A játékos–edző halála?

 

 

Szöveg Neil Billingham

Az Oldham Athletic idényét tekintve elég jelentéktelen pillanat volt 2010. szeptember 4-én. Négy perccel a Bristol Rovers elleni meccsük vége előtt, a nem épp telt házas Boundary Parkban a Latics edzője, Paul Dickov állt be Dean Kelly helyére. „Feljöttem a pályára, és azonnal sárgát kaptam – nevet Dickov. – Meccs előtt végig azt magyaráztam játékosaimnak, milyen fegyelmezettnek és higgadtnak kell lenniük. Aztán felmegyek, és rögtön besárgulok.” Ezzel nem ért véget Dickov szerencsétlen beugrása. „Néhány passzt is elrontottam. Láttam, hogy páran a srácok közül már épp le akartak tolni, mikor eszükbe jutott, hogy én vagyok a főnök, és visszafogták magukat. Ekkor tudtam, hogy szögre kell akasztanom a stoplist.”

 

Vajon az ilyen esetek azt jelzik előre: a játékos-edzők ideje végleg lejárt? Mivel egyre több az erre utaló jel, nem lenne meglepő. „Még mindig ott a nevem a játékosok listáján, de eldöntöttem, csak akkor játszom, ha a srácoknak nagyon nem megy, és eddig az egész idényben zseniálisak voltak – mondja Dickov, aki az elmúlt években az egyetlen bejegyzett játékos-edző az angol profi futballban. – Az edzői hivatás manapság annyira igénybe veszi az embert, hogy szinte lehetetlen mellette játszani is. Mostanában a menedzsernek milliónyi dolga van. Pénzügyi tanácsadónak, tanárnak, pszichológusnak és statisztikusnak kell lennie. Meg kell tervezni az edzéseket, felmérni a sérüléseket, a meccsek adatait elemezni, fürkészni az ellenfeleket és a szerződtetendő játékosokat, megegyezni velük és az ügynökükkel. Ez huszonnégy órás munka, és nem csoda, hogy már nincsenek játékos-edzők.”

„A »kettőt egy áráért« akciót látták benne”
Ez nem volt mindig így. Herbert Chapmantől (Northampton Town, 1907) a ’80-as évek elején a Barnsleyt irányító Norman Hunterig a játékos-edzők állandó tartozékai voltak az angol futballnak – vegyes sikerrel –, mivel sok, pályája végéhez közeledő labdarúgó vállalta boldogan magára az extra felelősséget. 1975 után Johnny Giles ráadásul klubcsapat és válogatott játékos-edzője is volt egyszerre; ő vezette a West Bromot és az ír nemzeti csapatot is. „Régen a klubok ebben a »kettőt egy áráért« akció lehetőségét látták – mondja Gordon Taylor, a PFA (Profi Labdarúgó-szövetség) vezetője. – Sok klub örült, hogy egy karrierje végéhez közelítő, tapasztalt profi veszi át a menedzseri feladatokat. Akkoriban ehhez nem volt szükség edzői képesítésre, úgyhogy a játékosok minden különösebb felhajtás nélkül belevághattak az edzősködésbe.”

Ettől függetlenül a nagyobb klubok idővel egyre kevésbé hajlottak az ilyen kettős szerepvállalásokra, ám ez 1985-ben megváltozott, amikor a Liverpool kinevezte Kenny Dalglisht. Dalglish első évében duplázott: megnyerte a bajnokságot és az FA-kupát is, és ő maga lőtte a bajnoki címről döntő győztes gólt is a Stamford Bridge-en. Ez nem jelenti azt, hogy könnyen egyeztette össze a két posztot a skót válogatott, akinek munkáját erős háttércsapat segítette. Bob Paisleyt visszahozták Dalglish tanácsadójának, és az ősliverpooli Ronnie Moran, Roy Evans és Tom Saunders is segítettek neki az edzői feladatokban. Nem mintha Dalglish félt volna faltörő kosként megoldani a problémákat és meghozni a döntéseket. A skót felfedte azokat a gondokat, amelyek a játékosból játékos-edzővé válását kísérték. „Hirtelen el kellett távolodnom az öltözői zrikák világától, amit pedig nagyon szerettem – emlékezik vissza Dalglish. – Gyorsan el kellett döntenünk, hogyan hívjanak a játékosok. Abban állapodtunk meg, hogy a megszólításom »főnök«”.
Dalglish azt is elmondja, hogy a Liverpool védője, Phil Neal haragudott, amiért nem őt választották a posztra, és kínosan ügyelt arra, hogy az új edzőt Kennynek hívja. „Kérdőre vontam emiatt – mondja Dalglish. – Hívj főnöknek, mondtam neki. Phil mentségére szolgáljon, ezután tényleg így szólított. Nem nagyon volt más választása. Én voltam a főnök.” Nem sokkal később Neal elkerült az Anfield Roadról, és a Bolton játékos-edzője lett.

 

Amikor Dalglish elvállalta a liverpooli állást, tudta, hogy ez közelebb hozza majd a játékos-pályafutása végét. Még egy teljes idényt húzott le a kettős szerepben, amelynek során 18 meccsen hat gólt szerzett, de (15 éven belül mindössze harmadszor) a Liverpool trófea nélkül maradt. „Szerintem azért vált be Kennynek a játékosedzői szerep, mert fantasztikus futballista volt, és mindenki tisztelte és becsülte a csapatban – magyarázza az egykori Liverpool-védő, Jim Beglin. – Egyfajta aura lengte körül, amely könnyedén közvetítette a pályán mutatott nagyságát. Szerintem ahhoz, hogy valaki sikeres játékos-edző legyen, nagy focistának kell lennie, és Kenny az volt. Talán az emberek látták, milyen sikeres, és úgy gondolták, nekik is menne ugyanez.”
Dalglish kettős szerepben töltött időszaka után valóban megnőtt a kisebb és nagyobb kluboknál is a menedzsernek kinevezett játékosok száma. A Chelsea-nek hat éven belül zsinórban három játékos-edzője is volt; és mind Glenn Hoddle, mind Ruud Gullit és Gianluca Vialli megérezhette a siker ízét. Trevor Francis is álláshalmozó lett a Sheffield Wednesdaynél 1991-ben, míg Peter Reid három éven át zsonglőrködött a két szereppel a Manchester Citynél, és első két szezonjában ötödik helyen végzett a csapattal.

A szerep növekvő népszerűsége ellenére nem volt mindig sima ügy ez a munka. „Nagyon élvezetes, de nagyon nehéz is volt egyszerre trénernek és játékosnak is lenni – mondja Reid. – Őszintén szólva, nem hiszem, hogy manapság ezt bárki meg tudná csinálni, a Citynél a munka rohadt kemény volt. A legnehezebb az volt, hogy labdarúgóként sokat kellett volna pihennem; de ha te vagy az edző is, akkor erre nincs időd, mert mindig van valami. Kimerítő volt.” Reidnek néha az is nehéz volt, hogy játszassa saját magát a csapatban. „Sosem ragaszkodtam ahhoz, hogy egyfolytában pályán legyek, és végül szerződtettem Steve McMahont a saját posztomra, mert úgy gondoltam, így lesz legjobb a klubnak.”
Nem minden játékos-edző volt ilyen önzetlen. Egyikük elérte egy alacsonyabb osztályú csapatnál, hogy minden pályára lépéséért 1000 fontot kapjon. „Vicces volt – így egy akkori csapattársa. – Minden meccs utolsó pár percére becserélte magát. Még akkor is, amikor egyszer súlyos vádlisérülése volt. Felbicegett a pályára, odafordult az elnökhöz, és integetve köszönte meg az újabb ezrest. Ez rámutat az érdekellentétekre, hogy mikkel járhat egy játékos-edző kinevezése.”

 

„Csak a legvégső esetben játszom”
A ’90-es évek végén a futball kezdett megváltozni. A Premier League 1992-es megszületése óta jelentősen átalakult az edző szerepe a játék minden szintjében. „A futball eredményközpontú iparág lett – magyarázza Richard Bevan, az angol edzők szövetségének feje. – A trénernek kevés idő alatt kell eredményesnek lenniük, miközben a várakozások minden eddiginél nagyobbak vezetői és szurkolói szinten is. A klubokra ma már a világmárkák és a média évről évre egyre nagyobb nyomást helyeznek. Ehhez jön még, hogy a kiesés anyagi következményei egyre durvábbak; tehát ha valaki hatékonyan szeretné kombinálni a játékos és a menedzser szerepét, az fizikailag és mentálisan is hihetetlenül igénybe venné.”

Az alsóbb osztályokban minden eddiginél alacsonyabb, kevesebb mint két év egy átlagos edzői megbízatás időtartama.
A Championshipben átlagosan 1.44 évig ül egy menedzser egy csapat kispadján. „A futball sosem volt még ennyire kegyetlen és bizonytalan, a profi focisták edzésrendje pedig még sosem volt ennyire megterhelő – teszi hozzá Bevan. – Nem meglepő, hogy mostanában ilyen kevés a játékos-edző.„ Dickov egyetért. „Azt kérem a labdarúgóimtól, hogy úgy edzzenek, ahogy játszanának, és úgy játsszanak, ahogy edzenének – mondja. – Ha ki kell hagynom egy gyakorlást egy megbeszélés vagy egyéb menedzseri kötelezettség miatt, ez azt jelentené, hogy nem vagyok fair a játékosaimmal. Nagyon nehéz munka, és úgy érzem, mintha megint az Arsenalnál lennék, tizenhat évesként újra tanulva a mesterségemet. Olyan sok mindent kell elsajátítanom, hogy csak a legvégső esetben játszanék.”

 

„Ez a poszt végül el fog tűnni”
Európa Anglián kívüli részén ritkán látni játékos-edzőket, mert ott a szakvezetői munkához intenzív tanulást igénylő kötelező edzői képesítésre van szükség. Olaszországban a leendő trénereknek az év nagy részét a Coverciano edzőképzőközpontban kell tölteniük. A játékoskarrier nem összeegyeztethető ilyen kötelezettségekkel. Olaszországnak 29 420 UEFA A-, B- és pro licences edzője van, Spanyolországnak 23 995, míg Angliának csupán 2679. De változnak az idők. „Egyre jobban közelítünk a kontinens országaihoz, ahol az edzői képesítések értéke nagyobb, és szükségesek az edzővé váláshoz – mondja Gordon Taylor, az egykori futballista, jelenleg a profi labdarúgók szövetségének főnöke. – A játékosoknak egyszerűen nincs annyi szabadidejük, egészen a pályafutásuk végéig, amennyi a tanuláshoz kell.” Több mint ötszáz órányi elmélet és gyakorlat kell az UEFA A-, B- és pro licence megszerzéséhez, és Taylor egyszerű tanácsot ad a focistáknak: „Javasoljuk a focistáknaknak, hogy folytassák, ameddig csak tudják. Egy játékos szerződése sokkal biztosabb, mint egy edzőé. Sokkal nehezebb kirúgni egy focistát, úgyhogy azt ajánlom, addig szerepeljenek, amíg készek végleg felhagyni a futballal, és csak ekkor forduljanak az edzői hivatás felé.”

Egy Lee Bradbury nevű játékos figyelmen kívül hagyta ezt a tanácsot. A Bournemouth csatára csak 35 éves volt 2011-ben, de amint kinevezték a csapat edzőjévé, azonnal szögre akasztotta a cipőjét. „Könnyedén játszhattam volna még legalább két évig – mondja a két és fél éves szerződést kötő tréner. – Nehéz döntés volt, mert még mindig élveztem a focit. Mindenki azt mondja, addig kell játszani, amíg lehet, de én úgy éreztem, százszázalékosan el kell köteleznem magam az edzőség mellett.
Ha játszanék, ezt nem tudnám megtenni. Manapság szinte lehetetlen mindkét munkával zsonglőrködni, és szerintem ez a poszt végül el fog tűnni.”

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. áprilisi számában, ahol szükséges volt, frissítettük!)