A kissrác, akiből hirtelen Marco Rossi alapembere lett

Interjú Pietsch Tibor Fotó Bársony Bence/MLSZ, Huszár Márk, Imago, Lelkes Ernő, Meder István

A fenti két mondat szinte mindent elmond Schäfer András mentalitásáról, de a Four-FourTwo olvasói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy az alábbiakban még jobban megismerhetik a magyar válogatottba az Eb-n berobbant 22 éves középpályást. Aki még azt is elárulta nekünk, hogy a kertben gyakorolva miért képzelte magát Cubasa kapitánynak…

Hajrá, Körmend?

Inkább hajrá, Falco! Mégiscsak szombathelyi vagyok… A Körmendnek talán nagyobb a hagyománya, de én abban a korban nőttem fel, amikor már Szombathelyen is kialakulóban volt egy jó csapat, amelynek tiszta szívből lehetett szurkolni.

Azon Falco-fanatikusok közé tartozik, akik – igyekszem finoman fogalmazni – nem bolondulnak a Körmendért?

Nem. Úgy vagyok vele, hogy a két vasi csapat egyike nyerje meg a bajnokságot – ha egy mód van rá, akkor persze a Falco. Ha viszont nem Szombathelyre kerül az arany, legyen a Körmendé. Maradjon csak a megyehatáron belül.

Igaz, hogy egyéves korában már édesapja nyakában ült a kosármeccsen?

Bizony ám! Akkor még nem épült fel az Arena Savaria, az emberek a régi kiscsarnokban zsúfolódtak össze. Egymás hegyén-hátán lógtak, ha apu nem vesz a nyakába, semmit sem láttam volna… Ámbár abból az időszakból nem sok meccsre emlékszem, csak egykét emlékkép ugrik be. Később, ha tehettem, minden mérkőzésen ott voltam. Azt csupán az érdekesség kedvéért teszem hozzá, hogy Váradi Benedekkel és Perl Zoltánnal egy iskolába jártam, nekik külön is szorítok. Nagyon örülök, hogy nemcsak bajnokok lettek a Falcóval, hanem a válogatottban is meghatározó játékosokká váltak.

Ezek szerint nem múlt el a kosárlabda iránti rajongása?

Dehogy múlt! Követem az Euroligát és az NBA-t is, a San Antonio Spurs lelkes híve vagyok. Ha pedig az időm engedi, kimegyek dobálni.

A válogatottban akad társa?

Hahn Jánossal, Kecskés Ákossal, Holender Filippel és Lovrencsics Gergővel szoktunk játszani. Ha már van egy szuper csarnok Telkiben, kihasználjuk.

Olyankor a kosaras múltjának is hasznát veszi?

Veretes múltnak azért nem nevezném. Mert bár a testvéremhez hasonlóan én is a kosárlabdával próbálkoztam először, a magasságom nem sokat segített… Ahogyan az sem, hogy az edzéseken nem sokat játszottunk. Kisgyerekként mindig azt vártam, hogy dobják már be a labdát. A kosárlabda, bevallom, kissé monoton volt nekem.

„AZ OLASZORSZÁGBAN TÖLTÖTT ÉVEM NEM ÚGY SIKERÜLT, AHOGY TERVEZTEM, DE OKULTAM ABBÓL A PERIÓDUSBÓL IS”

Bezzeg a futball!

Ott nem volt gond, hogy az óvodában nem felhőkarcoló volt a jelem. Egyébként ott kezdtem el focizni, azt mondták, ügyes vagyok.

A többi jött magától?

Már csak azért is, mert az edzéseken jóformán mást sem csináltunk, csak játszottunk. Egyszerűen imádtam. Érdekes, a szüleim eleinte ódzkodtak attól, hogy futballozzak, magát a sportágat sem szerették túlzottan, de mára a legnagyobb fociszurkolók lettek. Amíg korábban élt bennük a sztereotípia, amely szerint a labdarúgók nem feltétlenül az eszükről híresek, ma már kiállnak minden futballista mellett.

Meglehet, ebben önnek is jelentős szerepe van. Mert miközben öröm hallgatni, ahogy nyilatkozik, az edzői és a társai is egybehangzóan állítják, hogy szerfelett intelligens fiatalember.

Örülök, ha ez a vélemény alakult ki rólam.

Még valamit hallottam: ha meglátja a labdát, huszonkét esztendősen ugyanúgy rohan játszani, mint gyerekfejjel.

Remélem, harmincöt évesen sem lesz ez másként! Talán ez az egyik legnagyobb fegyverem. Mármint a hozzáállásom. Az Olaszországban töltött évem nem úgy sikerült, ahogy terveztem, de okultam abból a periódusból is. Hogy mást ne mondjak, láttam, hogy a sztárok is felszántják a pályát, ha kell. Az lehet, hogy a játék olykor nem megy úgy, ahogy szeretném, ám a mentalitásomat sohasem érheti kritika! Az edzéseken ugyanúgy odateszem magam, mint a meccseken, bárkivel szembeszállok, ha a csapatérdek úgy kívánja. Minden mérkőzésen kezdő akarok lenni, és ezért bármire hajlandó vagyok a tréningeken. Vallom, ahhoz, hogy valaki jól futballozzon a hétvégén, a hétköznapokon is a maximumot kell nyújtania! Nem tagadom, ebből adódott már konfliktusom, de ha úgy érzem, igazam van, beleállok. Nem azért, mert szeretek vitatkozni, sokkal inkább azért, mert mindig a többre és a jobbra törekszem. Sosem voltam ijedős. Ha valamilyen okból kifolyólag mégsem volt meg a kellő magabiztosságom, számíthattam a hozzám közel állókra, akik átsegítettek az akadályokon.

Netán arra is volt példa, hogy az edzőjével szembeszállt?

Volt, igen. A DAC-ban Bernd Storckkal megvívtuk a magunk csatáit. Sietve teszem hozzá, hogy azt a bizonyos határt sosem léptem át. Ha azt éreztem, hogy ki kell állnom az igazamért, kiálltam. Ha az edzésen fel is megy egyszer-egyszer valakiben a pumpa, utána mindent meg lehet beszélni normális körülmények között. Sosem akartam, hogy egy edző azt lássa rajtam, meghunyászkodom. Bernd Storckra visszakanyarodva: roppant hálás vagyok neki! Előfordult, hogy nem értettünk egyet valamiben, de mindent meg tudtunk beszélni. Nem véletlen, hogy az Európa-bajnoki csoportmeccsek után rendre az elsők között írt nekem. Gratulált, és persze a véleményét is elmondta őszintén. Tőle tényleg sokat tanultam.

Majd’ elfelejtettem megkérdezni: nem bánta meg, ugye, hogy a labdát végül nem kézzel, hanem lábbal dajkálgatja?

Hogy megbántam-e? Ugyan már! Elképesztően szerencsés fickónak mondhatom magam, hogy még fizetést is kapok azért, amit a világon a legjobban szeretek csinálni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy futballista lett belőlem. Amikor gyerekként kimentem a kertbe játszani, mindig Cubasa kapitánynak gondoltam magam. Órákon át gyakoroltam, csak azt követően mentem be a házba, amikor hozzá hasonlóan ollóztam egy gólt. Nem ám csúnyát, az nem volt elég, ha a labda eldadogott valahogy a kapuig, a látványra is ügyeltem. Azt képzeltem, hogy a Bajnokok Ligája-döntő kilencvenharmadik percében járunk, érkezik egy remek beadás, én pedig Cubasa módjára ollózva szerzem meg a mindent eldöntő gólt. Amint megvoltam ezzel, mosolyogva bementem.

Mindez még a valóságban is összejöhet.

Nem tettem le róla! Bár most már azzal is beérném, ha valaki más lőné a győztes gólunkat a BL-döntőben…

Ami már megtörtént: tizenöt évesen került Szombathelyről az MTK-hoz. Nehéz időszak volt?

Nem annyira. Én még Agárdra mentem, az akadémiára. Mivel előtte voltam próbajátékon, nem állítom, hogy teljesen ismeretlen közegbe csöppentem, jóllehet egyik napról a másikra megváltozott az életem. Nem volt könnyű elhagyni a szülői házat. Gyerek voltam, sőt még most is az vagyok. Ha valami bajom volt, legfeljebb telefonon tudtam beszélni édesanyámékkal. Megesett, hogy csak magamra számíthattam. Nézzük azonban a jó oldalát: megerősített, hogy egy-egy harcot egyedül vívtam meg, a mai napig meríthetek abból, amit akkor megéltem. Megjegyzem, mázlim is volt, mert remek közösség tagja lettem, utólag azt mondom, minden percét élveztem annak a két és fél-három évnek, amit Agárdon töltöttem. Az akkori tapasztalatok és az MTK nélkül biztosan nem jutottam volna el odáig, hogy huszonkét esztendősen Európa-bajnokságon játszhatok. Ezért örökké hálás leszek a klubnak.

Az első agárdi napján hitte volna, hogy két esztendő múltán bemutatkozhat az NB I-ben?

Igen! Akkor már álmodtam arról, hogy élvonalbeli játékos leszek. S nem csupán álmodtam róla, mindent megtettem ennek érdekében. Nem titok, voltak olyan napok, mi több, hetek, amikor távolinak tűnt a cél, de egy másodpercig sem adtam fel. Azért is szép a futball, mert sosem tudhatod előre, mi történik. Volt, hogy az U16-os csapatban csere voltam, az U17-es csapatban belső védőként számoltak velem, az U19-esben csatárként, az NB I-ben pedig középpályásként debütáltam. Szóval, lehet, sőt kell is álmodni, de azért nem túl nagyot. Én sem az Aranylabdára vágytam tizenöt évesen, hanem arra, hogy első osztályú labdarúgó legyek.

Az Eb-n megnéztem volna a Botka Endre, Willi Orbán, Schäfer András belső védőhármast.

Szerintem sokkal jobban jártunk Szalai Attilával!

Komolyra fordítva a szót: kijelenthető, hogy egyenesen ível felfelé a pályafutása?

Azért voltak benne cikcakkok. A már említett olaszországi évben például nem kaptam lehetőséget felnőtt bajnokin. Közhelyesen hangzik, de ettől még igaz: néha egyet hátra kell lépni, hogy aztán kettőt előreléphess. Így volt ez az én esetemben is. Az, hogy Olaszországból Dunaszerdahelyre igazoltam, remek döntésnek bizonyult. Azt érzem, hogy jó helyen vagyok, sokat köszönhetek a DAC-nak is! Onnan kerültem be a válogatottba, rengeteg segítséget kaptam vezetőtől, edzőtől, játékostárstól, szurkolótól egyaránt. Abban bízom, hogy amit az Eb-n nyújtottam, azzal nekik is visszaadtam valamit.

Engedje meg, hogy egy kérdés erejéig visszatérjünk Olaszországba. Bár nem úgy alakult az a „kaland”, ahogy remélte, több lett abban az évben is?

Abszolút! Nyugodtabb és érettebb lettem, megtanultam a kudarcot is a helyén kezelni. Ha manapság valami nem úgy történik a pályán, ahogyan szeretném, nem zuhanok már össze. Emlékszem, miután kétezer tizennyolc tavaszán feljutottunk az MTK-val az NB I-be, a nyári felkészülési mérkőzéseken folyamatosan kezdőként jutottam szóhoz, ám az utolsó edzőmeccsen meghúzódtam. Na, akkor világvége-hangulat uralkodott el rajtam. Ma már ez másként lenne. Nyilván elkeserítene egy sérülés, de ahelyett, hogy emészteném magam, nyomban elkezdenék a mihamarabbi visszatérésen dolgozni. Szembesültem problémákkal az elmúlt években is, de már nem estem össze. Az élet nem mindig habostorta, ám a kifogások helyett a megoldásokat keresem, igyekszem a rosszban is megtalálni a jót. Ezért is van az, hogy az apró sikereket is megbecsülöm.

Hogy egy nagy sikerről is szót ejtsünk: huszonegy évesen ölthette magára először az A-válogatott mezét. A nemzeti együttesbe való beilleszkedés okozott egyáltalán gondot?

Nem! Hiába voltam, ha úgy tetszik, tejfelesszájú, hiába csöppentem neves, külföldön is bizonyító játékosok közé, az első naptól fogva otthon éreztem magam. Hatalmas élményt jelentett, amikor először beléphettem az edzőtáborba, Kalmár Zsolt barátomnak külön köszönöm, hogy mindenben segített nekem. Nyitott, kedves és jóindulatú emberek közé kerültem, egy akadályt volt nehéz leküzdeni: a beavatási ceremónia keretében Bolla Bendegúzzal énekelnünk kellett… Miután mindenki megúszta az előadásunkat halláskárosodás nélkül, minden ment a maga útján. Egyszer sem éreztem azt, hogy a többiek úgy tekintenek rám: na, ez a gyerek meg mit keres itt?! Idővel rádöbbentem, ez a közösség azért is nagyszerű, mert ha támad is kisebb gond, azonnal megbeszéljük egymást közt. Odafigyelünk a másikra, segítjük egymást. Az Eb előtt és alatt harminchat napig voltunk összezárva, mégis maradtunk volna még néhány napot. És ha szabad, Szalai Ádámra is kitérnék. Igazi csapatkapitányként állt mellettem végig, a törökországi bemutatkozásom alkalmával is folyamatosan biztatott. A Németország elleni mérkőzés előtti öltözői beszédében is megemlített. Szó szerint nem tudom idézni, de a lényeg az volt, hogy a sivasi debütálásom óta néhány hónap alatt odáig jutottam, hogy egy Eb-n a továbbjutásért küzdhetek. Nem akartam hinni a fülemnek: egy olyan futballista, aki már most fantasztikus karriert tudhat maga mögött, egy zöldfülűt emel ki. Aligha kell ecsetelnem, mekkora lökést adott nekem.

„LÁMPALÁZRÓL, KISEBBRENDŰSÉGI ÉRZÉSRŐL SZÓ SEM VOLT AZ ESETEMBEN, MINDEN PERCÉT ÉLVEZTEM EZEKNEK A MÉRKŐZÉSEKNEK”

Berobbant a válogatottba?

Nem venném a bátorságot arra, hogy ezt kijelentsem, de az biztos, hogy egy esztendő alatt hatalmas fordulat állt be a pályafutásomban. Ma már kilencszeres válogatott játékosnak vallhatom magam, ráadásul a legutóbbi öt meccsen kezdő voltam, hármat végigjátszottam, és két gólt is szereztem. Meglehet, furán hangzik, de én csomagként tekintek arra az öt mérkőzésre, amelyet júniusban játszottunk. A három Eb-csoportmeccshez sorolom ugyanis a Ciprus és az Írország elleni felkészülési találkozót is, hiszen azon győztem meg Marco Rossit arról, hogy helyem van a kezdő tizenegyben. Lámpalázról, kisebbrendűségi érzésről szó sem volt az esetemben, minden percét élveztem ezeknek a mérkőzéseknek.

És ha azt mondom, München?

Azt felelem, hogy rettentően büszke vagyok a csapatra, a stábtagokra, a drukkerekre, vagyis mindenkire, aki bármit is tett azért, hogy még a harmadik csoportmérkőzés utolsó perceiben is legyen esélyünk a továbbjutásra. Ha a szerencse kicsit mellénk áll, összejöhetett volna.

Min múlt?

Azon, hogy Leon Goretzka kiegyenlített! Úgy vélem, ami akkor bennünk volt, kiadtuk magunkból. Mindazonáltal hiszem, bennem és a csapatban még több van annál, amit az Európa-bajnokságon mutattunk.

A Nemzeti Sport olvasói és munkatársai szerint is ön volt a magyar válogatott legjobbja a kontinenstornán.

Utólag is köszönöm, hogy így vélekedtek, de aki ismer, tudja, Schäfer András legfőbb kritikusa Schäfer András. Egyébiránt magam is úgy érzem, hogy nem teljesítettem rosszul, de ezzel is úgy vagyok, legyek én a csapat leggyengébb láncszeme, csak nyerjünk! Ma már nem titok, hogy a portugálok elleni meccs előtt kisebb betegséggel bajlódtam, egy-két kilót fogytam is. Ezzel nem lenne baj, ha jól megtermett férfiú lennék, de nálam, ugyebár, minden grammnak jelentősége van. Ezzel is magyarázható, hogy az első és a második csoportmeccsünk hajrájára kicsit elfogytam, ezért is cserélhetett le Marco Rossi. Amiatt némi hiányérzetem van, hogy azon a két mérkőzésen nem lehettem maximálisan a csapat segítségére. Az vigasztal, hogy a németek elleni összecsapást már végigbírtam. Ami pedig Münchenben történt, az első perctől fogva az utolsóig, arra örökre emlékezni fogok! Hovatovább a lefújást követő eseményekre is: míg élek, elkísérnek azok a pillanatok, amikor a szurkolókkal együtt énekeltük a Himnuszt. Egy-két másodpercre még én is elfelejtettem, hogy karnyújtásnyira voltunk a hatalmas bravúrtól. Próbáltam arra figyelni, hogy ne sírjak, de nem jártam sikerrel.

Önnek mit adott a kontinensviadal?

Mindent! A világ egyik legboldogabb embere voltam az Eb alatt. Úgy éreztem magam, mint tízévesen, amikor egy külföldi tornára utaztunk. Alig vártam, hogy odaérjünk, hogy felhúzzuk magunkra a meccsszerelést, hogy kiszaladjunk a pályára, és végre focizzunk! Ez az érzés tört elő belőlem már a felkészülés során is. Aztán jöttek a mérkőzések, az élmények, az üzenetek, a mosolyok és a könnyek. Minden másodpercét élveztem, minden pillanat boldogabbá tett.

Változott az élete az Európa-bajnokság óta?

Ha esetleg az életem változott is, remélem, a viselkedésem nem. Azt gondolom, ugyanaz az ember és játékos vagyok most is, mint aki az Eb előtt voltam. Azt ugyan tapasztalom, hogy nőtt a népszerűségem, de ezt is a helyén kezelem. Dicséretnek veszem, ha valaki azzal lép oda hozzám, hogy szeretne egy képet velem. Boldoggá tesz, ha valakinek azzal szerzek örömöt, hogy készítünk egy közös fotót, vagy aláírást adok neki.

Ha már fotó…

Igen, igen, a müncheni mérkőzés lefújását követően elkészített fénykép „nagyot ment”. Amíg én könnyeztem, Marco Rossi mosolyogva ölelt magához. Próbált lelket önteni belém, azt mondta, legyek büszke, mert amit tettem, szép volt. Mondhatjuk, hogy abban a képben minden benne volt, ám azt nem bántam volna, ha nem az utolsó csoportmeccsünk, hanem az Eb-döntő után készül.

Azóta már festmény is megörökítette ezt a jelenetet, sőt a Nemzeti Sport Eb-könyvének borítójára is felkerült.

A szüleim vettek is belőle néhányat! A festmény is szép lett, el is mentem Egerbe, hogy aláírjam. Megtisztelő, hogy rám is gondolt a művésznő. Mindazonáltal felfoghatatlan, mert Messi és Ronaldo kívánkozik vászonra, nem én.

Mi lesz a következő lépés, egy szobor?

Esetleg akkor, ha megnyerjük a világbajnokságot.

Először ki kellene jutni, nem?

Dehogynem! Mindamellett maradjunk két lábbal a földön: az még nem elvárható, hogy az Eb után a vébére is kvalifikáljuk magunkat. Szeretnénk, naná, hogy szeretnénk megméretni a világbajnokságon is, de türelmesnek kell lennünk. Sok olyan futballista tagja most a keretnek, aki jó úton jár, csakhogy még nincs a pályája csúcsán. Akkor van esélyünk az újabb nagy sikerekre, ha az utóbbi időben mutatott játékunkat állandósítani tudjuk, miközben tanulunk az Eb-n elkövetett hibákból is. A vágyunk természetesen az, hogy kijussunk a vébére, de felesleges terhet nem pakolhatunk magunkra. Attól még, hogy megálltuk a helyünket Portugália, Franciaország és Németország ellen, senki se várja, hogy hármat lövünk Angliának. Az a fontos, hogy ugyanaz az alázat jellemezzen bennünket a továbbiakban is, mint eddig.

Szeptember másodika, Magyarország–Anglia, Puskás Aréna, telt ház. Jól hangzik?

Már alig várom! Persze, ki ne várná? Lélekemelő, amikor azt érezzük, hogy az egész ország mögöttünk van. Nehéz lesz azt felülmúlni, amit az Európa-bajnokságon megéltünk, de a mai magyar válogatottnak van egy olyan jó tulajdonsága, hogy nem ismer lehetetlent! Az Európa-bajnokság óta gyakran eszembe jut, milyen csodálatos volt a telt házas Puskás Arénában pályára lépni, úgyhogy vágom is a centit!

Tévedek, ha azt mondom, hogy eddigi pályafutásában a Manuel Neuernek Münchenben fejelt gólja jelenti a csúcsot?

Annyiban téved, hogy az az élmény holtversenyben van azzal, amit akkor éreztem, amikor Fiola Attila gólt lőtt a franciáknak. Hazai pályán, hatvanezer magyar szurkoló, köztük a családtagjaim és a barátaim előtt élhettem át olyasmit, amit mindmáig nem tudok szavakba önteni. Még most is kiráz a hideg, ha beugranak azok a képek, amelyek akkor fogadtak minket, amikor mentünk a Puskás Aréna felé. Az emberek hömpölyögtek az utcán, jóformán mindenki válogatott mezben virított, és mindenki mosolyogva integetett nekünk. Hihetetlen volt, mégis igaz.

Vajon lesz, ami felülmúlja ezt?

Azon vagyok, hogy legyen! Újra és újra át akarom élni ezeket a pillanatokat.

Már csak az a kérdés, hol jobb a hangulat, a telt házas Puskás Arénában vagy az Arena Savariában a „vasi el Clasicón”?

Nézzünk meg egy Falco–Körmendet a Puskásban, és utána megmondom.

---

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. szeptemberi számában.)