A játékosmegfigyelők titkos élete

 

 

A cikk 2010. decemberében jelent meg, ahol szükséges volt, frissítettük!

 

Megszokott látvány ez a Mersey-parton. A hatalmas játéktéren seregnyi gyerkőc vív ádáz csatát, a szemlélődő szülők szemében pedig büszkeség és aggodalom furcsa keveréke tükröződik. A ragyogó napsütés miatt Martin Waldron dizájnos napszemüvegének óvó rejtekébe burkolózik, de evertonos melegítőfelsője elárulja őt. „Maga az Everton megfigyelője?” – kérdezi egyszerre két nyolcévesforma fiú. „Igen” – válaszolja Waldron kurtán, mire az egyik gyerek majdnem megfullad a fagylaltjától.

De nincs idő hasztalan csevegésre. „A nyár őrült időszak a számomra – mondja Waldron. – Észak-Nyugaton ilyenkor több mint kétszáz tornát rendeznek. Van olyan hétvége, hogy nyolcvan megfigyelőt is mozgósítanom kell, mert minden pályán ott kell lennünk. Ez egy héten hét napot jelent, és mindig elérhetőnek kell lennem telefonon. Szerencsére a feleségem már megszokta…”

A megfigyelőknek alapvetően két csoportja létezik: a játékos- és a taktikai megfigyelő. Mindegy azonban, hogy az ember bimbódzó tehetségeket keres, vagy a leendő ellenfelekről készít megfigyelést, ez kőkemény munka. Egyszerre több meccset kell követni, osztályozni kell a játékosokat, le kell venni a lábukról a szülőket és az ügynököket, szerződéseket és jelentéseket készíteni.
Ha ifjú tehetségek felkutatásáról van szó, az Evertonnak nem kell szégyenkeznie: 160 tagú hálózata az egyik legátfogóbb Angliában, az elmúlt két évtizedben pedig olyan játékosokat fedezett fel, mint Wayne Rooney, Leon Osman, Tony Hibbert, Jack Rodwell, James Vaughan és Jose Baxter.

„Amikor David Moyes az Evertonhoz került, azt mondta, a környék legjobb fiatal játékosait akarja a klubnál tudni, mi pedig pontosan erre törekszünk” – mondja Waldron, aki 1995-től áll a liverpooli klub alkalmazásában. „A fiatal labdarúgók a nagycsapattal edzhetnek, jegyeket kapnak a meccsekre, és mindenkivel személyesen foglalkozunk. Éppen ezért van felülmúlhatatlanul jó híre az Evertonnak a tehetséggondozás terén. Egész Észak-Nyugatot lefedjük.”
Nem minden brit klub osztja azonban az Everton nézeteit, egyre többen a tengerentúlra küldik megfigyelőiket, akár fiatal, akár kész játékosokat keresnek. Az egyik indok az Egyesült Királyságban tapasztalható csökkenő születésszám: az elmúlt években az általános iskolát elkezdő gyermekek száma 23 százalékkal esett vissza. „Régebben Kirkbyben négy középiskola volt, most csak kettő van – panaszkodik Waldron. – Ráadásul nagyon sok az elhízott gyerek, akik inkább a számítógépen játszanak, mintsem lejöjjenek focizni.”
Ron Bone, a middlesbrough-i futballakadémia vezetője szerint azért nem ilyen rossz a helyzet, de azért azt elismeri, ő is nehezen tudja megtartani idősebb játékosait. „A futball körüli felhajtás miatt rengeteg a focizni imádó kisgyerek, ezért tehetségből is sok van – mondja Ron. – A problémák tizenhat éves kor körül kezdődnek. Az életkori sajátosságok néhány játékosnál kihatnak az elkötelezettségre, ez a korosztályunk nagyon gyenge.”

Azért Bone kihozta a maximumot a lehetőségekből, felfedezte Stewart Downingot, Lee Cattermole-t és Curtis Fleminget, a Boro pedig ifjúsági FA-kupát nyert 2004-ben. Ennek ellenére ő is úgy érzi, egyre nehezebben boldogulnak. „Tizenhat éves kor körül a srácokat elkezdik érdekelni a lányok, és a haverokkal nézik a meccseket, ez a tendencia pedig csak fokozódik.”
És ez még nem minden. A szabályok szerint ugyanis a klubok csak olyan 12–16 éves labdarúgót szerződtethetnek, aki maximum 90 percnyi utazásra lakik a klub akadémiájától (7–11 éves játékos esetében ez 60 perc). Ez a szabály azonban külföldi futballistára nem vonatkozik. „Mostanában egyre több a külföldi edző, akik szívesebben igazolnak külföldi játékosokat – mondja Waldron. – A Premier League-ben szereplő játékosok alig 40 százaléka hazai, és az akadémiák nagy részét is elárasztották a külföldiek.”

A vb-szereplés ellenére az angol játékosok értéke sohasem volt ennél alacsonyabb. Kevin Reeves, egykori angol válogatott játékos – aki most a Wigannél dolgozik, de korábban a Swansea City játékosmegfigyelője volt – szerint a 90 perces szabály az oka annak, hogy a klubok külföldi futballistákat foglalkoztatnak. No meg a pénz. „Minden a pénzről szól – mondja Reeves. – Amikor a Swansea vezető megfigyelője voltam, találtunk egy játékost, Ángel Rangel volt a neve. A spanyol harmadosztályban focizott, és mindössze tízezer fontot fizettünk érte. Angliában ennyi pénzért nem lehet jó játékost igazolni.”

Méretét és kiterjedtségét tekintve nem sok klub versenyezhet az Arsenal tehetségkutató-hálózatával. Amikor Arséne Wenger 1996-ban odaérkezett, rendkívül szerteágazó európai kapcsolati hálót hozott magával, amelyet később teljes mértékben ki is használt. „Olyan ez, mint egy hatalmas piramis – magyarázza Philippe Auclair, a L’Équipe londoni tudósítója. – A tetején ült Arséne. Alatta a megfigyelők vezetője, Steve Rowley, őalatta pedig a szupermegfigyelők, akiknek a világ összes jelentős futballrégiójára rálátásuk van: Francis Cagigao (Spanyolország és Portugália), Gilles Grimandi (Franciaország, Izrael és Afrika), Peter Clarke (Hollandia), Danny Karbassiyoon (Egyesült Államok és Mexikó) és Tony Banfield (Olaszország, Horvátország és Szlovénia). Alattuk még sok szint van, rengeteg megfigyelővel minden országban. Sokuk szabadúszóként dolgozik, egyszerre akár több klubnak is.”

Néhány vállalatnál még ad hoc megfigyelést is lehet kérni. A Scouting Networknek (Megfigyelőhálózat) például 30 tagja van Angliában, 25 külföldön, a megfelelő összegért pedig bármelyiküket megbízhatjuk egy kis nézelődéssel. A Scout7 olyan élő adatbázis, amely 30 megfigyelő segítségével a világ 127 országában csaknem 70 ezer játékost tart szemmel, és olyan klubokat tudhat a kuncsaftjainak, mint a Chelsea, az Ajax vagy a Sevilla. Ahogy a gazdasági helyzet egyre kiélezettebb lesz, az ilyesfajta vállalkozások gombamód fognak szaporodni. Tavaly a Chelsea például 15 megfigyelőjét bocsátotta el, hogy modernizálja hálózatát.
„A nehéz időkben a klubok először a megfigyelésen próbálnak spórolni – mondja Derek Bragg, a Scouting Network munkatársa. – Ez persze jót tesz a mi üzletünknek, hiszen egyre kevesebb klub engedheti meg magának, hogy saját hálózatot tartson fent, főleg a legalsó ligákban. A klubvezetők is jobban megnézik, mire költik a pénzüket, így második vagy harmadik forrásként minket használnak, ha több információra van szükségük a kiszemelt játékosról.”

Természetesen a megfigyelőhálózatok ereje országonként más és más. A spanyol kluboknak nagy előnyük van a legtöbb dél-amerikai országban. A Lyon olyan világklasszis brazil játékosokat fedezett fel, mint Fred, Ederson és Juninho Pernambucano, de összességében Franciaországnak nincsen akkora jelenléte a piacon. Németországnak a kelet-európai országokkal való szomszédsága nagy előnyt jelent abban a régióban, de amikor emberi erőforrásról és pénzről van szó, a Premier League-csapatokkal nehéz versenyre kelni. „Bármerre járok, mindenhol az angol klubok megfigyelőit látom – mondja Miroszlav Vjatrovics, a Liverpool balkáni játékosfigyelője. –Az angol klubok sok embert alkalmaznak, van pénzük a legjobbakat felvenni. Ez hatalmas előny.”

A játékosmegfigyelésben a kapcsolatok és a folytonosság a kulcs, az Arsenal pedig gyorsan mestere lett a globalizáció szabályainak. Wenger régi barátja, Jean-Michel Guillou Elefántcsontparton vezet futballakadémiát, innen került ki annak idején Kolo Touré és Emmanuel Eboué is. Guillou azóta szoros üzleti kapcsolatot épített ki Afrika, Ázsia és Európa különböző klubjaival, hogy az Arsenalt a legjobb labdarúgókkal láthassák el. Edzőiket is elküldik a világ minden tájára, hogy kiterjesszék kapcsolati hálójukat. Röviden: olyan nincs, hogy ők valakiről nem tudnak. „Néhány évvel ezelőtt egy bangladesi csapat Angliába érkezett, hogy játsszon pár felkészülési meccset – mondja Philippe Auclair. – Jelentéktelen találkozók voltak, de valamiért úgy döntöttem, elmegyek. A bangladesi kapus nagyon meggyőzött, fel is hívtam Arséne-t, erre ő azt mondta, hogy már ismeri a játékost. De hát bangladesi, az Isten szerelmére! Azóta biztos vagyok benne, hogy nincs a világon olyan futballista, akiről Arséne ne tudna.”

A legtöbb megfigyelő munkáját egyébként is titokzatos homály fedi. Az FFT jó néhány PL-csapatnak dolgozó megfigyelőtől kért interjút, de a legtöbben visszautasítottak minket. „Néha olyanok, mint valami titkos szekta – mondja Reeves. – Találni más megfigyelőket a meccseken, de általában megközelíthetetlenek. Gondolom, ez is része a munkájuknak, nem szabad kiteregetniük a lapjaikat.”

Ahogy a játékosmegfigyelés egyre elterjedtebbé és kifinomultabbá válik, úgy a futballisták követése is sohasem látott technikai segítséget kap. „Rengeteget dolgoztunk azon, hogy a figyelés informatikai háttere is megfelelő legyen – mondja Daniel Philpott, az Everton 14–18 éves játékosaiért felelős megfigyelője. – Hivatásos elemzőnk van, aki a toborzáshoz szükséges számítógépes rendszert üzemelteti. Ez azt jelenti, hogy minden játékost illetően naprakészek lehetünk, akit figyelünk. Csak így lehet sikeresnek lenni ebben a hatalmas versenyben. Tizenhat évesen igazolhatunk le valakit, de előtte még alaposan ki kell őt elemeznünk.”
Az ellenfeleket feltérképező figyelők sem lehetnek már meg a modern technika nélkül, hiszen jelentésüket gyakran DVD-n, vagy iPodon készítik el. Ezt segítette a FIFA azzal, hogy már a dél-afrikai vb minden meccsét felülnézetből rögzítette egy pókkamerával. Ezeken a felvételeken mind a 22 játékos egyszerre volt látható, így jól megfigyelhetővé váltak a taktikai mozgások.

Mindenféle technikai csoda ellenére azonban a tehetségkutatás művészete alig változott az évek során. „A lényeg, hogy legyen szemed a játékosokhoz – mondja Reeves. – Profi futballista voltam, de szerintem nem ez a fontos. Ez olyasmi, amit nem lehet megtanulni, egyszerűen érezni kell, hogy mit tud az a játékos, és gyorsan dönteni, nehogy elszalaszd. A megérzés nagyon fontos.”
Egy jó tehetségkutató több millió fontot tud megspórolni a klubjának, és minél alacsonyabb szinten járunk, annál nehezebb a dolga. Az Oldham Athletic például Leedstől Llandudnóig bármelyik fiatal játékost igazolhatja, de ez nem könnyíti meg a helyzetüket. „Ezen a környéken mindenki a Man­ches­ter Unitedben, a Cityben vagy a Liver­poolban akar focizni – magyarázza az Oldham vezető megfigyelője, akinek 18 beosztottja van. – Próbáljuk meggyőzni a szülőket, hogy egy ugrás a mi kezdő­csapatunkba sokkal kisebb és kevésbé megterhelő, mint ugyanez az ugrás a Unitedbe. Nem könnyű, de az elmúlt huszonöt évben szezononként átlagosan négy játékost tudtunk megszerezni, ezzel pedig több százezer fontot spóroltunk.”

Ahogy a Mersey partján felharsan a lefújást jelző sípszó, az ifjú játékosok és szülők Waldron evertonos melegítőjére merednek. Ez lesz az ő pillanatuk? Odahívja őket? „Itt nem sokan ütik meg a mércénket” – mondja Waldron. De egyáltalán nem csalódott, holnap egy másik torna kezdődik egy másik városban. „Fantasztikus érzés, amikor az általad gyerekként felfedezett futballista bemutatkozik a felnőttcsapatban. Jack Rodwellt és Jose Baxtert hatéves korukban fedeztem fel. Ez a tudat minden pénzt megér.”
És a keresés folytatódik.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. decemberi számában.)