Szöveg Steve Hill
„ANGLIA A KI…SZOTT NÉGY NÉGY KETTŐT FOGJA JÁTSZANI!” Az idézet a valaha volt legforróbb hangulatú, de természetesen csak elképzelt sajtótájékoztatón hangzott el. A szállóigévé vált mondat az angol szövetségi kapitányt alakító Ricky Tomlinson szájából hangzott el a Mike Bassett: England Manager (Magyarországon A menedzser) című 2001-es brit vígjátékban. Annak ellenére, hogy kevesebb mint egy hónappal a szeptember 11-i események után mutatták be, az áldokumentumfilmből kasszasiker lett, ami a labdarúgással kapcsolatos filmek esetében szokatlan. Hátborzongató előrelátása miatt az évek során az angol foci és a válogatott rajongóinak körében kultfilmmé vált.
A FourFourTwo meglátogatta Steve Barron rendezőt cambridgeshire-i kenderbirtokán, ahol a mai napig bekeretezett fénykép őrzi a filmbéli, valóságban sosem létező angol válogatott emlékét. Mivel lenyűgöző filmes munkássága az 1978as Supermanig nyúlik vissza, valamint dolgozott ikonikus MTV-videókon és hollywoodi filmeken is, mindenkit meglepett, amikor egy alacsony költségvetésű focis filmmel állt elő. „Úgy éreztem, hogy a korábban látott futballfilmek semmit sem adnak vissza abból az érzésből, amit a szurkolók és rajongók átélnek meccsnézés közben – magyarázza Barron. – Hitetlen Tamás voltam: sosem tartottam elképzelhetőnek, hogy olyan focifilm szülessen, amivel elégedettek lesznek a szurkolók. A Menekülés a győzelembe nagyszerű példa erre, hiába az igényes megvalósítás. Hiába áll össze egy nagyszerű futballfilm ötlete, a kivitelezés valahol mindig megbicsaklik, különösen, amikor az érzelmek közvetítése a tét. Azt hittem, lehetetlenre vállalkozunk.” Ennek ellenére futballrajonóként nem tudta elengedni az ötletet. Örök kedvence, A turné is ösztönözte. A két film közti hasonlóságról Barron így vélekedik: „Imádtam a humorát és a hamis dokumentumjellegét. A hangnem szokatlanul nyers volt. Az ötletem egy szerencsétlen pasasról szólt, akit kineveznek az angol válogatott szövetségi kapitányává. Olyasmi figura, aki jól jellemzi az elmúlt negyven év angol szövetségi kapitányait.
Innentől már csak a forgatókönyv megírása hiányzott, ami nem volt könnyű munka. Öt nagyszerű éven át dolgoztunk rajta.” A munkák kezdete így röviddel Graham Taylor hírhedt dokumentumfilmje, az An Impossible Job megjelenése utánra tehető. „Hatalmas inspirációt adott – ismeri el Barron. – Benne volt minden, amit sejtettél, hogy megtörténhet, de nem merted elhinni, hogy igaz lehet. Rálátást jelentett a dolgokra, és segített megrajzolni a karaktereinket.” Nehéz lenne elképzelni, hogy Bassett karakterét ne Tomlinson játszsza. Bár Bassetthez hasonlóan a Brookside és a The Royle Family sztárja nem az első számú kiszemelt volt. „Steve Cooganre gondoltunk eleinte – mosolyog Barron. – Két évvel a forgatókönyv befejezése előtt csináltunk vele próbafelvételeket, amelyeken remekül szerepelt. Mire azonban megszereztük a pénzt a forgatásra, már nagyon nagy ember lett belőle. Nem hinném, hogy vállalta volna.” A központi figura egyértelműen Tomlinson, de a lancashire-i színész mellett Amanda Redman parádésan alakítja Bassett feleségét, Bradley Walsh pedig a szolgálatkész segédedzőt, miközben a valóságban tényfeltáró újságíróként dolgozó Martin Bashir önmagát játssza. A film sikeréhez a forgatás során számos váratlan esemény hozzájárult. A stáb bejutott és szabadon mozoghatott az elhagyatott Lancaster Gate-en, de legalább ennyire jelentős, hogy forgathattak a régi Wembleyben: ezek a képkockák önmagukban vonzóvá teszik a filmet a mai néző szemében. „A Wembley éppen bontás előtt állt – mondja Barron. – Mivel finanszírozási problémák voltak, nem kezdtek hozzá, hanem ott állt üresen a forgatás évében. A fű csak nőtt. Bárcsak megtalálnám azokat a fényképeket… A kapufákat elvitték, a gaz fél méter magas volt. Akár teheneket is behajthattunk volna legelni. Szívszorító és lenyűgöző látványban volt részünk. Annyira rossz állapotban volt a talaj, hogy új gyeptéglákat kellett leraknunk. Hoztunk kapufákat is, és alaposan kitakarítottuk az öltözőket. Végül három napig forgattunk a Wembleyben. Álomszerű volt.”
A történelemkönyvek szerint a régi Wembley utolsó meccsét 2000. október 7-én játszották: Anglia 1–0-ra kikapott a Németország elleni esős mérkőzésen. Ezen a napon Barron kamerákat rejtett el a pálya szélén, amelyekkel megörökítette a frusztrált közönség reakcióját és a Kevin Keeganre záporozó szidalmakat. Ezeket később Mike Bassett-re zúdította. A rendező találóan jegyzi meg: „Gyalázatos meccs volt, Bassett tökéletes portréjával”. A válogatott hanyatlása és Keegan távozása után még egy összecsapást játszottak a szent pályán, amivel Barron életre szóló álma teljesülhetett.
„PELÉ MENEDZSERE AZT MONDTA, HOGY SZÁZEZER DOLLÁRÉRT VIHETJÜK ŐT KÉT ÓRÁRA. MEGÉRTE? ABSZOLÚT”
„1966-ban, amikor tízéves voltam, a Manchester Unitednak drukkoltam – mondja. – Anyám manchesteri volt, többször kivitt az Old Traffordra, hogy láthassam Bobby Charlton, George Best és Denis Law játékát. Az angolok Mexikó elleni világbajnoki csoportmeccsét a fekete-fehér tévé előtt izgultam végig. Megigézett, amikor Charlton labdához jutott a félpályán, majd a tizenhatosig sprintelt, és bevágta a felső sarokba. Libabőrös lettem a képernyő előtt, és azt mondtam, hogy én is ilyen gólt akarok. Át akarom élni azt az érzést. Tizennégy évesen rájöttem, hogy sosem lesz belőlem profi labdarúgó. De a forgatás idején ott álltam a Wembley közepén. Játszottunk egy mérkőzést: színészek a stáb ellen. Kábé két perc elteltével megszereztem a labdát a tizenhatoson kívül, és akárcsak Charlton, betűztem a felső sarokba. Akkor és ott valóra váltak a tízéves koromban megszületett álmaim. A pályán minden tekintet rám szegeződött. Azt akarták tudni, honnan jött ez a lövés. Csak én tudtam az okát. Nagyszerű pillanat volt.”
Bassett és Dave Dodds (Bradley Walsh alakításában) tart eligazítást Brazíliában
A Wembley-akció után, a magas költségek ellenére, zsebükben a titokban készített felvételekkel, a színészek és a stáb Rio de Janeiróba utazott, hogy megrendezzenek egy képzeletbeli világbajnoki döntőt. „Nem voltam hajlandó változtatni az eredeti terveken – folytatja Barron. – A producer azt mondta, hogy nem engedhetjük meg magunknak a brazíliai utazást. Túl sok ember, túl nagy távolság. Azt akarták, hogy Spanyolországban vagy valahol közelebb forgassuk le a vébét.” De Barron nem tágított. Miután a Wembleybe már bejutottak, ismét váratlan szerencsében volt részük.
„Amikor a Maracanába mentünk, nagyon hasonló volt a helyzet, mint Angliában. Éppen a stadion felújítására készültek, és az épület gazdátlanul állt. Az egyik nagyszerű munkatársunk unokatestvére segített rendbe szedni a pályát. A Nike elvégezte volna a munkát egy vagyonért cserébe, de végül nem hagytuk magunkat, és három nap alatt mi magunk megcsináltuk. Egyedül a fehér vonalakat nem tudtuk felfesteni, így azok az utómunka során kerültek fel.” A brazíliai helyszín lehetővé tette, hogy a világsztár Pelé is szerepeljen a filmben, bár ez ismét megdobta a költségvetést. Barron így emlékszik: „A menedzsere mondta, hogy százezer dollárért vihetjük két órára. Feltettük magunknak a kérdést, hogy megér-e ennyi pénzt a legendás ikon szerepeltetése. És én habozás nélkül mondtam, hogy igen. Ha csak egy jelenetben is szerepel, máris magasabb szintre kerül az egész film.”
Pelé felvette a sztárgázsit, akárcsak Keith Allen, Gabby Logan, Barry Venison és az Atomic Kitten kétharmada, akik szintén saját magukat alakították a filmben. „Az igazság az, hogy nagyon megtetszett az Atomic Kitten név – kacag Barron. – Olyan pajkosan hangzott. Azt gondoltuk, hogy a futballrajongók meg fognak őrülni értük. Végül az egyikük nem jött el.” A humoros jelenetek olykor egészen közönséges szintet képviselnek: a Paul Gascoigne-hasonmás Kevin Tonkinson például egy alkalommal összeszarja magát a csapat zuhanyzójában. Ennél némileg kifinomultabb irónia a műholdas közvetítések elcsúszásainak ábrázolása. „Az angol tévénézők értik, miről van szó. A közvetítéseket olykor iszonyú csúszással sugározták.” A menedzser éppen 90 perces, és nagyszerű választás, ha kocsmázás után még kedvünk támad filmezni. Stílusának köszönhetően nem tűnt el a süllyesztőben, sőt a rendező eldicsekedett vele, hogy egyesek Bassett-hétvégéket rendeznek. Szintén büszkeséggel töltötte el, amikor Athénban, a Durellék forgatásán néhány helyi srác idézgetett neki a filmből, amit minden bizonnyal valamilyen kalózmásolaton szereztek.
„Gyerünk, fiúk, ne felejtsétek el a felállást!”
Kétezer-ötben megjelent a hatrészes ITV-sorozat, a Mike Bassett: Manager, amiben a peches edző átveszi egy kitalált klub, a Wirral County irányítását. Ez már nem áldokumentumfilm, hanem egy könnyed hangvételű sitcom, amely legalább annyira nézhető, mint elődje. Kevesebb sikert könyvelhetett el a Mike Bassett: Interim Manager terve. Hiába vetette be magát a régi csapat, a közönség nem volt hajlandó összeadni a produkció költségét. Elméletben a gyűjtés még mindig tart. „Kétszázötvenezer és négyszázezer font közötti összegre lenne szükségünk. Ha ez összejönne, megcsinálnánk” – mondja Barron. Ez kevesebb, mint egy fontot jelentene az angol FourFourTwo minden egyes Twitter-követőjének. Vagy ahogy Barron mondja: „FourFourF…ckingTwo…”
PELÉ, KATAR ÉS MIKE BASSETT EP-KÉPVISELŐ
A LEGSZEBB EMLÉKE A FORGATÁSRÓL?
Martin Bashir újságíró: „Nehéz lenne nagyobb megtiszteltetést elképzelni, mint a találkozást Pelével, akivel az angol válogatott jövőjéről is beszélgettünk. Nagyszerűen játszott, és elmondta, hogy szerinte kik esélyesek a világbajnoki győzelemre, de az angol válogatottat esze ágában sem volt megemlíteni. A rendező utasítására bemutatott vigyorgása láttán az egész stáb fuldoklott a nevetéstől.”
Rob Sprackling forgatókönyv író: „A régi, bontásra váró Wembleyben forgattunk. Kertészetből vásárolt gyepszőnyeget fektettünk le a talajra. A forgatás után fociztunk is a mágikus gyepen: színészek a stáb ellen. Valahogy a mi csapatunk volt szerencsésebb, így valójában nem Németország, hanem mi voltunk az utolsó csapat, amelyik nyert a régi Wembleyben. Büszkén másztam fel harminckilenc lépcsőfokot, hogy felemeljem a trófeát. Na, jó, az inkább egy bögre volt!”
Johnny Smith forgatókönyvíró: „Felejthetetlen élmény volt látni a Wembley kijelzőjén a Leicester–Norwich 2–3 eredményt.”
MIT GONDOL A FILM UTÓÉLETÉRŐL?
Bashir: „Gareth Southgate felbukkanásáig úgy tűnt, mintha a futballszövetség a filmből merítené az ötleteit: olyanokat neveztek ki, akiknek halvány fogalmuk sincs, mitévők legyenek. Kimondhatjuk, hogy Mike Bassett jobb taktikai érzékkel nyúlt a dolgokhoz, mint bármelyikük.”
Sprackling: „Sok emberrel találkoztam, akik tíznél is többször nézték meg a filmet, és minden alkalommal annyira tetszett nekik, mintha elsőre látnák. Olyan rajongók is vannak, akik még meg sem születtek, amikor e mozit bemutatták. Remélem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy olyan kultfilmmé vált a futballrajongók körében, mint A turné a rockereknél.”
Smith: „A nosztalgiától megbéklyózott, bátor, de a végső csatában örökké alulmaradó brit életérzés előfutáraként tekintek rá, amiben ott rejlik az angoloknak az a sajátossága, hogy mindig tudnak egy-két újdonságot mutatni a világnak.”
MIT CSINÁLNA MOST MIKE BASSETT?
Bashir: „Minden bizonnyal egy katari tévéstúdióban ülne, és a világbajnokság megrendezésére készülő közel-keleti nézőket traktálná korábbi tapasztalataival. Rávilágítana pályafutása kiemelkedő mozzanataira legalább egyszer egy meccsen, és Rudyard Kipling verséből idézne.”
Sprackling: „Dolgoztunk a folytatáson, amelyben Mike lenne az iráni női válogatott kapitánya, és egy alkalommal burkában kellene elmenekülnie az országból, miközben akaratán kívül mindenkit megsértene. Végül az angol válogatott német nemzetiségű kapitányának barátjaként tűnne fel.”
Smith: „Ma Mike Bassett az Európai Parlamentben ülne a brexitpártiak körében, és azon tűnődne, mi ez az egész cirkusz maga körül.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. novemberi lapszámában.)
