A futball legnagyobb kóklere: Carlos Henrique, a Császár

A futball legnagyobb kóklere

Szöveg Dom Philips Fordítás Kovács Gergely

 

Hihetetlen történet, hollywoodi filmek alapja lehetne. A nagyobb része igaz is, hogy mennyire, azt viszont csak egy valaki tudhatja igazán. Ő pedig nem más, mint Carlos Henrique, a Császár. Huszonnégy éven keresztül tevékenykedett profi labdarúgóként Brazíliában, többek között a Botafogó-ban és a Fluminensében, valamint az Egyesült Államokban, Mexikóban és Franciaországban. Korának legnagyobbjaival volt spanban. És pályafutása nagyobbik részét töltötte azzal, hogy messziről elkerülje a labdát.

„A dicsőséget kereste – mondja az egykori brazil csatár, Maurício de Oliveira Anastácio, aki játszott egy csapatban a Császárral. – Mindig a középpontban akart szerepelni, azt akarta, hogy labdarúgóként tekintsenek rá, de a focisták felelősségvállalását már nem tartotta annyira fontosnak.” És mégis érvényesült ravaszságának, sármjának köszönhetően.
Most napszemüvege mögül mosolyog abban a riói edzőteremben, ahol trénerként dolgozik, és megosztja velünk történetét. „Nem játszottam. Ezt szó szerint kell érteni, nem játszottam! Mert nem akartam játszani!”

„Jól akartam érezni magam. Fogalmam sem volt, mi az a profizmus”
Carlos Henrique Porto Alegrében született 1963. július 2-án. Legalábbis, ahogy ő állítja, és minden ilyennel óvatosan kell bánni (például azzal, hogy becenevét Franz Beckenbauer után kapta). Marco Meira, aki a Fluminensénél volt az edzője, a brazil futball 171-esének nevezi őt: a 171-es az a szám, amit a nagy szélhámosok kapnak a börtönben. „Ez a szám írja őt le a legjobban – mondja nevetve. – Tudta, hogy kell meggyőzni az embert, akit aztán verbálisan kirabolt.”

A Császár ma 48 éves, és női testépítőket edz. Könnyed, megkopott sárm és cinkos mosoly jellemzi. Amint a kliensek és az edzők ki-be járkálnak a teremben, mindenki köszönti őt. A Császár biccent és mosolyog. Mindenki szereti.
Carlos fogadott gyerek volt, Rióban nőtt fel, anyja szakács volt, apja egy felvonókat gyártó cégnél dolgozott. Mint a legtöbb gyerek, ő is mezítláb focizott az utcákon. „Fogalmam sem volt, mi az a profizmus – mondja a Császár, aki apjához hasonlóan Botafogo-drukker volt. – Csak jól akartam érezni magam. Szerettem tanulni is, sokat olvastam.”

Tízéves korában felfigyelt rá a Botafogo egyik játékos-megfigyelője. Az apja aláírt egy ügynöknek, és a fiú beköltözött a csapat ifjúsági bázisára. „A családom kezdett el a játék irányába terelni. Ez okozta a problémákat. Anyám a megváltót látta bennem.”
Szülei 13 éves korában meghaltak, ő pedig 16 esztendősen aláírt egy mexikói csapathoz, a Pueblóhoz. Középcsatárként alkalmazták. „Látták bennem a fantáziát – mondja. – Jól lőttem, volt bennem erő.”

 

Viszont Mexikó nem tetszett neki. „Amint megérkeztem, már menekülni akartam.” Gyűlölte az ételeket, utált focizni. „Nem akartam játszani.” Néhány barátságos mérkőzésen lépett csak pályára, és még egy szabadrúgásgólt is összehozott. De a majdani Császár végül csak megtalálta a kiutat. Edzésen elkérte a labdát, eleresztett egy lövést, majd a csípőjét fájlalva összeroskadt. „Mindent megtettek, hogy újra játszani tudjak. Azt mondtam nekik, izomfájdalmaim vannak. Hogyan bizonyíthatták volna az ellenkezőjét?”

Ez a bizonyos „izomfájdalom” egész pályafutásán át elkísérte. Miután szerződtették, az edzők abban reménykedtek, hogy egyszer majd felépül, ez egyszerűbb volt, mint beismerni, hogy selejtet vásároltak. „Végig ott volt a remény, hogy egyszer majd játszani fogok – mondja. – De meccsnapokon már a bemelegítéskor lesérültem.”

A fejlett orvosi módszerek kora előtt ezt nyugodtan tehette. Csupán egyszer lógott ki nagyon a lóláb. Egy alkalommal akkori csapata, a riói Bangu kispadján ült, 2–0-ra vezetett az ellenfél, és nyolc perc volt már csak hátra. Az edzője előző éjjel hajnali négykor megígérte neki egy diszkó bárpultjánál, hogy nem kell pályára lépnie. De jelzett az adóvevő: Castor De Andrade, a klub tulajdonosa a pályán akarta látni a Császárt. Gyorsan ki kellett eszelnie egy gyors tervet.
„Elkezdtem melegíteni, a szurkolók pedig kiabálni kezdtek velem. Átugrottam hát a kerítést, és elkezdtem verekedni velük. Reméltem, hátha le- és nem felküldenek.” Így is történt, kiállították.

Az öltözőben De Andrade szörnyen mérges volt. A Császár azonban beadta neki, hogy az elnök valójában a 13 éves korában elvesztett apját helyettesíti, és a szurkolók őt becsmérelték, tolvajnak nevezték. Ő csak a becsületét akarta megvédeni. De Andrade megszelídült. „Megragadott, és megcsókolt. Majd új szerződést intézett a számomra – vigyorog. – Egy újabb évre!”

Castor De Andrade majdnem 15 éve halott, de a Császár iránt tisztelet nem szűnik a Bangunál. „Ismerjük a történetet. A klub szerződtette, végigcsinált egy teljes idényt – mondja a Bangu marketingigazgatója, Pedro Nardelli. – Castornak tetszett, hogy a csalás nagymesterével áll szemben.” A klub újfent szeretett volna hosszabbítani, de a Császár nemet mondott. „Nem akart még egy idényt maradni – folytatja Nardelli. – Máshol másokat akart megtréfálni, minthogy nem lehet örökké hazugságban élni.”

„Azt akartam, hogy mindenki mérges legyen rám, és elzavarjanak, de nem sikerült”
Továbbra is brazil klubokhoz igazolt, következett a Botafogo, a Fluminense és a Vasco da Gama, bár továbbra sem lépett pályára. Sem a Botafogo, sem a Vasco nem erősítette meg, hogy igazolták volna, viszont a Bangu és az América elismerte, hogy szerepel feljegyzéseikben. Régi csapattársai szeretettel gondolnak rá vissza, sokan emlékeznek rá úgy, mint barátjukra, Ricardo Rocha, aki az 1994-es világbajnokságot nyerő brazil válogatottnak is tagja volt, „játszott” vele a Vascóban. „Viccesnek találtuk – mondja Rocha. – Sikerült sohasem pályára lépnie. Szerette a futball világát, szeretett velünk lenni.”
Fábio Barros azt állítja magáról, segített a Császárnak abban, hogy megvalósítsa azt, ami oly sok brazil álma: helyet szerezni egy európai klubnál, még akkor is, ha ez a másodosztályú francia Gazélec Ajaccio volt. „Segítettem neki Korzikára igazolni. Kedveltem őt” – mondja Barros.

 

Hatalmas dicsőségben érkezett Korzikára, akár egy sztár. De amikor először mutatták be a szurkolóknak, már újra elővette régi kis trükkjeit. „Az összes labdámat a szurkolók felé rúgtam, ők meg imádták ezt.” Mindez azt is jelenti, hogy nem maradt számára labda, amit elrúghatott volna. Viszont egy csokor virággal köszönt be az elnök feleségéhez. És nyolc évig maradt.

Legalábbis ezt állítja. Michel Mancini 1976 és 1993 között volt a Gazélec sportigazgatója, és míg Barrosra emlékszik, a Császárról nincsenek emlékképei. Baptiste Gentili volt a Gazélec edzője akkor, amikor állítólag ott játszott, de az idős tréner nem emlékszik a brazilra. „Ajaccio szülötte vagyok – mondta el Gentili. – Nem túl sok brazil fordul meg felénk játékosként. Ismerjük őket. Ha meg is fordult a klubnál, biztosan nem maradt nyolc évig. Neve nem része a klubtörténelemnek, nem hagyott nyomot. Nem hihető, amit mond.”

Viszont Mancini és Gentili is emlékszik két brazilra, akik néhány hónapot töltöttek a klubnál a ’80-as évek folyamán, sokkal valószínűbb, hogy ezek egyike lehetett. A Császár azt is állítja magáról, hogy három hónapot egy El Pasó-i klubnál is eltöltött Texasban. Azt mondja, azért lépett le, mert túl meleg volt.
A hazájában mindenki mindent elhitt neki. Az internet előtti korban lehetetlen volt ellenőrizni állításait. „A mi időnkben a foci ugyan ment a tévében, de arról nem sokat tudtunk, hogy mi zajlik más országokban – mondja Alexandre Torres, aki a Vascónál és a Fluminensénél is együtt játszott a Császárral. – Azt mondta magáról, hogy egy másodosztályú francia csapattól érkezett. El sem tudtuk képzelni, igazat mond-e. Csak a szavaiba kapaszkodhattunk, és volt még egy fénykép egy újságban. Tudom, hogy sohasem játszott. Hihetetlen ez a történet, mert a futball a versenyről szól, mindenki játszani akar.”

A Császár egyik legjobb barátja Renato Gaucho volt, belőle később ünnepelt edző lett. Hasonlított is valamennyire a brazil válogatottra, ezért sokszor jelent meg a nevében különböző bárokban, klubokban. Volt, hogy Gaucho megérkezett egy éjszakai mulatság helyszínére, közölte a nevét, mire azt a választ kapta, hogy már bent van. Ő pedig rögtön tudta, hogy kire gyanakodjon. De a játékostársak mindezt nem bánták. Viccesnek találták. „Ő a barátunk, nagyon kedves mindnyájunk számára – mondja az egykori América-csapattárs, Mauricio. – Soha senkit sem bántott, csak élvezni akarta az életet.”

 

A kilencvenes évek elején a Botafogónál egy újnak számító fegyvert is bevetett ügye érdekében: egy téglához hasonlatos, hatalmas mobiltelefont, amit rendszerint az öltöző egyik sarkába bújva használt. Az elcsípett mondatfoszlányok – gyakran angolul – azt sugallták, hogy más klubok is fenik rá a fogukat. Mígnem egy nap Ronaldo Torres edző elbújt mögötte, és rájött, hogy a telefon játék csupán. „Úgy csináltam, mintha más klubokkal tárgyalnék – nevet a Császár. – Azt akartam, hogy mindenki mérges legyen rám, és elzavarjanak, de nem sikerült.”

Létezik egy riói hagyomány a malandróról. Ő az utca talpraesett csavargója, aki végül megszerzi a nőket, sármos útonálló, számos szambadal szövege is megörökíti. „Ő egy igazi malandro volt – szögezi le Mauricio. – Rióból jött, talpraesett volt, a tengerparton nevelkedett.” A két barát együtt csavargott. „Buli, nők. Sokat jártunk el szórakozni. Legények voltunk.” Ismerte a szaknyelvet is. „A nők kedvelték, mert úgy beszélt, mint egy igazi futballsztár, és focistákkal lógott, pedig ő maga nem volt az.”

„Maradonának becézték, mert úgy nézett ki, mint a… kövér Maradona”
Ügyefogyottsága a pályán azonnal egyértelművé vált minden csapattársa számára. „Ugyanúgy kellett őt edzenem, mint bármely más játékosunkat – magyarázza Marcos Meira, aki 1989-ben a Fluminensénél volt az erőnléti edzője. – Ahogy kinézett…! Kövér volt, nagy fekete napszemüveget viselt, mindenki tudta, hogy ez vicc. Senki sem értette, hogy került a Fluminenséhez.

 

Mindig volt valami baja, állandóan megsérült. Túlsúlyosan érkezett a csapathoz, és soha sem volt jó formában. Rosszul lőtt, rosszul játszott. »Honnan jött ez a művész?« – így viccelődtek csapattársai. Maradonának hívták, mert úgy nézett ki, mint Maradona, de a kövér Maradona.”
De ha a fényképezőgépek működésbe léptek az edzésen, ő egyből a középpontban termett. „Engem fotózzanak, mondta – emlékszik vissza Meira, aki szívébe zárta ezt a hatalmas csalót. – Jó a dumája, tudja, mi a jó belépő, hogyan kell gyorsan barátokra szert tenni.”

Olyanokra, mint Carlos Alberto de Araújo Prestes – rövidebben Tato –, aki már azelőtt ismerte a Császárt, hogy hősünk a Vascóhoz került volna. Emlékszik arra a pillanatra is, amikor mindenki számára világossá vált, hogy csalóval állnak szemben. Egyszer egy edzés előtt úgy hét-nyolc játékos kört alkotott, egyiküknek pedig középre kellett állnia. A cicázás klasszikus szabályai szerint a belül állónak meg kellett szereznie az egymással összejátszó kör tagjaitól a labdát. Carlos volt a cica, a körben pedig világklasszisok is álltak, például a világbajnok Bebeto. Tato ma is nevet az emléken: „Nem tudott kikecmeregni középről. Nem jött össze neki. Mindenkinek feltűnt, hogy ő bizony nem futballista. A Császár nagyszerű srác, jó gyerek, de a foci nem az ő terepe.

Akkoriban nem volt szokatlan, hogy olyan játékos is van a csapatban, aki valójában nem is játszik – mondja Alexandre Torres. – A nyolcvanas években a futballisták hosszú időt töltöttek el csapataiknál. Néha hozták a barátaikat is, olyan figurákat, akik egyszerűen csak viccesek voltak, lehetett velük sütögetni, és akik együtt lógtak velük. Ha az ilyen „kabala” még jó formában is volt, és ránézésre még akár labdarúgó is lehetett volna, nemcsak egyszerűen megtűrték, de még buzdították is a gyakori jelenlétre. „Az edzők megengedték, hogy ezek az arcok a mindennapi élet részévé váljanak – magyarázza Torres. – Az ilyen nem játszik, de ott van a buszon és a stadionban is. Sokszor megesett az ilyesmi.”

Másik feladatuk az volt, hogy bulikat és nőket szervezzenek. Ebben a szerepkörben a Császár kiválónak bizonyult. Az egyik klubnál – nem árulja el, melyiknél – tíz lányt szervezett meg csapatársainak egy külvárosi hotelban a szombati meccs előtti lazításként. „Csütörtökön érkeztünk a szállóba, és én két emelettel lejjebb laktam a lányokkal. A fiúk csak leugrottak éjjel, még a hotelt sem kellett elhagyniuk, majd újra felmentek.” Elmondása szerint alkohol nem szerepelt a történetben, a hölgyek pedig nem pénzért jöttek: művésznők voltak, nem prostituáltak.
Akárcsak maga a Császár.

„Bűntudatom van: sok jó ember bízott bennem, de nem szolgáltam meg”
Azóta, hogy 2011 elején felkapták őt Brazíliában, a Császár ismertebb arról, hogy nem lépett pályára, mint arról, hogy egyáltalán labdarúgó lett volna. A TV Globónak azt állította, hogy tagja volt az 1984-es Libertadores-kupát nyerő Indipendientének, pedig az egy másik Carlos Henrique volt, egy argentin. Az egyik brazil tv-showt azzal nyerte meg, hogy meghívta maga mellé egyik női testépítő kliensét, aki bikinire vetkőzött.
Egy másik tanítványa is ott volt. Carmen Cardoso így beszélt róla: „Nagyon sokat követel a diákjaitól. Nagyon-nagyon jó tanár.”

 

Csak nevetni tud futballmúltján, amiről ő is nemrég szerzett tudomást. „Viccesnek találtam.” A Császár maga azt állítja, sajnálja a kóklerkedéssel töltött éveket. „Bűntudatom van, nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. Sok jó ember bízott bennem, de nem szolgáltam meg a bizalmukat.”
De a többiek számára – akik egytől egyig visszavonultak már – több volt, mint egy srác, akit kedveltek. Ahogy Tato fogalmaz: „Levezényelni mindezt, átmenni a teszteken különböző kluboknál, meggyőzni mindenkit a sérülésekről, meggyőzni mindenkit, hogy zseniális futballista, aki sajnos nem játszhat… Nos, mindez művészet!”

Ki vagy te? De komolyan!
Az rendben, hogy valaki meghamisítja a saját pályafutását, de hallottunk már olyan edzőről, aki egy válogatottat csalt össze?
Togo segédedzőjének, Thanile Banának voltak elképzelései az edzősködésről, és kezébe vette az irányítást, amikor kamu csapattal (alul) utazott Bahreinbe 2010-ben.

 

Mindezt két hónappal azután, hogy a Togói Labdarúgó-szövetségtől eltiltást kapott, mert úgy vitt ki Egyiptomba játszani egy csapatot, hogy arról az ország hivatalos szervei nem tudtak.

Bana két alkalommal teljesített szolgálatot az igazi válogatottnál, ezt a két esetet pedig úgy kommentálta, hogy „segíteni akart a fiataloknak, akiknek nagyon kevés lehetőség adatik, hogy nemzetközi szinten is kipróbálják magukat”.

Valószínűleg nem tett jót hírnevének, és elnézést is kellett kérnie Togo népétől és a bahreini szövetség elnökétől, hogy 3–0-ra kikaptak a mérkőzésen. „Nem volt elég erejük mind a kilencven percre” – fűzte hozzá a meccs­hez a bahreini kapitány, Josef Hickersberger.
Banát három évre tiltották el, így lesz ideje kidolgozni a taktikát újabb akciója előtt.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. októberi számában.)