A futballtörténelem legmenőbb 9-esei

A szégyellős külföldi: Alfredo Di Stéfano
argentin/kolumbiai/spanyol
709 mérkőzés/ 519 gól

 

A támadósor közepén játszott bámulatosan, kora két legjobb játékosával a két oldalán. „Nem tudom, hogy nagyobb játékos voltam-e, mint Pelé – mondta Diego Maradona. – De az biztos, hogy Di Stéfano nagyobb volt.” A brazil legenda erre mindenkit megnyugtatott, hogy Di Stéfano Maradonánál is nagyobb volt. A kakaskodástól függetlenül is tény, hogy emberünk elképesztően hatékony kilences játékos volt.
Direkt, célratörő játéka miatt a Szőke Nyíl nevet kapta. Az argentin-spanyol játékosban egyesült az erő („Mindig úgy tekintettem a futballra, mint sportra, ahol futni kell és megizzadni” – magyarázta) és a taktikai fegyelem, és ezzel megelőzte korát. Döntő szerepe volt a Real Madrid dominanciájában, mind az öt BEK-döntőben játszott és gólt szerzett az ’50-es években, mozgása pedig inspirálója lett a modern futball megszületésének.

Ő volt minden edző álma, 307 Real-meccsén 396 gólt ért el, de megbízhatóan védekezett is, kiszolgálta csatártársait, és a középpályán is megbízhatóan osztotta a labdát. Stílusa talán Zinédine Zidane-éhoz hasonlított a leginkább.
„Abban rejlett a nagysága, hogy ha pályán volt, egyből két játékos került minden posztra” – értékelt Miguel Munoz edző.
Két oldalról Puskás Ferenc és Raymond Kopa segítette. A nemzetisége is érdekesen alakult. Lehet, hogy a La Liga ma hemzseg a latin-amerikai játékosoktól, de Di Stéfano ebben is úttörő szerepet játszott.
Buenos Airesben született, és ő lett az első nagy igazolás Dél-Amerikából. Madridba a kolumbiai Millonariosból érkezett 1953-ban, éhesen a kemény csatákra. Ő az el Clásicók történetének második legtöbb gólt szerző játékosa.
Hamar beilleszkedett, otthon is érezte magát, felvette az állampolgárságot, és tündökölt a válogatottban is.

 

Az ős 9-es: Dixie Dean
angol
505 mérkőzés/ 443 gól

 

„Dixie Deannek a legnagyobbak csarnokában van a helye, Beethoven, Shakespeare és Rembrandt mellett” – lelkendezett Bill Shankly. A Liverpool menedzsere nem egyedüliként rajongott az Everton játékosáért, aki a Kékek csapatában elsőként öltötte magára a kilences mezt.
Dixie – aki a keresztségben a William nevet kapta – minden idők legeredményesebb angol klubgólszerzője. Statisztikái figyelemreméltóak: 425 gólt szerzett 489 klubmérkőzésen, az 1927–28-as idényben egyedül hatvanat. Ezzel 21 évesen bajnoki címhez juttatta az Evertont.
Hogy csinálhatta mindezt a birkenheadi születésű figura? Lábbal is nagyon ügyes volt, de a levegőben egyenesen zseninek számított. Hiába volt mindössze 178 centiméter magas, ennek ellenére életveszélyesen ugrott a magasba, ahol az ellenfél összes védőjét megverte. Sosem állították ki. Az sem állt távol tőle, hogy Jézushoz hasonlítsa magát. „Gyakran kérdezik tőlem, hogy a hatvangólos rekordom megdől-e valaha. Szerintem igen, de csak az tudja majd megdönteni, aki képes a vízen járni.” Nincs kizárva, hogy igaza van, mert még Lionel Messinek is „csak” 50 a rekordja. (A mi Deák Ferencünk 1945–46-ban 34 meccsen 66 gólig jutott…)

 

A nőfaló: Frank Worthington
angol
836 mérkőzés/ 262 gól

 

Több szempontból is állíthatjuk: ő York­shire George Bestje. Mindketten bokazoknit viseltek, imádtak modellekkel randizni, ám képességeik alapján sokkal többre is vihették volna.
Worthington hihetetlenül tehetséges kilences volt, látásmódjával és lelkesedésével messze kitűnt a ’60-as évek végének és ’70-es évek elejének szürke angol mezőnyéből. Fényévekkel jobb volt, mint azok a becsületes igáslovak, akik első két klubjában, a Huddersfieldben és a Leicesterben – pályafutása két legstabilabb állomásán – a csapattársai voltak. Ő maga ennek nem volt tudatában. „A többiek tovább tartják maguknál a labdát, mint ahogy én ellövöm – tréfálkozott, mielőtt beismerte volna: – Sokkal fontosabb volt, hogyan játszom, mint az, hogy nyer-e a csapat.”

 

Sajnos a legnagyobb ellenfele saját maga volt. Meghívták a válogatottba, de magára haragította Alf Ramseyt, mert az első alkalommal magas sarkú cowboy csizmában érkezett, Bill Shankly szerette volna magához venni a Liverpoolba, de elbukott az orvosi vizsgálaton. („Kiélveztem a fiatalságomat.”) Viselt dolgait őszintén megírta önéletrajzában, amiből kiderül, hogy megcsalta Miss Nagy-Britanniát egy svéd nővel és annak lányával együtt, és hogy Omar Shariffel bulizgatott. Huszonkét alkalommal szerződtették 15 év alatt 1977-től kezdve, és ez alatt nem nyert semmit, ám tehetsége egy percre sem hagyta el. (Nézd csak meg a YouTube-on, milyen gólt vágott a Bolton mezében az Ipswich ellen!) A Stockporttól a Galwayig, a Philadelphiától a Mjällbyig mindenhol közönségkedvenc lett az Elvis-hajú nomád. Ha Michael Owennek hívták volna, akkor nyolcvanszoros lesz, szemben a nyolccal. De akkor nem ő lett volna Frank Worthington.

 

Az akrobata: Hugo Sánchez
mexikói
881 mérkőzés/ 516 gól

 

Egy adat, ami mindent elmond Hugo Sánchezről, amit tudnunk kell. Az 1989–90-es idényben úgy robogott hat éven belüli ötödik aranylabdája felé, hogy 38 labdaérintésből 38 gólt szerzett. A hullámos hajú mexikóinak olyan ösztöne volt, hogy nem is kellett evilági módszerekkel kezelnie a labdát, elég volt, ha egy-két odaillő mozdulattal a kapuba terelgette azt.
Eszköztárában szerepelt életveszélyes csukafejes, elképesztően pontos szabadrúgás és számtalan ollózás. Ezeket nagyban köszönhette az atlétákra jellemző edzésmódjának, amit az is bizonyít, hogy a tornászok bukfencével ünnepelte góljait. Emiatt is emlékeznek rá úgy, mint valami cirkuszi mutatványosra. Ez egyáltalán nem igazságos: számtalan gólja született megfontolt észjátékból, és a mennyiség sosem ment a minőség rovására.

 

Sánchez (jobbra) hírnevét a mexikói bajnokságban alapozta meg, majd legenda lett Madridban. Az Atléticót Király-kupa-győzelemhez segítette, majd a Reallal nyert öt bajnoki címet.
Csak Messi tudta túlszárnyalni góljainak számát, ráadásul Sánchez hasonlóan pazar találatokkal kápráztatta el a közönséget. Edzője, Leo Beenhakker így nyilatkozott egy csodálatos Sánchez-ollózást követően: „Amikor ilyen gól születik, le kell állítani a mérkőzést, pezsgővel kell kínálni a közönséget, és koccintani egyet”.

 

A túsz: Quini
spanyol
721 mérkőzés/ 377 gól

 

Bárki, akit raboltak már el a szombati bevásárlás során, tudja, hogy az ilyesmi egyáltalán nem vicces. Azoknak, akik 1981 márciusában foglyul ejtették Quinit, nem az járt a fejében, hogy egyfajta konzumterápiának vessék őt alá.
Egy munkanélküli gépész és egy adósságokban úszó villanyszerelő tuszkolta be a Barca kilences játékosát egy kisbuszba, miután két gólt szerzett a 6–0-ra végződő, Hércules elleni meccsen, majd 25 napot töltött fogságban. Az emberrablók 1.7 millió fontnyi összeget követeltek újdonsült „barátjukért”.
Csapattársa, Bernd Schuster bejelentette, nem lép pályára, míg társát el nem engedik. „Nem­csak lábam van, de szívem is – mondta a német játékos. – Szeretném visszakapni Quinit.”
A La Liga nyolcadik legeredményesebb mesterlövészét végül szabadon engedték abban a zaragozai parkolóban, ahol fogsága nagy részét töltötte, és még a váltságdíjat sem kellett kifizetni érte. Quini nem ragaszkodott az eljáráshoz, ennek ellenére rabul ejtőit tíz évre ítélték.
Az eset elég volt ahhoz, hogy a Barca bajnoki esélyei elszálljanak, mivel a csapat csupán egy pontot gyűjtött be négy meccsén, amíg Quini a kisbuszban ücsörgött.
A történtek ellenére is Quini lett az idény gólkirálya.

 

A valószínűtlen hős: Gabriel Batistuta
argentin
554 mérkőzés/ 353 gól

 

Az argentin közvélemény sokkal inkább tiszteli a tízes játékosokat, mint a közvetlen gólvágó kilenceseket. Elég, ha Mario Kempesre, Ariel Ortegára, Juan Román Riquelmére és természetesen Diego Maradonára, illetve Lionel Messire gondolunk. Gyors gondolkodású varázslókat látnak bennük, akik elkápráztatnak, holott nem is annyira erősek fizikálisan. Azonban az teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy ne rajongjanak Gabriel Batistutáért.

 

Pályája gyorsan ívelt felfelé, első válogatottsága az 1991-es Copa América idejére esett, ahol azonnal gólkirálya lett tornagyőztes csapatának. A csatár gyors és mérnökien pontos játékos volt, de a szabadrúgásai is életveszélyesen sültek el, rendre nyerte a csatákat a levegőben, és ragyogó párja lett Maradonának. Csodálatra méltóan elkötelezett volt, a kiesést követően is maradt a Fiorentinánál.
Végül a Serie A tizenegyedik legeredményesebb játékosaként (184 gól) és Argentína legjobbjaként (56 mérkőzés, 78 gól) vonult vissza.
Még maga Messi is beismeri, hogy ez a rekord valószínűleg Batistutáé marad. „Nem hiszem, hogy túlszárnyalhatom őt.”

 

Az exportcikk: John Charles
walesi
721 mérkőzés/ 348 gól

 

Charles azon nagyon kevés játékosok közé tartozik, akik egyszerre két poszton is világszínvonalon teljesítettek. A 183 centiméteres walesi erőmű első három idényét tehetséges és elismert középhátvédként játszotta végig a Leedsnél, és generációja vitathatatlanul egyik legnagyobb védője lehetett volna. De nem így történt, mert 1952 októberében a középcsatárok tömeges sérülése miatt előre kellett húzódnia, és megkezdődött a világ egyik legjobb kilencesének menetelése.

 

Charles (jobbra) fordított Dixie Deanként viselkedett. Dean alacsony volt, életveszélyes a földön, de gyenge a levegőben, míg Charles nagydarab játékosként ragyogóan fejelt, bár a lábával még ügyesebben harcolt. Gyors volt, éles eszű és technikás, ezzel ő lett a Leeds történetének második legeredményesebb játékosa.
Ő vált a legsikeresebb brit exportcikké is, pedig nem sokan váltak legendává a szigeteken kívül. 1957-ben a Juventusba szerződött, a torinói csapat színeiben 93 gólt szerzett. amellyel háromszor nyert scudettót. A klubnál még mindig őt tekintik minden idők legjobb légiósának. Ha klónozni lehetne, Wales világbajnok lenne.

 

A hamis kilences: Hidegkuti Nándor
magyar
450 mérkőzés/ 304 gól

 

Gondolhatnánk, hogy Pep Guardiola és a Barcelona találmánya a hátravont középcsatár. De nem. Elsőként egy szélsőből lett magyar szerepelt e poszton.
Azon kevés magyarok egyike, akik az ’50-es években nem a Honvéd labdarúgójaként lettek híresek. Az MTK-s Hidegkuti az Aranycsapatban tündökölt Sebes szövetségi kapitánysága idején.
Az 1953 novemberében játszott, Anglia elleni történelmi, 6:3-ra végződő meccsen ő lőtte az első gólt:faképnél hagyta Johnstont, majd végül mesterhármast szerzett a Wembleyben. Hazai kortársai közül az igazi középcsatárjáték leginkább Deákra volt jellemző, ő húsz válogatott meccsen 29 gólt ért el, de a visszavont szerep miatt nem fért bele annyira Sebes elképzelésébe.
Az Aranycsapat legnagyobb csillaga Puskás volt, de a hátravont kilences Hidegkuti nélkül neki sem lett volna akkora területe az akciók során. Később letette névjegyét egy újabb világklasszis középcsatár-generáció: Machos, Tichy és Albert.

 

A bombázó: Gerd Müller
nyugatnémet
771 mérkőzés/723 gól

 

Számos hibás elképzelés terjeng a nyugatnémet válogatott és a Bayern München gólgyárosáról, Gerd Müllerről. Az egyik: fizikumát tekintve átlagos játékos volt. A „Klei­nes Dickes Müller” (Kicsi, kövér Müller) becenevet kapta, és ez masszív testalkatának köszönhető, amellyel sosem törte fel CR7 stílusában az ellenfél védelmét. Viszont rövid távon hihetetlen sprintekre volt képes, „őrületes sebességgel”– mondta róla Franz Becken­bauer. – Az edzéseken esélyem sem volt.”
A másik: több száz szerencsés labdába pöckölése a kapu előtt korántsem hasonlítható például Neymar ragyogó, 16-oson belüli tündökléséhez. Igaz, rengeteg olyan gólt szerzett, amelyeket lehetetlen lett volna kihagyni. De ez egyrészt annak köszönhető, hogy úgy fordult le szűk területen is, ahogy kevesen, továbbá attól lett az egyik legeredményesebb kilences a világon, hogy megjósolhatatlan volt, miként fejez be egy támadást közelről. Ha tízszer kapta meg pontosan ugyanazt a passzt, akkor is számos különböző módon jutott a hálóba labda. Lehet, hogy ez nem mindig sikerült látványosra, de halál biztosan csapta be a kapusokat. Ha olyan könnyű gólokat lőtt, akkor miért nem tették ugyanezt sokan mások is?
Statisztikái elképesztőek: 607 mérkőzésen 566 gólt szerzett a Bayern Münchenben, 62 találkozón 68-at a nyugatnémet válogatottban, az 1972-es naptári évben összesen 85-öt. S általában akkor talált be, amikor a leginkább kellett. Az 1970-es világbajnokságon tíz góllal büszkélkedhetett, az 1972-es Eb-n gólkirály lett, és kétszer volt eredményes a fináléban, az 1974-es vb-n az övé a győztes találat a klubjának stadionjában rendezett döntőben. Hogy csinálta? Ezt még ő maga sem tudja. „Ezt nem lehet megtanulni – modta. – Ösztön kell hozzá.” Ezt ő a Jóistentől kapta.

 

A gólgyáros: Filippo Inzaghi
olasz
680 mérkőzés/ 313 gól

 

Inzaghi annyira igyekezett tökéletesen ellátni a feladatát, hogy Sir Alex Ferguson egyszer azt mondta róla, „valószínűleg lesen született”.
Való igaz, hogy Szuper Pippo gyakran elbitangolt, a Milan 2006–07-es BL-menetelése során például 42 percenként, de az is hozzátartozik, hogy a Juventusnál és a Milannál általában jókor volt a jó helyen egy szép befejezéshez. Ez nem véletlen.
„Inzaghi folyamatosan videókat nézett az ellenfelekről – mondta milanos csapattársa, Gennaro Gattuso. – Sokan gondolták róla, hogy szerencsés, de ennek semmi köze nem volt a szerencséhez. Képességeinek és felkészültségének köszönhette eredményeit.”
2007 májusában jött el a nagy pillanata, ekkor a Milan az ő két góljával nyert BL-t a Liverpool ellen. Az első Andrea Pirlo Inzaghi vállán megpattanó szabadrúgásából született. A legtöbben azt mondanák, ehhez nem is volt köze. De nála sosem lehet biztosan tudni.

 

A természet ereje: Ronaldo
brazil, 616 mérkőzés/ 414 gól

 

Egyvalamit rögtön az elején tisztázzunk: aki „Kövér Ronaldóként” emlegeti El Fenomenót, az életfogytiglani börtönt érdemel sötétzárkában. Igaz, hogy névrokona, a portugál Cristiano is szép szeletet hasított magának a futball halhatatlanjainak tortájából, de a pályája végét jellemző derékbőség ellenére is az igazi Ronaldo a brazil Ronaldo.
Játszott Hollandiában (54 gól 57 meccsen), Spanyolországban (151, 226), Olaszországban (68, 119) és Brazíliában (79, 116), és az összes állomáshelyén azt a benyomást keltette, hogy a gólszerzés a világ legegyszerűbb dolga. S ez az ő esetében igaz is. A csatárok mintapéldánya, elképesztő, ahogy helyet csinált magának, továbbá ereje és csalhatatlan ösztöne is átlagon felüli volt. Az ellenfél védői rettegtek tőle, mert tudták, nem sokat tehetnek ellene. A legjobban a Barcelona mezében a Compostela ellen szerzett gólja jellemzi őt az 1996–97-es idényben, ami talán pályafutása legjobb futballéve volt. A saját térfelén megszerezte a labdát, onnan kezdte a sprintet, hárman próbálták felrúgni, visszahúzni, megállítani, de esélyük sem volt. Mindenkit lefutott, majd a tizenhatoson belül hülyét csinált a védőkből, és a hálóba vágta a labdát. Még vezetőedzője, Bobby Robson sem akart hinni a szemének. Talán ő maga is ekkor értette meg, kilences játékosát a természet erői vezérlik.
Az már csak természetes, hogy ő nyerte meg a 2002-es világbajnokságot hazájának az 1998-as traumát követően. Nem kétséges, az ő oldalának kellene elsőként kijönnie, ha a keresőbe azt ütjük be: „Ronaldo”.

 

A tolótámadó: Nat Lofthouse
angol
485 mérkőzés/ 285 gól

 

„Az én időben sokan voltak, akik még a golyóimat is lerúgták – említette Nat Lofthouse. – Az egyetlen különbség az, hogy a meccs után megrázták a kezem, és még ápolgatni is segítettek.” Ez a mondat több mint egy jól idézhető sor. Valóban ilyen kemény volt a futball az ő idejében (a II. világháborút követően kezdte pályafutását). Generációja keményen élt – őt behívták bányásznak is –, így nem riadt vissza a kemény összecsapásoktól, és a boltoni játékos, aki egész pályafutását szülővárosa csapatában töltötte, mesterien bánt a korabeli nehéz labdákkal, és jól boldogult az egyenetlen talajon.
Lofthouse átlagos magasságú játékos volt, de remekül fejelt, ezt a képességét teniszlabdákkal tökéletesítette. 1952 májusában megkapta a Bécs oroszlánja nevet, mivel úgy talált be Ausztria ellen, hogy előtte arcon könyökölték. Hat évvel később az ő második góljával nyerte meg csapata az FA-kupa-döntőt a Manchester United ellen, bár később elismerte, hogy szabálytalan volt Harry Greg kapussal szemben.

 

Sok mindent lehetett csodálni ebben a harcosban. Bámulatosan lőtt, ragyogóan cselezett, igazi vezéregyéniség volt. Klubjának 255 gólt szerzett, az angol válogatottnak harmincat 33 mérkőzésen. Boltonban örökre tisztelni fogják, visszavonulását követően játékosmegfigyelő, vezetőedző majd menedzser és elnök lett a csapatnál. 2011 januárjában halt meg.

 

A rekorddöntögető: Alan Shearer
angol
797 mérkőzés/ 409 gól

 

A fiatalabbak már csak az angol sportmagazinból, a Match of the Dayből ismerhetik, ám jobb, ha nem téveszti meg őket fekete humora és kötött pulcsija. Alan Shearer a modern futball egyik legveszedelmesebb csatára volt. A ’90-es években minden angol iskolás kisfiú azt játszotta, hogy ő Shearer.
Nem kellett szülővárosa csapatának, ezért otthagyta a Newcastle-t, és Anglia másik végén, a Southamptonnál helyezkedett el. Itt mesterhármassal mutatkozott be az Arsenal ellen, mindössze 17 éves volt. Az 1991–92-es idényben 21 góllal büszkélkedhetett, és ezzel kétségtelenül Anglia legértékesebb ifjú játékosa lett.
Ezt követően hatalmas összegért igazolt a Blackburnbe. A klubnál 112 gólt hozott össze 138 mérkőzésen, ezzel bajnoki címhez segítette csapatát, miközben biztosan őrizte rendszeres kezdő helyét az angol válogatott kilences posztján.
De nem ment mindig minden ennyire simán. Az 1996-os Európa-bajnoksághoz vezető úton tizenkét mérkőzésen keresztül nem sikerült gólt szereznie a válogatottban. Ez időben két évet jelentett. Végül az Eb-n az ő öt gólja is kellett ahhoz, hogy Anglia elődöntős legyen, így újra a rivaldafénybe került.
Az Eb-t követő nyáron nemet mondott a bajnok Manchester Unitednak, hogy a Newcastle-ben folytathassa, és megszolgálta a világrekordnak számító 15 millió fontos vételárat, mert ontotta a gólokat.
A 183 centiméteres csatár nagyobbnak tűnt termeténél, nem ismert félelmet, állhatatosan küzdött, és kegyetlen volt. Pályafutása során tizenegyszer fejezte be a bajnokságot több mint húsz, négyszer pedig harmincnál több szerzett góllal.
Vajon sajnálhat valamit? Nos, azt mindenképpen: az 1995-ös bajnoki címe és 2006-os visszavonulása közt nem nyert semmit, de több mint egy évtizeden keresztül játszhatott gyerekkora klubjában, és annak legendájává válhatott, ami talán csökkenti a fájdalmat.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. decemberi számában.)