy a Kékek kifizették volna érte a szerződésében előírt 90 millió fontot. Épp, mint az Atlético Madridnál, ott is Courtois-t váltotta volna.

„Nem mondhatok sokat – magyarázza vonakodva, hogy miért nem igazolt végül át a Stamford Bridge-re. – De az biztos, hogy a nyáron én magam azt mondtam, szívesebben maradnék itt. Személyesen nem találkoztam egy klub vezetőjével sem, az ilyesmit az ügynököm meg az Atlético szakemberei intézik. Azért maradnék, mert tetszik, amit csinálunk, tetszik, amit elkezdtünk, és úgy érzem, ha maradok, akkor több tornát nyerhetek. A jövőben persze bármi lehetséges. A labdarúgásban minden állandóan mozgásban van, úgyhogy sosem tudod, hol leszel néhány év múlva. Most január van, a június még messze. És gyorsan változnak a dolgok. Érdekel a Premier League. Vonzó bajnokság, és egyszer szívesen kipróbálnám. Látom magam ott is, de még nem tudom, mikor jön el az a nap: talán jövőre, kettő, öt vagy tíz év múlva.”

Most azonban kifejezetten jól érzi magát az Atléticónál, ami leginkább annak köszönhető, hogy Simeone mennyire megbízik benne. A vezetőedző nemrég azt mondta, hogy bár Courtois-val fényes eredményeket értek el (2014-ben megnyerték a La Ligát is), szívesebben dolgozik Oblakkal.

„Ezt mindig jó hallani, akár ő mondja, akár más – vallja be Oblak. – De ő az edzőm, és örülök, hogy így gondolja. Eltérőek a vélemények: van, aki szerint én vagyok a legjobb, mások szerint nem. Folytatom a munkát, tovább fejlődöm, és minél többen éreznek úgy, mint ő, annál jobb.”

Szerinte vajon ő a legjobb? „Erre nem tudok válaszolni. Nem én döntöm el. De a célom az, hogy a legjobb legyek.” Azóta ezért edz. Ugye, anno naponta hatvan kilométert tekert a tréning miatt, amióta beállt az apja kapuja mögé ellesni a mozdulatait. Akkoriban még nevettek rajta. Nem is tudták, hogy ez volt az első lépése a csúcsra vezető úton.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. februári számában.)