Szöveg Ulrich Hesse Fordítás Kovács Gergely
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában!)
„Ez itt a nemzetközi futball legizgalmasabb projektje” – mondja az FFT-nek Jürgen Klopp, a Borussia Dortmund edzője az előző szezon legvégén egy hűvös, de napsütéses délutánon. A dortmundi edzőkomplexum két hatalmas épületének egyikében található konferenciateremben ülünk. A központ 2006-ban nyitotta meg kapuit, mindössze néhány évvel az után, hogy a Német Labdarúgó-szövetség minden profiklub számára kötelezővé tette az ilyen objektumok létesítését, és azóta is folyamatosan növekszik. Ma hat szabványméretű és két kisebb pályája van. Az összes Dortmund-csapat itt edz, beleértve az ifiegyütteseket az U9-től egészen az U19-ig, és a felnőtteket is, a tartaléktól a Bundesliga-alakulatig. Ez utóbbi az, amire Klopp utal ezen a szép tavaszi napon. „Ez a legizgalmasabb projekt, mert olyan fiatalokat veszünk szemügyre, akik nem tagjai egy csapatnak sem; olyanokat, akiket nem vesz meg senki, mert többi vetélytársuknak nagyobb a tapasztalata – mondja. – Mi viszont végignézünk egy csomó nagyon tehetséges játékost, akik egymást is húzzák magukkal.”
Dióhéjban ez az, ami annyira lenyűgözővé varázsolta a Dortmund 2011-es bajnoki címét. És nem az, hogy a klub az elmúlt nyolc évben nem végzett az ötödik helynél előbb, vagy hogy hat évvel ezelőtt majdnem csődbe ment, és nem is az, hogy a legdrágább játékosuk is mindössze ötmillió eurót ért. Ahogy az sem, ahogy a csapat elhúzott a mezőnytől, legtöbb ellenfelét megszégyenítette, és február végén már 12 ponttal vezette a bajnokságot. És pláne nem az, hogy a sok győzelem ellenére a csapat nagy gyengesége, hogy nem túl hatékonyan szerez gólt a kapu közvetlen közeléből. Ez a siker azért is lenyűgöző, mert egy olyan együttes hozta össze, amelyben az átlagéletkor 24.3 év, ezzel a Bundesliga történetének legfiatalabb bajnoki címet nyerő csapata.
Nem, várjunk csak. Inkább az a leglenyűgözőbb, hogy ez a szám nem a csapat tényleges életkorára utal, hanem csupán az összes játékos átlagéletkorára. Azok, akiket Klopp hétről hétre ténylegesen a pályára küldött, hogy a Bundesliga tapasztalt, nagy öregjeivel nézzenek farkasszemet, valójában még ennél is fiatalabbak voltak. A Dortmund veterán futballistái, egyben korábbi válogatottak, például Sebastian Kehl vagy Patrick Owomoyela keveset léptek pályára. Volt, hogy sérülés miatt, és volt, hogy taktikai megfontolásból.
Néhány nappal azelőtt, hogy Klopp-pal beszélgettünk, a Dortmund a Bayern München vendégeként játszott Münchenben, és a közvélekedés azt tartotta, hogy ez a meccs fogja eldönteni a 2010–11-es bajnokságot. Az akkor 30 éves Roman Weidenfellerre nem számíthatott Klopp, így Mitch Langerakot állította a kapuba, a 22 éves ausztrál korábban nem játszott profi meccsen Németországban. Így a Borussia kezdőcsapatának átlagkora a szinte abszurdnak számító 22.2-re csökkent. És az eredmény? Klopp kölykei 3–1-re győzték le a Bayern szupersztárjait. Ez még egy olyan bajnokságban is lélegzetelállító lett volna, amelyik nincs híján a meglepetéscsapatoknak. „Már akkor is egymás nyakába borultunk volna, ha meg tudjuk ismételni az eggyel korábbi szezon ötödik helyezését – mondja Lars Ricken, a Dortmund utánpótlás-koordinátora. – Ezt senki sem várta el a csapattól.” Akkor mégis hogyan eshetett meg ez a csoda? Mert tényleg csoda, ami nagyon ritkán történik meg. Van magyarázat a klub mesébe illő menetelésére? A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontnak tekinthetők Ricken szavai.
Volt olyan időszak, amikor Lars Ricken maga is fiatal üstökös volt a Dortmundnál, és nem mindennapi magasságokba jutott. 1995-ben, 18 éves korában felemelhette a bajnoki serleget, majd egy évvel később ugyanezt tette, 1997-ben, 20 évesen pedig csodagólt szerzett a Juventus ellen, amivel BL-t nyert a Dortmund. De azok más idők voltak, és bizonyos szempontból más volt a klub is. „Akkoriban, a kilencvenes évek közepén pokoli nehéz volt bekerülni a csapatba – mondja Ricken. – Szinte mindenki a német vagy más nemzet válogatottja volt.” Ez az együttes alapvetően drága sztárjátékosok gyülekezete volt, akik közül sokan Olaszországban futballoztak korábban, így Matthias Sammer, Karl-Heinz Riedle, Andreas Möller és a portugál Paulo Sousa.
„Azok a játékosok, akik az 1997-es BL-t megnyerték, olyan tapasztalat birtokában voltak, hogy az felért volna nyolcezer válogatottsággal is – Klopp legalábbis így látja. – Lehet, hogy ezek a labdarúgók akkor már nem karrierjük legjobb formájában voltak, de az üzletnek mennie kellett, és hát ismertek minden cselt, ami a nagykönyvben meg van írva, ráadásul jókor voltak jó helyen.” A Manchester United elleni sorsdöntő elődöntőre utalva hozzáteszi: „Gondoljunk csak arra, hogyan állította meg Jürgen Kohler a labdát az utolsó pillanatban a gólvonalon.”
Most, úgy 15 évvel később nincsenek új Kohlerek vagy Sammerek a csapatban, de akad számos új Ricken. Ott van a finom cseleivel Mario Götze, aki júniusban múlt 19 éves, és nyolcéves kora óta játszik a Dortmundban. Aztán az igyekvő helyi fiatal, Kevin Grosskreutz, aki nemrég ünnepelte 23. születésnapját, és még mindig bérlete van a híres déli lelátóra. A védekező középpályás Sven Bender 22 éves, és az 1860 Münchentől került két éve a Dortmundhoz. Úgy volt, hogy a tartalékcsapatot erősíti majd, de Klopp bedobta a mélyvízbe, amikor Kehl megint megsérült. Ott van még a talpraesett középhátvéd, Mats Hummels, akinek a Bayern kötött útilaput a talpára, mert tapasztaltabb játékost akartak erre a posztra. Aztán a közönségkedvenc Kagava Sindzsi következik, a 22 éves japán középpályás a Cerezo Oszakától igazolt Németországba, mindössze 300 ezer fontért. És persze ott van, vagy inkább ott volt a szintén 22 éves Nuri Sahin, aki 11 éves korától játszott a Dortmundban, és most barátja, Mesut Özil csapattársa a Real Madridban.
A csapat összeállításának ez a radikális megváltozása elsősorban Kloppnak köszönhető, aki szeret szenvedélyes, egyben fegyelmezett, érzelmes, egyben elkötelezett játékosokkal dolgozni, és aki 2008-tól kezdve fokozatosan adta el a Dortmund nagynevű sztárjait. De mindenekelőtt az anyagi kényszer teremtette meg ezt a helyzetet.
Az a hatalmas költekezés, amit a ’90-es évek elején gyakorolt a Dortmund, egy évtizeddel később majdnem csődbe vitte a klubot. 2005 elején már 115 millió fontos mínusznál járt a klub, és a fizetésképtelenség határán a német rendszernek köszönhetően az amatőrliga réme lebegett a szemük előtt. Végül a huszonnegyedik órában menekültek meg, de a pénznek így is szűkében maradtak. „A gazdasági válság rákényszerítette a Borussiát, hogy új utakat keressen magának” – mondja Ricken. Hirtelen a fiatal és olcsó tehetségek felé irányult a figyelem. „És végül ez lett a klub új filozófiája.”
Azután, hogy nagy nehezen megmenekültek, három borzalmas év következett, majd 2008 nyarán Klopp lett a csapat vezetőedzője. A csatárból lett védő a német második vonalban készült fel a nagy megméretésre, az FSV Mainz 05-öt edzette évekig, és a kis klubbal még a Bundesligába is feljutott. Nem feltétlenül tartották őt számon győztes típusként, de híres volt arról, hogy mennyire fel tud tüzelni egy csapatot vagy akár egy egész klubot.
„Amikor otthagytam a Mainzot, az volt az elsődleges szempont, hogy olyan csapathoz kerüljek, amelyik többet nyer, mint amennyit veszít. És az első naptól fogva az volt az érzésem, hogy ez itt menni fog – mondja az FFT-nek. – Világos volt, hogy a költségvetésünk korlátozott, mert elsődlegesen a klub anyagi túlélése volt a cél, mégis meg tudtuk szerezni azokat a játékosokat, akiket akartunk. Igen, át kellett csoportosítanunk a pénzeket, de mégis sikerült szerződtetnünk például Neven Suboticsot a Mainzból, mintegy négy és fél millió euróért ő volt a legdrágább igazolás, amihez valaha is közöm volt. Sohasem volt olyan pillanat, amikor azt éreztem volna, hogy még több pénz kellene, hogy megvehessünk valakit.”
Legyőzheti-e a fiatal Dortmund a BL legnagyobbjait?
Amíg mindez magyarázatot ad arra, hogy egy olyan patinás európai klub, mint a Borussia Dortmund miért vág bele egy szezonba zöldfülűekkel, arra már nem, hogy miért sikerült ezeknek a kölyköknek ízekre szedniük a Bundesligát.
Erre három magyarázat adódik. A fő ok az általában borostás, lezser ruhákat viselő, játékosait a „fiúkként” emlegető Jürgen Klopp. Két év alatt sikerült olyan csapatot összehoznia, amelyik nagy lélekkel bír, és nagy benne az összetartás. Egyik játékosnak sincs nagy egója, a többségük fáradhatatlanul fut, ami lehetővé teszi, hogy Barcelona-jellegű merész támadójátékot játsszanak, és mélyen a saját térfelén lerohanják az ellenfelet. „Az a feladatom, hogy a csapat a pályán ne keltsen olyan benyomást, mintha a futballisták aznap reggel találkoztak volna először, hanem inkább az látszódjon, hogy kiválóan szervezettek, és nagyon egymásra vannak hangolva” – mondja Klopp.
Ezzel nem sikerült éppen feltalálnia a spanyolviaszt, de egy olyan sportágban, amelyik még mindig túlértékeli az egyéni teljesítményt, mégis kifizetődő hozzáállás. „Korábban az a csapat nyerte a meccset, amelyiknek az adott poszton jobb embere játszott – mondja Klopp. – De ma már akkor is lehet győzni, ha az ellenfélnek minden poszton jobb az embere, nekünk viszont van egy taktikai elképzelésünk, amihez mindenki tűzzel-vassal ragaszkodik.”
A Dortmund sikerének második oka, hogy azok a fiatalok, akiket Klopp felkért, hogy ehhez a taktikához ragaszkodjanak, elképesztően jók. És nem véletlen, hogy egy időben tűntek fel a színen. A 2010–11-es idényben két évtized után először fordult elő, hogy a játékosok átlagéletkora 26 év alatt volt. És a fiatalok többsége német nemzetiségű. A trend már a vb-n is megfigyelhető volt, a német válogatott állt ki a legfiatalabb csapattal (25.2 átlagéletkor), és majdnem a döntőig menetelt.
Vannak, akik ezt az új német „utánpótlás-mániának” nevezik, és annak tudják, be, hogy a német kluboknak kevesebb pénzük van, mint az angol, spanyol vagy olasz együtteseknek. Van ebben igazság, de akad még két másik szempont is.
Az egyik az, hogy a pénzhiány nem új jelenség a Bundesligában, az viszont, hogy nem olcsó külföldieket vásárolnak, már az. A második, hogy ha valaki fiatal, az még magában nem jelent minőséget is. Egy dokumentumfilmben Michael Frontzeck, a Gladbach edzője ezt mondta: „Nincs itt szó semmilyen mániáról. Nem arról van szó, hogy fiatalokat játszatunk azért, mert fiatalok. Ha egy játékos magára vonja a figyelmet az edzésen vagy felkészülési meccseken, én pedig úgy gondolom, hasznára lesz majd a csapatnak, akkor nem érdekel, hogy tizenhat vagy harmincnyolc éves.”
Ez nem amolyan handabanda, és nemcsak a Dortmundnál látszik beigazolódni, de a kiesőzónában is. A hatalmas nyomás ellenére is több kiesés ellen küzdő edző ment szembe a szokványos gondolkodásmóddal, és játszatott pelyhes arcú ifjakat olyan poszton, ahol a tapasztalat lenne a legfontosabb: a kapuban. A Gladbachban Marc-André ter Stegen alig volt 19 éves, amikor beállt, a kaiserslauternes Oliver Baumann pedig mindössze 20. Mindkét csapat bennmaradt.
Németország folyamatosan javul és fiatalodik
Az, hogy az ifjú német tehetségek ilyen számban jelentek meg, nem annak az eredménye, hogy a klubok próbálnak az anyagi összeomlástól megmenekülni. Inkább hosszú távú következménye az 1998-as világbajnokságnak és a 2000-es Eb-nek, amelyeken a német válogatott leszerepelt. Ezek után a német szövetség átfogó programot hirdetett, és kötelezővé tette a profi kluboknak, hogy tehetségközpontokat nyissanak.
Az elmúlt tíz évben a német klubok 445 millió fontot költöttek el tehetséggondozásra, és most érett be e gyümölcs. „Az infrastruktúra elképesztő mértékben fejlődött – mondja Ricken. – Amikor kissrác voltam, gyakran játszottam betonpályán, az öltözők plafonjáról pedig lógott a penész. Az edzők is sokkal profibbá váltak. Ma már minden részfeladatra vannak asszisztenseik, olyan emberek, akik saját területük szakértői.”
Ricken szerint a modern játék ráadásul olyan agilitást és mozgékonyságot követel meg, amire csak a fiatalok képesek: „A fizikai követelmények elképesztően megnőttek, lehet, hogy ezért is változik a korösszetétel, hiszen a fiatalok könnyebben alkalmazkodnak”.
A sorozat korábbi része:
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában.)
