Jelentkezz, ha magadra ismersz! – szólt az FFT 2010. júniusi számának a felhívása, amikor Hajdú B. István BL-emlékei és egy fotó segítségével lelepleztünk egy magyar srácot, akinek fél órával a kezdés előtt még jegye sem volt az 1995-ös bécsi BL-döntőre, a lefújás után pedig a pályán futott tiszteletkört a győztes Ajax-játékosokkal és a trófeával. Nos, a barátai azonnal felismerték Szőke Ákost, a „belógóművészt”, és feljelentették nálunk, hogy interjút készíthessünk vele.
Miért vonzódsz ennyire a sporteseményekhez?
A sport fontos és meghatározó szerepet játszott a családunkban. Nagybátyám válogatott gátfutó volt, 1984-ben együtt látogattunk ki az atlétikai Budapest Nagydíjra a Népstadionba. Hatvanezren voltak a nézőtéren, akkor tudatosult bennem, hogy a helyszíni jelenlét élménye semmivel nem pótolható. Olyan akkori klasszisokat láttam akkor élőben, mint Carl Lewis vagy Edwin Moses. Focimeccsekre is jártunk, emlékezetes, máig ható élmény az Újpest–Napoli BEK-meccs, 1990-ből. Nem voltam Újpest-drukker, de ezen a mérkőzésen az isteni Diegót láthattuk pályára lépni. Ekkoriban még kizárólag jeggyel jártunk sporteseményekre.
Mikor jutottál ki először nemzetközi „porondra”?
Magam is atletizáltam. Ehhez kapcsolódóan mentem 1993-ban a stuttgarti atlétikai világbajnokságra. Nézőként, mégis félig-meddig szakmabeliként voltam ott, de ez az esemény még nem jelentett annyira meghatározó élményt, mint a későbbiek.
Hogyan kezdődtek a belógások?
Először is nagyon fontos leszögezni, hogy a belógásokat nem valamiféle kivagyiság, nem is exhibicionizmus, és még csak nem is a brahi motiválta: egész egyszerűen nem futotta belépőre, szállásra, ellátásra, a vágy viszont, hogy részt vegyek ezeken a világversenyeken, óriási volt. Igyekeztem sohasem visszaélni a lehetőségekkel, csak kihasználni azokat. Jó értelemben vett megszállott sportrajongó vagyok.
Emlékszel az első alkalomra, amikor illegálisan jutottál be?
Autóstoppal utaztam az 1995-ös göteborgi atlétikai vébére. Megismerkedtem és összebarátkoztam egy magyar gyaloglóval, aki indult a viadalon, és miután befejezte a versenyzést, nekem adta az akkreditációs igazolványát. Ezzel korlátlanul tudtam közlekedni a stadionban. Láttam a küzdelmeket, bejártam a csapat szállására, összebarátkoztam a magyarokkal. Egy kempingben laktam, elmentem a bankettre is, sőt autogramot is adtam szép, szőke, svéd kislányoknak! A bulin egy hoszteszlánnyal is elég jól összebarátkoztunk, lehet, hogy még mindig azt gondolja, sikeres magyar atlétával hozta össze a sors. Elhatároztam, hogy a későbbiekben is keresni fogom ezt az élményt.
Júniusi számunkban Hajdú B. István elevenített fel egy emléket veled és a ’95-ös bécsi BL-döntővel kapcsolatban.
Erre a meccsre is, mint sok másikra, Hajdú B. Istvántól kaptunk jegyet. Ekkoriban még lényegesen egyszerűbb volt a stadionokban mozogni, nem is volt annyira szigorú a biztonsági rendszer, mint ma. Nem kellett senkit kicselezni, egyszerűen lejutottunk a pályára a meccs után, senki sem kérdezte tőlünk, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Futottunk egy tiszteletkört a kupával, sőt még az Ajax öltözőjébe is bementünk, így közelről láttuk az ünneplést. Bajnokok Ligája találkozón egyébként nem ekkor jártam először: Hajdú B. Istvánt ismertem a jogi karról. Ő ekkor már az MTV-nél dolgozott, és mivel a BL-meccsekre még jóval több akkreditációt kaptak, mint ahányan ténylegesen kimentek, adott volt a lehetőség, hogy néhány érdeklődőt magukkal vigyenek, természetesen az utazást ilyenkor is magamnak kellett megoldanom. De később ott voltam az 1997-es Juventus–Dortmund, illetve a 2001-es Bayern München–Valencia BL-döntőn is, mindkettőre jegy nélkül érkeztem, és kerülőutakon jutottam be.
Úgy tudom, nem érted be ennyivel.
1996-ban összegyűjtöttem a pénzt egy atlantai repülőjegyre, de se szállásom, se belépőm nem volt. A gépen összebarátkoztam egy amerikai baptista lelkésszel, aki szállást és ellátást adott. Még az olimpia előtt bementem a MOB-irodába azzal, hogy sportrajongó vagyok, segítsenek jegyekkel. Aján Tamás főtitkár ígéretet is tett. Amikor megérkeztem Atlantába, megkerestem. Betartotta a szavát, rengeteg súlyemelőjegyet kaptam tőle. Ezt használtam valutának, elkezdtem cserélgetni őket. Nagyon jó helyre szóltak a százötven dolláros belépők, ezért aztán megfelelő cserealapot jelentettek. Számos versenyre eljutottam, ha kellett, be is lógtam eseményekre. Az összes magyar aranyat élőben láttam. Még az olimpiai faluba is bejutottam: amikor elmentem szemügyre venni a szálláshelyet, kamionnal pont jöttek egy gyorsétterem emberei, ételt hoztak. Velük surrantam be. Az ott lakó magyar sportolók körbevezettek, megmutatták szobáikat. Sok ismerőst szereztem, akik később is segítettek nekem, és az újságíróknak is sokat köszönhetek. Azóta az összes nyári olimpián ott voltam, jártam 2000-ben Sydneyben, 2004-ben Athénban és 2008-ban Pekingben is. Igaly Diána győzelmén kívül minden magyar aranyérmet élőben láttam.
Hasonlóan egyszerű vagy esetleg nehéz volt bejutni mindegyik olimpiára?
Az 1996-os atlantai terrortámadás, illetve a 2001-es New York-i események után szigorodtak a biztonsági előírások, ezeket követően már nehezebb volt a dolgom, persze nem lehetetlen. Eleinte, amikor még nem volt annyira szokványos, hogy sok magyar szurkoló jár a nagy eseményekre, sokkal kedvesebbek, segítőkészebbek voltak velem a magyar sportolók, akik élvezték is a „csempészést”.
Hogy kell belógni egy világversenyre?
Elsőként fel kell térképezni a helyszínt, hány kapu van, hány őr, melyiket mennyire őrzik. Ezt jó két-három órával a kezdés előtt el kell kezdeni, olykor még korábban. A detektoros kapu az utolsó ellenőrzési pont, azon mindenképpen „hivatalosan” kell bejutni. Erre a legjobb módszer, ha nagyobb csoportokhoz csapódik az ember. Tapadni kell a sor végére, magabiztosságot sugározva bemenni, többnyire csak nagyjából számolják meg a csoporttagokat, mivel a jegyeket általában egy ember adja át.
Milyen egyéb futballeseményen jártál még?
2000-ben voltam először labdarúgó Eb-n, összesen tizenhat meccset néztem meg, köztük a döntőt is. 2006-ban éve ott voltam a németországi világbajnokságon is, láttam két elődöntőt, a portugál–francia meccsre volt belépőm, a német–olaszra viszont már jegy nélkül jutottam be. Ez volt a pályafutásom legnehezebb belógása. Végül ott voltam a 2008-as Eb-n is és a pekingi olimpián is…
Lesz folytatás?
Az idén nem mentem ki a BL-döntőre és a vébére sem. Egzisztenciális – anyagi és családi – helyzetem úgy változott (bankszakjogász lett – a szerk.), hogy már nem szorulok rá erre a megoldásra, és igényét sem érzem. Azért egy téli olimpiára, illetve a Bernabéu-stadionba még jó lenne egyszer bejutni, és szívesen néznék meg élőben egy angol bajnokit is.
A BKV-n mi a módszered?
Mindig jeggyel utazom.
Interjú Kovács Gergely
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. augusztusi számában.)
