A német George Best – csak lazább

 

Szöveg Uli Hesse Fordítás Kovács Gergely

Ezerkilencszázhetvennégy januárjának végén, négy nappal az előtt, hogy a Real Madrid a Real Murciával vívott csatát, madridi lakásában meg­csörrent Günter Netzer telefonja. A vonal másik végén barátja, Michael Pfleghar rendező szólt bele, aki a ’60-as években Frank Sinatrával készített filmeket, és egy ideig az énekes lányával, Tinával is randizgatott.
Netzer akkoriban izomszakadás miatt pont nem játszhatott néhány hétig, ezért kérdezte meg cimborája, hogy hogy van. Amikor Netzer azt válaszolta, hogy még egy hétig nem edzhet, gyorsan jött a válasz. „Remek! Pakold össze a legalapvetőbb holmikat, legyen nálad fogkefe és öltöny. Holnap találkozunk Londonban, utána pedig Los Angelesbe repülünk, majd ellátogatunk Tina esküvőjére Las Vegasba.”
Tina Sinatra épp a dalszerző Wes Farrell-lel készült összeházasodni a legendás Caesars Palace kaszinóban. Az esküvő nagy esemény­nek számított, már csak azért is, mert Frank Sinatra az előző este öt év után először lépett fel a városban.

Netzer viccelődve próbált kibújni, mondván nincs megfelelő öltözéke a bulira. Pfleghar habozás nélkül válaszolt: „Akkor csak egy fogkefét hozz magaddal, a többit megvesszük Londonban”. Amikor Netzer megérezte, hogy barátja nem tréfál, ezt kérdezte: „Hogyan gondolod, hogy elutazhatok anélkül, hogy bárkinek is szólnék? Még az országból sem fogok kijutni.”
A Real Madrid szigorúan vett minden ilyesmit. A játékosoknak minden hosszabb utazást be kellett jelenteniük. A klub begyűjtötte az útleveleket, részben azért, hogy ha a csapat utazik, a játékosok ne felejtsék otthon, másrészt azért is, hogy elejét vegyék a kicsapongásoknak.
„Beszéltem a nagykövetséggel, vár téged egy másik útlevél” – felelte Pfleghar. Netzer másnap nemcsak útlevelet kapott a követ­sé­gen, de egy kiváló minőségű öltönyt és egy széles karimájú kalapot is. Ennek ellenére, ahogy sétált végig a madridi repülőtéren, azt érezte, jelmeze ellenére bármikor leleple­ződ­het.

Akárhogy is nézzük, a világ egyik legnagyobb klubjának sztárjátékosa volt. Hét hónappal korábban szülővárosa csapata, a Borussia Mönchengladbach 800 ezer nyugatnémet márkát zsebelt be érte, ezzel ő lett a Real Madrid amúgy is illusztris keretének legérté­kesebb tagja. Jól is keresett. „Ez több mint a csapat felének fizetése összesen” – sirán­kozott Raimundo Saporta, a klub akkori alel­nö­ke, amikor Netzer 350 ezer márkás éves díjazást követelt magának. Végül 295 ezerben állapodtak meg.
Nagyon látványos bevásárlás volt, azt már ne is említsük, hogy ellentmondásos is. A nyugatnémet válogatott szövetségi kapi­tánya, Helmuth Schön nagyon nem örült annak, hogy Eb-győztes csapata egyik tagja egy évvel a hazai pályán rendezett világ­baj­nok­ság előtt külföldre távozott, és még az sem volt biztos, hogy hazaengedik a válo­gatott mérkőzésekre. 1973 júniusában, két nappal a ’Gladbach és a Köln közötti német kupadöntő előtt a Kicker futballmagazin azt írta, hogy létezik egy „titkos Netzer-terv”, amely szerint – spekulált az újság – a Bayern München kölcsönvette volna egy évre a Real Madridtól, pont a világbajnokságig.

Netzerre nagyon nagy szükség volt. Nyugat-Németországban még mindig mindenki az angolok 1972. áprilisi legyőzéséről áradozott, a Wembleyben végeztek a házigazdákkal 3–1-re. A mérkőzés a mai napig a német futball­mitológia része, és ez nem kis mértékben köszönhető a mágikus Netzer–Beckenbauer összjátéknak. Amikor Netzer előrevágtatott, a söprögető Beckenbauer fedezte, amikor Beckenbauer döntött úgy, hogy elöl próbál­kozik, Netzer állt be a keletkező résbe hátul. Mindenki arról beszélt, összeállhat-e újra a páros.
Sajnos a terv sosem valósult meg. Nem csak Schön nem örült Netzer spanyol igazolásának. A ’Gladbach ikonikus vezetőedzője, Hennes Weisweiler szintén szomorú volt emiatt. A megelőző tíz évet azzal töltötte, hogy állandó párbeszédben állt Netzerrel, végigtárgyaltak mindent, a taktikai kérdésektől elkezdve a játékosok helyes életstílusáig.

Ennek az volt a legfőbb oka, hogy Netzer semmilyen tekintély előtt nem volt hajlandó meghajolni, Weisweiler viszont csak a tekintélyben hitt, és cseppet sem bízott meg a szertelen játékosokban. Kicsivel később azzal sokkolta a közvéleményt, hogy lecserélte Johan Cruyffot a Barcelonában. Netzer esetében is azon dolgozott, hogy a középpályás zseni értésére adja, ki a főnök. Éppen ezért a csapatkapitány a kispadról nézte végig utolsó mérkőzését a ’Gladbachban, méghozzá a kupadöntőt.
Amikor Netzer a meccs napján értesült a döntésről, annyira ideges lett, hogy összecsomagolt a szállodában, és készen állt, hogy otthagyja a csapatot. Később középpályás társa, Herbert Wimmer idézte fel, hogyan vitatkozott vele hosszú ideig Berti Vogts és Jupp Heynckes, míg végül sikerült maradásra bírni.

 

A félidőben 1–1 volt az eredmény, és Weisweiler jelezte Netzernek, hogy beáll. Ő szinte fel sem nézett, úgy mormogta: biztosan nem. Weisweiler is tudta, hogy ez most nem a megfelelő idő és alkalom a végső nagy összecsapásra, ezért szó nélkül elballagott. Az a két ember, akik a legtöbbet tették azért, hogy a ’Gladbach jellegtelen másodosztálybeli csapatból Európa egyik legizgalmasabb klubja legyen, a pad két széléről, egymástól a lehető legnagyobb távolságból nézték végig a második félidőt.
Amikor a mérkőzést lefújták, az eredmény még mindig 1–1 volt. A hosszabbítás előtti szünetben Netzer átvágott a pályán, miközben a közönség a nevét skandálta. Odament a gyepen fekvő Kulikhoz, és megkérdezte, bírja-e még. Az jelezte, hogy alig kap levegőt. Netzer bólintott, és kérte Kulikot, hogy menjen le. Kulik biztos volt benne, hogy a parancs Weisweilertől jött, ezért nem is gondolkodott, így tett. Netzer visszabaktatott a kispadhoz. Jöttében odavetette Weisweilernek: „Most már játszom”. Elkezdte levenni a melegítőjét. Amikor ezt észrevették a csapat szurkolói, embertelen ujjongásba kezdtek. Több volt ez nekik egyszerű kupadöntőnél. Nemcsak azért, mert a két szomszédos város rivális csapatai feszültek össze, hanem mert bejött a kedvencük, akit a lelátó rigmusai már a világ legjobb játékosának neveztek. Senki sem tudta, mi az igazság. Nem sejtették, hogy saját magát hozta be. A teljes igazság csak Weisweiler 1983. júliusi halálakor derült ki arról a bizonyos júniusi délutánról a Rhein­stadionban.

Három perce zajlott csak a hosszabbítás, amikor Netzer áttört a felezővonalon, lepasszolta a labdát Rainer Bonhofnak, futott tovább, visszakapta, majd kapásból a felső sarokba vágta ballal. A ’Gladbach ezzel a góllal nyerte meg a kupát, egyben ez volt Netzer utolsó gólja Németországban. A mérkőzés után egy újságíró megkérdezte, mit tervez a Real Madriddal. Azt válaszolta, alig várja már, hogy a spanyol óriásnál játszhasson. Majd hozzátette, egyedül attól fél, hogy a spanyol labdarúgást hírhedten nagy fegyelem jellemzi, biztosan le kell majd vágatnia a haját, és öltönyben kell járnia. „Nyakkendőt még felveszek, de a fodrászhoz biztosan nem rángat el senki.”
Majd kicsivel később átsétált a madridi repülőtér kapuján, hogy felszálljon a Londonba tartó járatra. A sörénye még mindig az volt, amelyet a híres, 1972-es londoni össze­csapáson viselt. A magas Netzer, a lobogó sérója, a német válogatott zöld, idegenbeli meze mélyen beégett minden angol szurkoló emlékezetébe, szimbóluma lett a súlyos vereségüknek.

Netzer az 1960-as évek vége óta hordta így a haját, ezzel ő lett az első olyan német játékos, akinek a gallérja alá nőtt a lobonca. Akkoriban ez nagyon komoly divatbeli állásfoglalás volt. 1971-ben életrajzi könyv jelent meg Netzerről Rebel on the Ball (Lázadás a futballban) címmel, mert már akkor is látszott, hogy mindent a szokványos­tól eltérően csinál. Bob Dylant és Rolling Stonest hallgatott akkor, amikor a csapattársai még bőven a német popban merültek el. A többiek általában feleségül vették iskolai szerelmüket, amíg ő egy csodálatos és titokzatos aranyműves nővel randizgatott, aki mindig fekete ruhában járt. Még a legnagyobb német sztárokban, például Beckenbauerben is volt ekkoriban valami provinciális, miközben Netzer kreatívan gondolkodott, volt benne valami művészi.
Amikor a madridi repülőtéren vágott át álruhájában, azon gondolkodott, vajon valójában lázadó-e. Imponált is neki ez a címke, ugyanakkor azt gondolta, az emberek néha egy kicsit messzire mennek. Ekkoriban zajlottak a diáklázadások is, és a sajtó előszeretettel vont párhuzamot a politika és a futball között. Úgy tartották, hogy a Bayern München labdabirtoklós futballja a konzervatív, idős politikai vonal leképezése, míg a ’Gladbach agresszív, fiatalos játéka a lázadó ellenzéket
képviseli. Az esszéista Helmuth Bottiger nagy visszhangot kiváltva azt írta ekkoriban, hogy a Netzer védjegyévé vált hosszú passzokat „az utópia légköre lengi be”.

Néhány évvel ez előtt megkérdezték Netzertől, mit gondol erről a korabeli hatalmas felhajtásról. „Néha magam is csak kapkodtam a fejem, mert előfordult, hogy olyasmit magyaráztak bele a játékunkba, amit mi nem is gondoltunk volna, nem szántunk neki mélyebb jelentést. Nem politikusok voltunk, hanem sportemberek. Én is olvastam a politikai és művészeti rovatokat, mert tudni akartam, miket beszélnek az emberek. Viszont a véleményüket nem vettem túl komolyan.”
Ha viszont nem volt lázadó, akkor miért viselkedett így? Miért szállt fel titokban egy Londonba tartó repülőgépre, miközben fél tucat szabályt szegett meg? Nem volt ostoba, az egyszer biztos. Pontosan tudta, mi történik, ha kiszúrja egy szurkoló vagy egy újságíró, ha megtudja a klubja, hogy lábadozás helyett inkább nyolc időzónát lép át, hogy Frank Sinatrával smúzoljon, pláne úgy, hogy a Real Madrid már nem is volt versenyben a bajnoki címért, ami részben annak is köszönhető volt, hogy gyengén kezdte az idényt. Biztos volt benne, hogy ha mindez kiderül, kirúgják. Az egyetlen magyarázat, amit logikusan talált minderre, az volt, hogy kényszeresen vonzódott mindenhez, ami eltért az átlagostól. Ahogy később önéletrajzában megállapította, nyughatatlan a természete.

Úgy érkezett meg Londonba, hogy senki sem ismerte fel. Pfleghar azonnal elvitte őt bevá­sárolni, majd útnak indultak Los Angelesbe, végül magánrepülővel eljutottak Las Vegasba is. Amíg csapattársai a Murcia elleni mérkőzésre készültek, ő kényelmesen helyet foglalt, és hallgatta Frank Sinatrát. Asztalánál többek közt Sammy Davis Junior és Neil Diamond foglalt helyet, és lázba jöttek, amikor megtudták, hogy Netzer futballista. Ám gyorsan lecsillapodtak, amikor rájöttek, hogy a játék európai változatáról van szó.
Netzer közben azon töprengett, mit szólnának otthon, ha kiderülne, hol van. Amellett, hogy lázadónak tartották, azt is mondogatták: playboy, és gyakran hasonlították George Besthez. Bizonyos értelemben ez merő ostobaság volt. Netzer nem ivott, és nőügyei sem voltak. De azt pontosan értette, honnan e hírnév. Volt egy kis bárral összekötött diszkója Mönchen­gladbachban, ahova messziről érkeztek a vendégek, mert a pultos, Picco készítette a legjobb koktélokat a környéken. Amikor 1971-ben megnyitotta a helyet, Weisweiler így reagált: „Mindennek vége”, amivel arra gondolt, hogy játékosa hajnalig partizó fickóvá válik.

 

Az autókért is rajongott. Még húszéves sem volt, amikor már egy Mercedest, egy Porsche 911-est és egy Jaguart tudhatott a magáénak. A Jaguart végül Beckenbauernek adta el, mert megakadt a figyelme egy sárga Ferrari Dino 246 GT-n. Ebben az autóban halt meg kis híján 1970 januárjában. A balesetet ugyan túlélte, de sérülései miatt nem vehetett részt a mexikói világbajnokságon.
Amikor Sinatra a Come Fly With Me-vel megkezdte koncertjét, már csak öt hónap volt hátra az újabb világbajnokságig. Erre sem pályázott túl jó eséllyel, amit részben a Real Madridban töltött első idénye rengeteg sérülésének köszönhetett, részben pedig annak, hogy Schön kedvenc játékmestere inkább a kiszámíthatatlan természetű Wolfgang Overath volt. Így már talán érthető, miért emlékeznek rá hazájában az ország valaha volt legjobb csapatának legjobb játékosaként, miközben külföldön alig ismerik. Egyszerűen nem a legjobban időzített. Néha pedig egyszerűen csak nem volt szerencséje.

Élete vitathatatlanul legnagyobb mérkőzését 1971. október 20-án játszotta. A Mönchen­gladbach az Intert látta vendégül a BEK nyolcaddöntőjének a visszavágóján. Az első meccset az olaszok nyerték meg 4–2-re. Heynckes első gólja Netzer passzából született. Nem sokkal a szünet előtt Netzer 25 méterről vágott be egy szabadrúgást, de ekkor már 4–1 volt az eredmény. Hét perccel a má­so­dik félidő kezdetét követően a ’Gladbach 10-es játékosa lelépett a védő­jéről. A saját tizenhatosánál kezdte meg a sprintet, majd alig néhány pillanat múlva már az Inter kapuja előtt rohant. Heynckes beadta neki a labdát, ő pedig jobb külsővel elegánsan ívelte azt a kapuba. A német csapat végül 7–1-re győzött. Az egyetlen probléma az, hogy mindez mit sem ért. Az első félidőben ugyanis bedobtak egy kólás dobozt, ami fejen találta Roberto Boninsegnát, aki ettől kiterült. A német szurkolók biztosak voltak benne, hogy csak szimulál. Öt évvel ezelőtt a mérkőzés mára már elhunyt játékvezetője, a holland Jef Dorpmans is azt nyilatkozta a német televíziónak: „mindig is úgy vélte, csak megjátssza magát”. Ennek ellenére az Inter óvott, a mérkőzést újrajátszatták, és a végeredmény 0–0 lett. Ezzel a Borussia kiesett.
Netzer ugyan rangos trófeákat gyűjtött be klubszinten, de sokkal több is összejöhetett volna, ha mondjuk a Bayernt erősíti, vagy hamarabb szerződik külföldre. Lojális volt a ’Gladbachoz, már csak azért is, mert a csapat legnagyobb sztárjaként tekintettek rá, de ő is tudta, hogy Weisweiler tempós játéka nem alkalmas arra, hogy megnyerjék a bajnokságot. Ez pedig örökös elégedetlenséget szült közöttük. Netzer nem fogadta el azt sem, hogy néha tartalékolni kell az energiát, és nem mindig lehet rögtön a labdaszerzést követően kontratámadást indítani. Ebből a vitából származik Weisweiler egyik legjobban sikerült aranyköpése is: „A les az, amikor egy magas idióta túl későn passzol”.
Netzer azonban sosem bánta az elszalasztott lehetőségeket. Nyert még néhány bajnoki címet a Real Madriddal, egy idényt a Grasshoppersnél is eltöltött, majd 1977-ben visszavonult, és nagyon gyorsan el is kezdte új életét, amelyben játékoskorához hasonlóan bátran viselkedett. Sokan meglepődtek, amikor a Hamburg még ugyanabban az esztendőben kinevezte vezetőedzőnek, de megint csak azok tettek így, akik rendre alábecsülték őt, például üzleti érzékét is. Netzer nem azért nyitotta meg bárját, hogy aktív éjszakai életet élhessen, hanem hogy legyen egy kötődése a világhoz a futballon kívül is.

Felépítette azt a Hamburgot, amelyik 1983-ban elverte a Juventust Athénban, és ezzel BEK-győztes lett, viszont nyughatatlansága ismét közbeszólt, és elvesztette érdeklődését az edzői munka adminisztratív része iránt. Később hatalmas vagyonra tett szert azzal, hogy megvette, majd eladta a meccsek közvetítési jogait, végül ő maga is feltűnt a kamerák előtt, 1998 és 2000 között Németország egyik legnépszerűbb kommentátora lett. A nézők kedvelték eszét, őszinteségét és humorát.
Ki tudja, lehet, hogy akkor, 1974 januárjában, a világ legnagyobb hírességei közt hallgatva Frank Sinatrát tanulta meg, hogy nyugodtan lehet önmaga. Másnap személyesen is bemutatták a menyasszony édesapjának. A beszélgetés egy pillanatában Sinatra megkérdezte Netzert és Pfleghart, nincs-e kedvük találkozni Elvisszel. Aznap este ugyanis a Hiltonban lépett fel. Néhány óra elteltével már ott ültek a színpad előtti asztalnál, előttük pezsgővel, miközben a Király a mikrofonba öntötte szívét, és épp olyan fehér ruhát viselt, mint a Real Madrid meze.
Csütörtökön, mindössze hat nappal azt követően, hogy Pfleghar felhívta őt, az időeltolódástól még mindig bódult Netzer megjelent a Real Madrid edzőpályáján. Ignacio Zoco megkérdezte, nézett-e valami érdekeset a tévében a hétvégén. Netzer csak rázta a loboncát. Zoco, a középpályás, aki épp készült elvenni Maria Ositz énekesnőt, hozzátette: „Sinatra koncertjét közvetítették”. Netzert kirázta a hideg.
Zoco folytatta: „Maria esküdni mert volna, hogy pont egy olyan figura ült a közönség soraiban, mint te. Valószínűleg van egy hasonmásod, Günter.”
Évtizedek teltek el, mire Zoco megtudta, mi az igazság. De neki is tudnia kellett volna: nincs Netzerhez fogható.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. augusztusi számában.)