A nagy Egyiptom-Algéria futballháború

 

 

Cikkünk 2010 júliusában jelent meg!!!

Hat órával a kezdő sípszó előtt a kairói Nemzetközi Stadiont már diadalittas örömódák zengik be. Mire az egyiptomi és algériai játékosok kisétálnak a gyepszőnyegre, a fülsiketítő hangzavar szinte áthatolhatatlan. A stadion befogadóképessége 70 ezer, de legalább 100 ezer ember jutott be a rohamrendőrök között, akik inkább azzal voltak elfoglalva, hogy a stadionon kívül őrizzék meg valahogy a rendet. Akkora a zaj, hogy az algériai himnusznak egy hangját sem lehet felismerni. „Isten hozott a pokolban”, hirdeti egy hatalmas egyiptomi zászló, amelyet a maroknyi algériai szurkoló orra elé feszítettek ki. Néhány zöld és fehér zászló, melyeket csak néhány üres széksor választ el az őrjöngő tömegtől. Eközben az óriáskivetítőn az algériai játékosok rémült arcát mutatják, amint himnuszuk éneklésével próbálják elnyomni a hangzavart.
A történelem ismétli önmagát. Egy ki-ki meccs a világbajnokságra jutásért szomszédos és rivális országok között igencsak szenvedélyes érzelmeket hozhat a felszínre. De itt még többről van szó. A két viadal keretbe foglal két évtizedet, amelynek elején a két csapat hasonló körülmények között, egymás testén keresztül próbált kijutni az 1990-es olaszországi világbajnokságra. Ez a mérkőzés, „A halálos meccs” a futballtörténelem legszégyenteljesebb pillanatai közé tartozik. Szurkolók és játékosok olyan kegyetlenséggel estek egymásnak, hogy az örökre megmérgezte a két ország közötti kapcsolatot.

„Hihetetlen volt – emlékezik vissza Ajman Junisz egyiptomi védő, aki játszott azon a bizonyos mérkőzésen. – Az algériai csapat tele volt sztárokkal, őrült harc volt minden egyes futballista között. Senkit nem érdekelt, mit mondtak az edzők a mérkőzés előtt, csak harcoltunk. Az egy csata volt, nem futballmérkőzés. Mint az izraeli háború, 1973-ban.
Egyiptom győzött 1–0-ra, de a vereségen, egy kérdéses les-szituáción és a tunéziai játékvezető ténykedésén felbőszült drukkerek a mérkőzés után is folytatták a harcokat. Az összecsapásokban az egyiptomi csapatorvos egy törött üveg miatt elveszítette egyik szemét. Lakdar Bellumit, az algériai legendát, akit korábban megválasztottak Az év afrikai labdarúgójának is, távollétében vádolták meg a sérülés okozásával, nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, és le is tartóztatták. Bellumi kiállt ártatlansága mellett, és egy tavaly szeptemberi interjúban volt csapattársát vádolta meg a szörnyű tettel. Az algériai elnök, Abdelazíz Buteflika közbenjárásával Bellumit húsz év után végül felmentették, de az ügy lezárulta előtt a két csapat tavaly júniusban még találkozott egymással. Algéria azon a vb-selejtezőn 3–1-re győzött, ami azt jelentette, hogy a novemberi visszavágón Egyiptomnak három góllal kellett nyernie ahhoz, hogy kvalifikálja magát a világbajnokságra. Döntetlen esetén Algéria jut ki, ha pedig Egyiptom 2–0-ra nyer, akkor a megegyező pontszám és egyenlő gólkülönbség miatt Szudánban, semleges pályán dől el, melyik csapat utazik Dél-Afrikába.
A tét nem is lehetett volna nagyobb: a játékosok nemcsak a világbajnoki kvalifikáció terhét hordozták vállukon, hanem az 1989-es szörnyű mérkőzés örökségét is. Minden segítség jól jön. Amr Zaki, Egyiptom klasszis csatára, aki hátára vette a tavalyi szezonban csapatát, a Premier League-ben szereplő Wigant, egyedül áll a kezdőkörben szemben az algériai játékosokkal. Szeme csukva, keze az arcán. Magányosan imádkozik Allahhoz.

 

Még 72 óra…
Szaleh Zakareja hajnalhasadta előtt kelt, abban reménykedik, hogy még tud venni jegyet a meccsre. A 23 éves mérnökhallgató vonattal utazott le Alexandriából, és öt órát állt sorban abban bízva, hogy neki is jut egy a 70 ezer hivatalos belépőből. De ahogy több tízezernyi szurkolóé, az ő reményei is hiábavalóak voltak.
„Rosszkor jöttek – mondják a rendőrök a tömegben állóknak. – Vissza kell jönniük holnap.”
A tömeg felbőszül.
„Ez mind azért van, mert a kormány emberei felvásárolták az összes jegyet, hogy aztán a feketepiacon adják el őket – kiabálja Zakareja. – Hatalmas a korrupció. Körülbelül 15 egyiptomi fontért (mostani áron mintegy 600 forint– a szerk.) kellene árulni a jegyeket, de holnap tízszer annyiért fogják őket eladni.”
Az egyiptomiak számára ez a mérkőzés hosszú ideje az első jó dolog az országban. A nincstelenség, Mubarak elnök tekintélyelvű kormányzása és a népbetegségnek tekinthető, az élet minden területét megfertőző korrupció valóban kevés okot ad az örömre. A futballválogatott, a „Fáraók”, Afrika bajnokai az egyetlen dolog, amire az egyiptomiak mostanában igazán büszkék lehetnek.

 

„Ma már nincs el-Ahli vagy Zamalek – mondja Zakareja arra a két csapatra utalva, amelyek az elmúlt években főszereplői voltak a hazai bajnokságnak, Afrika legtüzesebb futballösszecsapásainak. Eközben a rohamrendőrök gumibotjaikkal oszlatják a tömeget, akik azt éneklik, hogy „Szamír Zaher (az egyiptomi futballszövetség elnöke – a szerk.), egy seggfej vagy!”
„Sajnos a média is felnagyítja ezt a találkozót. Néhány ember szívrohamot fog kapni. Még arra is megkérték a nőket és az egyszerű szurkolókat, ne jöjjenek ki a meccsre, hogy az igazán fanatikus szurkolók minél többen férjenek be a stadionba. A média háborút csinál egy futballmérkőzésből.”
Az Egyiptom és Algéria közötti médiaháború azóta tart, hogy Egyiptom 1–0-ra legyőzte Zambiát, és ismertté vált, a két csapat egymás elleni meccse fog dönteni a kvalifikációról. Gyanakvás mindenek felett. Sem sajtótájékoztatók, sem nyilvános edzések nem voltak, nehogy kiszivárogjon valamiféle taktikai titok. Tavaly júniusban, amikor utoljára sajtótájékoztatót tartottak az Algéria–Egyiptom mérkőzés előtt, a hazaiak sokat látott vezetőedzője, Rabah Szaadane, aki a ’86-os mexikói vb-re is kivezette Algériát, sírva fakadt a kamerák előtt, akkora volt rajta a hazai média nyomása. A szakmai stábot és a játékosokat hét lakat alatt őrzik. Az egyiptomi bajnokságot a mérkőzés előtti egy hónapban felfüggesztették, hogy a játékosok megfelelően fel tudjanak készülni, de a döntésnek volt egy kellemetlen mellékhatása is: futball híján a sajtó azzal foglalkozott, hogy még tovább szítsa a két ország közötti feszültséget.

A média folyamatosan provokálta az embereket, „1989 szellemét” is felhasználva szinte háborús hangulatot szított. A népszerű egyiptomi futballhetilap, a Shoot mind a húsz oldalán ezzel a mérkőzéssel foglalkozott. A címlapra egy, a 300 című filmből csent képet helyeztek ki úgy, hogy az egyiptomi játékosok arcát montírozták a katonák arca helyére. Elől Hasszan Sehata vezette a csapatot egyiptomi zászlóval a kezében. „Támadás!” – buzdított a vérfoltokkal díszített főcím. Még a Coca-Cola is olyan pólókat árusított, amelyeken azt hirdette a felirat, „Ott voltam 1989-ben”. Ugyanekkor a Vodafone robogós csapatot indított a városban, és minden sofőrnek egy aktuális futballsztárt és a „Halálos Meccset” egyszerre megidéző posztert varrtak a hátára. Az ország legnépszerűbb futballistája, Mohamed Abutrika szerepelt rajta, amint térden állva imádkozik. A szlogen így szólt: „Minden egyiptomi imádkozzék értünk!”.
Ismerve a körülményeket, azon sem csodálkozhattunk volna, ha egyetlen algériai szurkoló sem kockáztatta volna meg, hogy elkíséri csapatát a meccsre. De a vendégek megkísértették a sorsot.
„Csak a média fújja fel az egészet, ők csinálnak ebből háborút – mondja Fodil Lyes, az algériai Echorouk tudósítója, miközben az egyiptomi szövetség főhadiszállásán átveszi újságírói belépőjét. – Az 1989-es meccsen Egyiptom megérdemelten nyert, még akkor is, ha lesgóllal. Egy hete vagyok itt, és semmilyen problémám nem volt még. Az embereknek jó a kapcsolatuk egymással – mondja, miközben lepillant az újságírói belépőjére, melyen hatalmas betűkkel virít, hogy ALGÉRIA, és gyorsan zsebre vágja. – Persze szombaton más lesz a helyzet.”

Még 48 óra…
Az algériai zászló fehér és zöld színe ritkaságnak számít ezekben a napokban Kairóban, de a szurkolók tudják, hogy a Zamalek szigeten fekvő algériai nagykövetségen viszonylagos biztonságban érezhetik magukat. Több százan gyűltek itt össze, hogy megvásárolják a világ egyik legveszélyesebb jegyét, és azon 2000 algériai között tudhassák magukat, akik szembenéznek az egyiptomi drukkerekkel. Nem mondhatni azonban, hogy a szurkolók különösebben elégedettek lennének a vendégszeretettel.

„Az egyiptomiak annyira félnek, hogy mindent megtesznek, hogy lehetőleg csak hazai drukkerek legyenek a stadionban – morgolódik Elias Filali angol-algériai üzletember, aki Londonból repült ide, hogy jegyet vegyen a meccsre. – Aljas dolog ez, ami a médiában folyik. Nekik most Egyiptom jó híre a tét.”
A legtöbben Líbián keresztül, autóval érkeztek Kairóba. Vannak, akik még messzebbről. Tuiza Mohammed úgy áll itt mellettem, mint egy karót nyelt katona, patyolattiszta szürke öltönyben, és algériai kendővel a fején. A 73 éves férfi lassan ötven éve követi mindenhová a csapatot, akkoriban is, amikor Algéria még francia fennhatóság alá tartozott, és az algériai futballválogatottat a FIFA és Franciaország eltiltotta, félve az ország elszakadásától. A hajtókáján a Front de Libération Nationale zászlaját viseli, mely gerillacsoport 1962-ben végül kivívta Algéria függetlenségét.
„FLN-katona voltam, életfogytiglanra ítéltek, kezemet és lábamat is megbéklyózták egy börtönben, melynek neve »A Halál Folyosója« volt” – üvölti.
„Miért volt börtönben?”
„Gránátokat dobtam egy francia rendőrre és egy barkira (olyan algériaiak, akik együttműködtek a franciákkal – a szerk.), aztán lelőttem őket. Azért öltem meg a barkit, mert információkat adott ki rólam. A börtönben megkínoztak. Többször elektrosokkolták a tökeimet, majd három év múlva, amikor kikiáltották a függetlenséget, szabadon engedtek. A futball összekovácsolja az embereket. Ez a meccs talán segít elfelejtenünk a polgárháborút Algériában.”
Habár az 1989-es mérkőzésen történtek vízválasztóak voltak a két nemzet közötti kapcsolatban, a gyűlölködés sokkal régebbre nyúlik vissza, egészen a gyarmati rendszerekig, melyek ellen Tuiza Mohammed is harcolt annak idején. Mint helyi riválisok, a dominanciáért versengtek egymással: Egyiptom az arab nacionalizmus vezetőjének tartotta magát, Algéria pedig vállalta a magányos harcos szerepét a gyarmatosítási politika ellen. Manapság már az egyiptomiak azon viccelődnek, hogy majd nyelvtanárokat küldenek Algériába, hogy rendesen megtanítsák arabul az elfranciásodott algériaiakat. Válaszul az algériaiak gyávasággal vádolják Egyiptomot, amiért az elárulta palesztin testvéreiket, amikor aláírta a békeszerződést Izraellel. A legtöbb átlagos ember azonban elsősorban egyszerűen arabnak tartja magát, szerintük a muzulmán testvériség minden sérelmet feledtet. Ahogy a tömeg felvonul, egyiptomi fiatalok egy csoportja magasba tartott zászlókkal tapsolja meg az algériaiakat, akik viszonozzák a gesztust. A túlbuzgó rendőrök azonnal közéjük csapnak.
Néhány órával később még ez a kevéske barátság is veszélybe kerül.

 

 

„Hallottad, törölték a meccset – megtámadták az algériai játékosokat” – mondja a FourFourTwo egyik informátora. Biztos, ami biztos, a támadás felvételeit egy órán belül összevágták, és feltöltötték az internetre. Az első videó sötét, a kamera folyamatosan rázkódik, véletlenszerűen ráközelítve egy hatalmas lyukra, mely az algériai csapatbusz ablakán éktelenkedik. A második a következményeket mutatja: néhány algériai játékos látszik rajta, akik vérző fejüket mutatják a kamerának. Néhány száz egyiptomi úgy döntött, hogy forró vendégszeretetüket kifejezve utcakövekkel megdobálják a csapatbuszt – három játékos sérült meg.
„Nem tettek semmit – mondja később Antar Jahia, válogatott labdarúgó az algériai állami rádióban, azzal vádolva az egyiptomi rendvédelmi szerveket, hogy semmit nem tettek a támadás megakadályozásának érdekében. – Öt kilós köveket nem lehet ötven méterről dobálni. Közel engedték őket, és végignézték, ahogy megdobálják a buszunkat. Ez szégyenteljes. A hazai meccsünkön mi virágokkal vártuk őket.”
Az algériai sportminiszter, aki szintén a buszon ült, elítéli a támadást, míg a futballszövetség elnöke biztonsági kockázatokra hivatkozva a mérkőzés elhalasztását kéri. De a látszat néha csal…

Még 24 óra…
Kairó utcái csendesek, de ez csak vihar előtti csend. Egyszerre több száz müezzin éneke szólít imára, hatalmas hangzavart keltve. A muzulmán világban a péntek a csendes elmélkedés napja, de nem az egyiptomi sajtónak. Ma legalábbis biztosan nem. Az egyiptomi hatóságok első reakciói szerint a tegnapi támadás meg sem történt, alátámasztva ezzel azt a népszerű nézetet, mely szerint az algériaiak találták ki az egészet, hogy elhalasszák a mérkőzést. A kormány közeli Al Ahram napilap is csalással vádolja az algériaiakat: „A csapatot szállító busz a reptértől a hotel felé tartott, amikor néhány játékos elkezdte kiütni a jármű ablakait, azt állítva, hogy azokat kövekkel dobták be.” Minden egyiptomi médium hasonlóan állítja be a történteket, azzal vádolva az algériaiakat, hogy az egész támadást megrendezték, mivel félnek lejátszani a kairói mérkőzést.
„Nyilvánvalóan saját maguk tették tönkre a buszukat – mondja a mérnökhallgató Zakareja. – Hogy miért? Azért, hogy ha kikapnak a meccsen, az egyiptomi szurkolókra tudják majd fogni.”
Még a korábbi egyiptomi sztár, Ajman Junisz is kétszínűséggel vádolja az algériaiakat, forrásai ugyanis azt állítják, a busz körül üvegcserepeket találtak. Ez valóban azt bizonyítja, hogy az ablakokat belülről verték ki. A buszsofőrt is bántalmazták, mivel az látta, hogy mire készülnek a játékosok.
„Az egész színjáték volt – mondta később a sofőr. – De amint láthatjuk, az algériai játékosok nem valami jó színészek.”

 

Kezdőrúgás…
Amr Zaki imái szinte rögtön meg is hallgattattak. Mindössze két perc telt el, amikor az egyiptomiak csatára, Mohamed Aboutrika telibe trafálta a kapufát, a kipattanóra érkező Zaki pedig közelről a kapuba kotorta a labdát. Egyiptomnak immár csak egy gólra van szüksége, hogy rájátszásra kényszerítse Algériát a világbajnoki repülőjegyért.
A gól bódítóan hatott a tömegre, hiszen az elmúlt hónapok emelkedett hangulata és nagyzoló hencegése csak a halálraítélt ember színlelt virtuskodása volt. A gól azonban rögtön reményt adott, reális reményt. A gól okozta eufória és az Algéria-ellenes rigmusok kántálása viszont lassan alábbhagyott, a tömeg megszelídült.
Ahonnan eddig trágár kiáltások áradtak a maroknyi algériai szurkoló felé, ott az egyiptomiak most kifejezéstelen arccal merednek a pályára, és idegességük a játékosokra is átragad. Egyiptom bátorsága eleinte megbénította Algériát, de a hazaiak most kettőt sem tudnak passzolni egymás után.

Lehetőségek adódnak, azonban most úgy tetszik, az algériai játékosok – a furcsa busztámadásban megsérültek fehér kötéssel a fejükön játszanak – lehetnek ott a világbajnokságon. Ahogy a mérkőzés a végkifejlet felé közelít, a stadion ünnepi hangulatát lassan félelem és kétségbeesés váltja fel. Az órákon át tartó sorbanállás, a napok óta tartó sajtóháború és a hónapok óta tartó gyűlölködés után most úgy tűnik, Egyiptom egyetlenegy góllal lemarad a vb-ről. Felnőtt emberek kezdenek sírni. Elkerülhetetlen, hogy a feszültség kiáradjon Kairó utcáira. De amikor már minden remény szertefoszlott, a csereként beállt Emad Moteb a 96. percben befejeli a második gólt. Az algériaiakon döbbent csend lesz úrrá, mindössze 30 másodperccel a célvonal előtt hasaltak el. Az egyiptomi kispad elárasztja a pályát, a lelátók szinte felrobbannak. Hihetetlen, de Egyiptom és Algéria azonos pontszámmal, azonos lőtt és azonos kapott góllal fejezte be a selejtezősorozatot. Négy nap múlva Szudánban kezdhetik az egészet elölről.

Százezernyi ember özönlik az utcákra, és házilag barkácsolt lángszóróikkal az égbe lődöznek.
„Az, hogy a mérkőzés legelején és legvégén is betaláltunk, azt mutatja, hogy az egész meccset ugyanabban a szellemben játszottuk végig” – kiabálja túl a harsogó autódudákat Essam Bilal, az egyik ünneplő egyiptomi.
„Ezek után, ha Allah is úgy akarja, meg fogjuk verni őket Szudánban.”
A stadion másik oldalán kőzápor zúdul a megtört algériai szurkolókra, még egyszer megforgatják bennük a már amúgy is mélyre döfött tőrt. Legalább 32 ember megsérült az összecsapásokban, 20 algériai. De Emad Moteb kései győztes góljának az egész világon nagy a visszhangja. Franciaországban több száz fiatal – főleg algériai bevándorló – randalírozott Marseille utcáin, kirakatokat zúzott be, autókat és hajókat gyújtott fel. Mekkában 50 egyiptomi szurkolót tartóztattak le, mivel túl féktelenül ünnepeltek a szaúdi? királyság konzervatív utcáin. Másnap a szudáni meccsre jegyet váltó algériaiak randalíroztak, egyiptomi üzleteket támadtak meg, és kifosztották az egyiptomi légitársaság irodáit. A győzelem új esélyt adott Egyiptomnak, de a szudáni meccs eredményétől függetlenül (Algéria egyébként Antar Jahia góljával 1–0-ra nyert végül, s kijutott Dél-Afrikába – a szerk.) a régmúlt sebei csak mélyebbé váltak.

(James Montague a szerzője az Amikor eljő a péntek: Futball a háborús zónában című könyvnek)

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. júliusi számában.)