Ez év májusára (a cikk 2016. októberében jelent meg – a szerk.) a Crystal Palace már nem is volt meglepetéscsapat. Olyannyira nem, hogy valójában a 15. helyen sántikált, és ott fejezte be az idényt. Pedig karácsonykor még nagyon másképp festett a helyzet. Amikor Alan Pardew csapata leült, hogy jó ízzel elfogyassza az ünnepi pulykát, éppen a legjobb néggyel vállvetve állt az élen, és csak rosszabb gólkülönbséggel maradt le a Bajnokok Ligája-indulást érő pozícióról.
Majd jött egy 14 meccsből álló, öt vereséget is magába foglaló sorozat, és a tündérmeséből a valóságba csöppenő csapat hat helyre került a kieséstől. Egyik mérkőzésük sem sikerült árulkodóbbra, mint az Aston Villa elleni idegenbeli találkozó januárban, ahol a Palace 1–0-s vereséget szenvedett, ellenfele pedig az első győzelmét aratta augusztus óta. Joleon Lescott fejelte a gólt, amely a paródiák forgatókönyve szerint került éppen csak a gólvonalon belülre, miután Wayne Hennessey megfogta, majd a lábára ejtette, ott – mint két kapufa közt – pattogott a labda, végül becsúszott. Hennessey hibája – és Wilfried Zaha szerencsétlen kapufája – egy, de még inkább három pontjába került a Palace-nak, és ez nem tett jót az amúgy is laza csapatmorálnak.
A hibák jelentősége a The Numbers Game (Játék a számokkal) könyv fő érve, amely alapján bebizonyítja, hogy a futball nem más, mint a „leggyengébb láncszem” sportága. A leggyengébb láncszem sportágak azok, amelyek esetében a gyengébb játékosok sokkal inkább meghatározzák egy meccs vagy egy bajnoki idény kimenetelét, mint a legjobbak. Így könnyebben megérthetjük az elmúlt idény néhány nagy meglepetését: például a Leicester City bajnoki címét, a Chelsea középszerűvé válását, Diego Simeone Atlético Madridjának BL-döntőjét és a ronaldótlanított Portugália Eb-sikerét. Utóbbi esetében mindenki a franciákat tartotta sokkal esélyesebbnek.
A konklúzió egy gazdasági modell, az O-gyűrű-elmélet átültetésével született meg. Eszerint, ha egy szervezet úgy állít elő terméket vagy szolgáltatást, hogy abban a részt vevő munkások tevékenysége megsokszorozódik, annak végeredménye katasztrofális lehet, és igen valószínű, hogy sokkal inkább határozza meg a leggyengébb dolgozó teljesítménye, mint a legjobbé.
Az elmélet elnevezése a Challenger űrhajó 1986-os tragédiájához köthető, amikor is hét űrhajós vesztette életét 73 másodperccel a start után. Hogy mi okozta a katasztrófát? Egy alig egy centi átmérőjű O-gyűrű. Arrigo Sacchi, az 1980-as évek Milanjának mestere már akkor alkalmazta az elméletet, amikor még nem is ismerte, mivel azt nyilatkozta, hogy taktikája lényege, hogy játékosai teljesítménye exponenciálisan adódjon össze.
Az O-gyűrű-elmélet számos fontos tanulsággal szolgál a futball számára is. Az egyik az, hogy a hasonló képességű játékosok jó eséllyel találják meg egymást: így születnek természetes módon galaktikus vagy akár csapnivaló csapatok. Luis Suárez az őt körülvevő tehetségek miatt sokkal értékesebb a Barcelonában, mint volt a Liverpoolban. Ez a fajta egymásra találás volt tetten érhető a Premier League csapatain az elmúlt idényben. Egy meccsadatokra támaszkodó statisztikai modell alapján minden egyes játékost osztályoztak. A zéró osztályzat jelenti azt, hogy az adott játékos átlagosnak mondható a saját posztján, a +0.5 azt, hogy jó, a +1 azt, hogy sztár, a +2 azt, hogy szupersztár. Ezzel szemben a –0.5-ös osztályzat komoly problémákra utal, a –1-es esetében már bőszen csóválhatja a fejét a menedzser, sóhajtozhat, és kezdhet körülnézni az utánpótlásban. Kigyűjtötték azt a tizenegy játékost, akik a legtöbb percet léptek pályára – ügyelve arra, hogy minden posztra legyen ember –, és a legtöbb pontot gyűjtő lett a legerősebb láncszem, a legkevesebbet begyűjtő a leggyengébb.
Általánosságban elmondható, hogy a jobb erős láncszemek a jobb gyengébbekkel voltak egy csapatban, a rosszabbak a rosszabbakkal. A Premier League legjobb három csapatában a gyenge láncszemek is erősebbek voltak az átlagnál. Akkor vajon azért vitte sikerre a Leicester, mert Rijad Mahrez fenomenálisan teljesített, vagy mert Marc Albrighton a gyengébbek közt is erősnek számított?
Az O-gyűrű-elmélet másik fontos észrevétele a futballal kapcsolatban, hogy ha minden körülmény egyenlő egy csapatban, akkor jobban jár valaki, ha inkább a gyengébb végére kerül a rangsornak, mint az, ha ugyanő egy szupersztár helyén próbál helytállni. Ha ugyanolyan mértékben fejlődik a leggyengébb, mint a legjobb, a csapat nagyobbat fog ugrani előre a tabellán. Lefordítva: hiába szerzett kevesebb gólt Albrighton, mint Mahrez, teljesítménye a pozíciójához viszonyítva sokkal értékesebb, mint korábbi csapatában, az Aston Villában volt.
Diego Simeone sikerének titka, hogy öntudatlanul is elfogadja a leggyengébb láncszem elméletét. „A labdarúgás a hibák játéka – mondta egyszer. – Minél kevesebbet hibázol, annál közelebb kerülsz a győzelemhez. Hazugság, hogy az áll közelebb a győzelemhez, aki többet támad. Emiatt inkább az ellenfél gyenge pontjait keresem.” Azt Simeone is tudja, hogy klubja nem engedheti meg magának, hogy a világ legjobb játékosait vásárolja össze, azt viszont igen, hogy a „legjobb rosszabbakat” vegyék meg, majd ezek teljesítményét sokszorozza fel, sokkal ügyesebben, mint edzőtársai.
Ott van még Charles Horton Cooley. Bár neve alapján gondolhatnánk, hogy biztosan a Sunderland szélsőjéről van szó az elmúlt század elején, de valójában egy nem túl ismert, ám rendkívül elismert amerikai szociológusról beszélünk. Ő is tudta, hogy a labdarúgás a társadalom fontos része, és ezért állította róla a következőt: „A futball az elmék együttműködése és együttrezdülése. Elképzelem, mit gondolsz, azt is, hogy mit gondolsz arról, hogy én mit gondolok. Aki erre nem képes, az nem is része a játéknak.”
Értitek? Azt állítja, hogy az emberek közti kapcsolat ugyanolyan fontos, talán még fontosabb, mint az egyes emberek egyénileg. Könnyű azt gondolni, hogy a leggyengébb láncszem elmélete csak az egyes emberekre fókuszál, de azt jelentené, hogy az egész nem más, mint tizenegy játékos elrendezése a térben, ahogy mérkőzések előtt az újságok is szemléltetik az ábráikkal. Az ilyen rajzok azonban nem tudják leközölni mindazt a viszonyrendszert, amelyről Cooley beszél. Sokkal hitelesebb lenne egy olyan ábra, ahol a mélységek és a távolságok különbözőek, és tükrözik a játékosok közti szellemi közelséget, kölcsönhatást. Az ilyen kapcsolat korlátozódhat passzokra vagy akár érintésekre is (egy egyetemi tanulmány kimutatta, hogy azok az NBA-csapatok, amelyek esetében a játékosok többször adnak egymásnak pacsit, ökölpacsit vagy ölelést, sikeresebbek, mint társaik), de lehet mentális is, magába foglalva a személyes vonzalom, a megértés és a megérzések jelenségeit is. Úgyhogy lehet, hogy könnyebb lenne azt gondolnunk, a leggyengébb láncszem a csapat legtehetségtelenebb játékosa, de ha összetettebben vizsgáljuk a jelenséget, inkább azt mondhatjuk, a gyenge láncszem vékony, kiterjedt, szinte nem is létező kötődés két játékos között.
Ahogy az számos sikeres és termékeny csatárpáros esetében megtörténik, a közvélemény a liverpooli duó, John Toschak és Kevin Keegan kapcsolatát is telepatikusnak minősítette. Annyira rájuk illett ez, hogy egyszer még egy tévéműsorba is meghívták őket, ahol a köztük működő telepatikus viszonyt tesztelték. Évtizedekkel később Trevor Downey így írta le a történteket a Liverpool szurkolói oldalán, a Liverpool Offside-on: „A két embert egymásnak háttal ültették, és kártyákat adtak a kezükbe. Az egyiknek ki kellett találnia, hogy mi van a másik lapján. Döbbent csend honolt a stúdióban, ugyanis rendre eltalálták, milyen jelű kártya van a másik kezében. Egy kicsivel később Keegan nevetni kezdett, és bevallotta, hogy a kamera lencséjén látta tükröződni a lapokat.
Ez azonban nem szegte kedvét a kommentátoroknak, és azóta is rendíthetetlenül használják a játékosok közötti telepátia kliséjét, amely úgy lebeg az éterben, mint valami középszerű, olcsó kölni illata.”
Természetesen egy keresztlabda megjátszása vagy az, hogy egy játékos előre látja, hova fogja helyezni társa a labdát, még nem jelenti azt, hogy a játékosok közt telepatikus a viszony, és messze nem kíván olyan képességeket, mint kártyalapokat felismerni látatlanul.
Sokkal inkább hasonlít arra, amikor a játékosok belső poénokat sütnek el („A főnök ma elég jó hangulatban van”), azt értelmezik, hogy mit jelent egy felvont szemöldök, vagy azt kutatják, blöfföl-e a másik a pókerben. Az ilyesfajta kutakodás a másik gondolataiban mindig és mindenütt jelen van, a társadalmi élet egyik nagyon fontos alkotóeleme. A futball kiterjedt együttműködést kíván meg a leginkább kihívó és kiélezett helyzetekben, és a szociológusok számtalan olyan elemét tartják számon a mindennapi életnek, amelyek előmozdítják a mentális interakciót. A tapasztalat és a rendszeres ismétlődés például nagyon sokat számít ebben a rendszerben. Danny Drinkwater és Jamie Vardy, a Leicester játékosai nem állnak egymással telepatikus kapcsolatban, de játszottak már együtt annyit az elmúlt években, hogy Vardy bátran mondhatja: „Pontosan tudja, hova fogok helyezkedni. A legtöbbször oda sem kell néznie. Ha már nagyjából tudom, merre teszi majd a labdát, azonnal indulok is arra.” Claudio Ranieri, a csapat vezetőedzője ezt csak annyiban segíti, hogy nem szedi szét őket, hétről hétre ugyanazt a felállást küldi ki a pályára, egyben bátorítja játékosait, hogy taktikájukban legyen egyszerűek: Jamie Vardy mindig azt lesi, hová törhetne be, és nem sok terület közül válogathat, nagyjából ugyanazt ismétli.
Ugyanakkor könnyen lehet, hogy a csapat megfizeti az árát, ha ugyanazokra a játékosokra építi fel az egész idényt. A kutatás azt mutatja, hogy ha valaki kiemelkedően sok percet töltött a pályán az egyik idényben, a következőben jelentősen kevesebbet fog. Az olajozott gépezet gyakran megroppan a sérülések, a fáradtság vagy a pótolhatatlan játékosok távozása miatt. Ezt láthattuk a 2015–16-os Chelsea-n, és ez lehet intő jel a Leicester számára is. A Stamford Bridge-et rengeteg negatív energia hatotta át az elmúlt idényben, ide sorolandó Diego Costa haragja, Eden Hazard rossz közérzete és kimerültsége, továbbá José Mourinho bíróságig menő esete a csapatorvossal, Eva Carneiróval. Tanulmányok állítják, hogy az elmék együttrezdülése sokkal szorosabb és pontosabb, ha a szituáció pozitív, ha szoros barátokról van szó. A Chelsea a szó szoros értelmében vett alapfutballt játszotta, míg a Leicester érzékeny, költői, egymásra ráérzős szellemben tolta végig az idényt. Ranieri pozitív rezgéseket szabadított fel, ezért nyilatkozhatta a következőt Drinkwater: „Nincsen titok, egyszerűen csak egy csapat olyan srác vagyunk, akiknek jól jön ki a lépés. Az a vágyunk, hogy keményen megdolgozhassunk egymásért a pályán.”
Simeone ugyanígy gondolkodik az Atlético Madridnál. Egy forrás szerint a vacsoránál egyetlen nagy asztalhoz ülteti le a játékosait, és nem engedi, hogy több kicsihez szóródjanak szét.
A Ewing-elmélet – népszerűsítője Bill Simmons amerikai sportújságíró – az erős láncszem ellenében szól, nevét a New York Knicks egykori centeréről, Patrick Ewingról kapta. Játékostársai és az NBA csapatai módfelett örültek, ha valamiért nem játszhatott. Simmons a következőket írta: „A sztárjátékos extrém sok médiafigyelmet és szurkolói rajongást tudhat a magáénak, ennek ellenére csapatai sosem nyernek vele semmilyen jelentősebb trófeát. Ugyanez a játékos aztán sérülésre vagy egyéb okokra hivatkozva elhagyja aktuális csapatát, amelyet azonnal mindenki leír a következő idényre.”
Azt ugyan sosem részletezte Simmons, hogy a jelenségnek mi az oka. Találtunk azonban néhány lehetséges okot.
Az első az, hogy a szupersztárra irányuló figyelem mellett eltörpülnek csapattársai, akik szintén nagyon jók lehetnek.
Másodszor, ez alapján hibásan gondolják többen, hogy a labdarúgás a legerősebb láncszemek sportja, nem pedig a leggyengébbeké. Ha igaz, hogy az utóbbiaké, akkor a szupersztár távozása túlélhető. Harmadszor, lehet, hogy a csapatnak változtatnia kell a taktikáján, hogy a szupersztár aktív maradjon, holott ez nem válik a csapat előnyére. Negyedszer, a külvilág aggodalma, amely szerint a csapat veszíteni fog a szupersztár nélkül, megtöbbszörözi a többiek erejét, akik a matematikailag nem létező 110 százalékot adják bele.
Cristiano Ronaldo számtalan trófeája azonban azt sugallja, hogy Ronaldo-elméletről nem beszélhetnénk. Viszont, amikor a térdsérülése miatt ki kellett szállnia az Eb-döntőből, a futball is visszaigazolta a Ewing-elméletet. A teória minden egyes eleme érvényesült a mérkőzés hátralevő részében. Amikor biztossá vált, hogy már nem kell állandóan őt tömködni a labdákkal, Portugália átállt a sokkal inkább védekező 4–1–4–1-es formációra, és végül a középpályán megtörte a franciák dominanciáját. Csapattársai sokkal erősebb motivációt éreztek. „Mindenkit sokkoltak a történtek – emlékezett Cédric Soares középpályás. – Majd a félidőben gyönyörűen szólt hozzánk. Azt mondta, biztosan megnyerjük, csak tartsunk össze, és ne adjuk fel. Hihetetlenül alakult. Megmutattuk, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk.”
Franciaország is egészen másképp viselkedett, miután Ronaldo lement. Azt hihették, a futball a legerősebb láncszem sportja, és ezért nőttek győzelmi esélyeik. A valóságban viszont csak néhány százalékkal lettek esélyesebbek.
Hogy miért? Mert a futball a játékosok közt kiépülő mentális és fizikai kapcsolatról szól. Röviden: a futball a leggyengébb láncszem sportja.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. októberi számában.)
