A leghihetetlenebb visszatérés: A Charlie Davies-sztori

 

 

Szöveg Richard Edwards Fotó Stephen Voss Fordítás Márványi Péter

 

Az óra 78 percet mutat az Estádio Olimpico Metropolitanóban, Honduras egy gólra megközelíti az Egyesült Államok válogatottját a 2010-es vb selejtezőjén. A hőségben a csillagos-sávos válogatott kapitánya, Bob Bradley lecseréli Charlie Daviest, és Jozy Altidore-t küldi a helyére. Az Egyesült Államok tartja a 3–2-es vezetést, ami a kijutást jelenti az első afrikai vb-re.

2009. október 10-e van. Davies, az amerikai csodagyerek ül a padon, körbenéz a stadionban, leveszi a cipőjét, és elenged egy félmosolyt 23 éves, gondtalan arcán.
03:15, George Washington Memorial Parkway, Virginia, mindössze 72 órával később; a karrierje és az élete is egyetlen hajszálon múlik. „Csak arra emlékszem, hogy bekapcsolom a biztonsági övet a kocsiban, majd a kórházban ébredek” – mondja Davies. A sofőr elvesztette uralmát a jármű felett, amelyben Davies is ült – a nőről később kiderült, hogy ittas volt –, és egy fémkorlátnak csapódott az út déli sávjában. Az anyósülésen utazó Ashley J. Roberta a helyszínen életét vesztette. „Az autó szinte teljesen félbeszakadt” – nyilatkozta David Schlosser rendőrségi szóvivő a Washington Postban. A hátsó ülésen utazó, eszméletét vesztő Daviesnek eltört a sípcsontja, a szárkapocscsontja, és a combcsontja a jobb lábában. Eltört a könyöke, fejsérüléseket szenvedett, az arccsontja több helyen eltört, és szétrepedt a húgyhólyagja.
Délben Bradley összehívta a keretet a csapat szállásán, Pentagon Cityben, hogy közölje a hírt. A város másik felén, a Washington Hospital Centerben többórányi műtét után a 17-szeres válogatott Davies az életéért küzd. Órákkal később magához tér az altatás okozta kábulatból, és kétségbeesetten tapogatja a kapcsokat, amelyek összetartják a gyomrát.
„Csak a gyomromnál lévő kapcsokat láttam, és azt hittem, hogy még mindig Hondurasban vagyok – mondja a FourFourTwo-nak. – Arra gondoltam, hogy megpróbálták ellopni a szerveimet. Ez jutott eszembe: »Az én sebességemmel kizárt dolog, hogy elkapjanak, valahogy kisurranok innen, mint James Bond«.”

A valóságban Davies természetesen nem ment sehová – még hosszú ideig.
„Három hétig voltam kórházban. Emlékszem, hogy a bátyám és a menyasszonyom – akkoriban a barátnőm – ott voltak a kórteremben, és az ápolóval beszéltem. Elmondtam neki, hogy vissza kell térnem a pályára, és hogy mindenképp fel kell, hogy épüljek, mert épp a Super Bowlra készülök, és a csapatomnak szüksége van rám, mert sok touchdownt szoktam elérni.
A bátyám úgy nézett rám, mintha viccet meséltem volna, ezért megkérdeztem, »Mi olyan vicces, Michael?«. A neve Justin. Csak ránézett a barátnőmre, és mintha ezt mondta volna: »Ó, Istenem…«. Nem hiszem, hogy a focira gondoltak volna; mindenki csak reménykedett, hogy képes leszek életben maradni.”

 

„Anyám nem akart bejönni a kórházba. Túl nehéz lett volna”
Kicsit valószínűtlennek tűnhet, de Davies valójában hihetetlenül szerencsés volt. Az utas, aki meghalt, mindössze centiméterekkel ült előtte. A Davies agyában fellépő vérzés, a gondviselésnek hála, gyorsan elállt. A sérült lábában keletkezett vérrögöt szinte azonnal diagnosztizálták, és a komplikációk is elkerülték, így megkezdődhetett a felépülés.
Annak ellenére, hogy mekkora szerencséje volt, sérülései és sebhelyei az anyja számára szinte elviselhetetlenek voltak. „Addig nem akart bejönni, amíg nem voltam teljesen magamnál, és nem kezdtem beszélni. Túl nehéz volt így látnia.”

Az amerikai labdarúgás jövőbeni sztárjának teljesen egyértelmű volt, hogy a visszatérés igencsak hosszú lesz. „Az ilyen jellegű sérülések utáni felépülés általában hat-tizenkét hónapig tart, kiterjedt rehabilitáció mellett” – mondja az Egyesült Államok csapatorvosa, dr. Daniel Kalbac. A baleset előtt Davies a 2010-es világbajnokságért dolgozott. Most az is herkulesi erőfeszítést jelentett, hogy lábra álljon.
„A balesetem után azt mondták, a lábam úgy néz ki, mint egy elefánté, mert annyira nagy, fekete, kék és dagadt volt, egészen a csípőmtől a lábfejemig – mondja. – Emlékszem, amikor a rehabilitációs kórházban voltam, és csak egy percre tudtam felkelni, teljesen mindegy, mennyire akartam, vagy mennyire gondoltam rá. Egyszerűen nem tudtam elérni, hogy a lábam azt tegye, amit akarok. Olyan volt, mintha újra megszülettem volna. Őrület volt látni, hogy nem tudok járni, de még megmozdítani sem a lábamat. A bal karomat sem tudtam mozgatni a balesetben elszenvedett trauma miatt. A könyököm eltört, és kifordult, így azzal a karommal semmit sem tudtam csinálni nagyjából a karácsonyi időszakig. Hihetetlen dolgokon mentem keresztül. Újra meg kellett tanulnom zuhanyozni, felöltözni, de enni is.”

„Elképesztő magasságokban jártam. A karrierem gyorsan ívelt felfelé”
A baleset előtt az egész futballvilág Davies lába előtt hevert. Öt évre szóló, állítólag egymillió dollárt érő szerződést kínáltak neki, miután végzett a Boston College-on, hogy játsszon az MLS-ben, de Davies inkább Európába akart igazolni. Igazi egyéniségre jellemző döntést hozott a csatár, aki a gimnázium utolsó évében birkózásban országos harmadik volt a súlycsoportjában.

A New Hampshire-i születésű támadó végül a svéd Hammarby csapatához szerződött 2006 decemberében, és egy lassabb kezdés után a második szezonjában már komoly benyomást tett. Henrik Larsson mellett negyedik lett a 2008-as Allsvenskan góllövőlistáján. Teljesítménye felkeltette a francia élvonalbeli Sochaux érdeklődését is, és 2009 júliusában Davies egy Haiti elleni vb-selejtező előtt megerősítette az amerikai sajtónak, hogy Franciaországba fog igazolni. „Csak néhányszor beszéltem a Sochaux sportigazgatójával – mondja Davies. – Azt mondta, hogy később remélhetőleg eladnak majd a PSG-nek vagy a Marseille-nek.”

Ez a bizalom tovább nőtt, miután Davies két gólt szerzett hazai debütálásán a bajnok Bordeaux ellen. „Kezdő voltam a Konföderációs Kupa meccsein, majd gólt szereztem Sochaux-ban három nappal azután, hogy gólt lőttem az Azték-stadionban a válogatottban (mindössze a negyedik amerikai, akinek ez sikerült – a szerk.) – mondja. – Elképesztő magasságokban jártam. A karrierem gyorsan ívelt felfelé.”

 

„Az első feladatom a rehabon az volt, hogy álljak két percig”
Négy hónappal Ligue 1-os bemutatkozása után Davies Delaware-ben van edzőjével, James Hashimotóval. Ezúttal nem a befejezéseket finomítja, vagy a sprinteket gyakorolja: újra járni tanul. „Tolószékbe ültetett, és az első feladatom az volt, hogy álljak két percet – mondja nevetve a régi emlékeken. – Pár nap múlva már el tudtam sétálni az ajtóig és vissza, ami hét-nyolc méter lehetett mankóval, de ez akkor az egész napi edzésem volt. Úgy éreztem, mintha a maratoni távot futottam volna le: olyan fáradt voltam mentálisan és fizikálisan is.”

Fejben Davies még mindig a 2010-es világbajnokságot célozta meg, annak ellenére, hogy nem rúgott labdába karácsonyig, amikor kicsit labdázhatott a bátyjával. „A világ legjobb érzése volt” – mondja. Davies végül 2010 áprilisában tért vissza Francia­országba, amikorra már fel kellett adnia a reményt, hogy benne lehet Bradley dél-afrikai vb-keretében, és pályára léphet Anglia ellen a világ legnagyobb labdarúgó-eseményén. Akkoriban már újra futott, de a mozgékonysága és robbanékonysága, ami annyira jellemző volt a játékára, egyelőre cserbenhagyta. „Az első néhány meccsen, ami edzésen volt, annyiszor veszítettem el a labdát, ahányszor csak hozzáértem – mondja. – Hihetetlen frusztráló lehettem a csapattársaimnak, köszönettel tartozom nekik, amiért vesződtek velem. Az edzők sem tehettek sokkal többet. Mindig azt mondták, »csak legyél boldog, szerencsés vagy, hogy életben maradtál«. Ember, mennyire kellett volna ­rossznak lennem ahhoz, hogy megmondják, koncentráljak arra, hogy nem vagyok halott?! Az emberek azt mondták, hogy a klub az egész úton velem lesz, és segíteni fognak, hogy elérjem a balesetem előtti szintet.”

Az igazság azonban az, hogy balesete és év eleji kölcsönszerződése között, amikor a DC Unitedbe került, Davies nem szerepelt tétmeccsen a Sochaux-ban. Davies az FFT-nek elmondta, hogy a francia klub bánásmódja után kicsit „savanyú szájízzel távozott”, de elismeri, hogy tavaly nyáron árnyéka volt annak, aki most játszik az MLS-ben életében először – ironikus módon a csapat hazai pályája kőhajításnyira van az úttól, ahol Davies szembenézett a halállal.
„Miután visszatértem Franciaországba, főleg azt tanultam meg, hogy a foci üzlet – mondja. – Sok csapattársam csak vonogatja a vállát, mondván, hogy ez a futball.”

Davies felépülése volt az Egyesült Államok labdarúgásának top sztorija 2010-ben, bár van, aki szerint visszatérését háttérbe szorítja a tény, hogy Roberta életét vesztette a balesetben, és az, hogy megszegte a csapat kijárási tilalmát azon az éjszakán.
Az egyetlen alkalom, amikor Davies láthatóan kényelmetlenül érzi magát, amikor rákérdezünk, hogy tartja-e a kapcsolatot a jármű vezetőjével, Maria Alejandra Espinozával, aki éppen börtönbüntetését tölti gondatlan emberölésért. „Nem, egyáltalán nem” – mondja.

Davies elmondása szerint egyszerűen csak örül, hogy kapott még egy lehetőséget, hogy élni tudjon a benne rejtőző hatalmas lehetőségekkel. „Kaptam egy második esélyt, nemcsak a futballban, de az életben egyaránt, és ezúttal mindent meg kell tennem, hogy éljek is vele. Két részletben nézem az életem. Vannak dolgok, amiktől úgy érzem magam, mint egy tízéves gyerek, amúgy olyan vagyok, mint egy veterán játékos, annyi minden történt velem.
Amennyire szörnyű volt a baleset, annyira jót is tett velem, és nemcsak profi focistaként: sokkal nagyobb alázattal állok a játékhoz, keményebben edzek, az élet minden pillanatát élvezem, és semmit sem veszek magától értetődőnek. Ha valaki ilyesmin megy keresztül, egyszerűen nem lehet ideges bármi miatt.”

„A sok fájdalom végre elnyerte az értelmét… elkezdtek folyni a könnyeim”
2011. március 18., Davies megkapta a labdát Dax McCartytól. „Bízunk benned! Hiszünk benned!” – mondja a DC United kapitánya, aki megadja a lehetőséget a második félidőben beállt játékosnak, hogy emlékezetessé tegye debütálását fekete-pirosban, és gólt lőjön a büntetőpontról. Másodpercekkel később a Columbus Crew kapusának, Will Hesmernek hálójába helyezi a labdát. Pár mérföldre a baleset helyszínétől Davies visszatér, percekkel később pedig ismét gólt szerez.

„Hihetetlen, szinte földöntúli élmény volt – mondja. – A meccs után teljesen letaglózott, amikor a szurkolók mind a kilences számot mutatták az én kedvemért, mint a válogatott első meccsén is a balesetem után, amikor még kórházban voltam. Ez volt az, amikor úgy éreztem, hogy a sok munka és fájdalom, amin keresztülmentem, már nem számít, mert végre jelent valamit. Elkezdtek folyni a könnyeim.”

De mi tehetné igazán teljessé a futball egyik legnagyobb visszatérését, ha nem a válogatottbeli meghívó. „Bob Bradley meglátogatott a Colorado Rapids elleni meccs előtt, és azt mondta, hogy bekerülhetek az Arany Kupa-keretbe. Az első félórában azonban meghúzódtam, és le kellett jönnöm a pályáról.”
A visszatérés tehát még várat magára, de az idő a 25 éves Daviesnek dolgozik. Elvégre ha valaki tudja, hogy a futás előtt járnod kell, akkor az ő.

Frissítés: A DC United után Davies még futballozott profiként a dán Randersben, majd az MLS-ben szereplőp New England Revolutionben, a Philadelphia Unionban, majd az alsóbb ligás Bethlehem Steelből vonult vissza 2017-ben. A válogatottba többé nem került vissza.

 

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. októberi számában.)

Magazinunkat olvassa digitálisan a digitalstand.hu/fourfourtwo oldalon!