„JÓ KÉPEKET CSINÁLJATOK, JÓKÉPŰEK VAGYUNK!”
Valószínűleg most kap először utasítást a FourFourTwo fotósa egy észak-koreaitól, de An Jong Hak arcán őszinte a mosoly. Nyolc éve még Robinho, Cristiano Ronaldo és Didier Drogba ellen játszott Dél Afrikában. Ma a 39 éves játékos teljesen más céllal érkezett az angliai Slough-ba.
Szöveg Chris Flanagan Fotó Will Douglas
Az Egyesült Koreaiak Japánban csapatának játékos-edzőjeként jött el a 2018-as CONIFA-világbajnokságra, a kisebbségek és független, állam nélküli régiók számára rendezett tornára. A csapat észak- és dél-koreaiakból áll, akik tökéletesen játszanak együtt, bár országaik gyakorlatilag hadban állnak.
Huszonhét fokos júniusi délután van, a játékosok pedig bemelegítenek a harmadik csapatmérkőzésükre a Panjab, az Egyesült Királyságban élő pandzsábi diaszpóra csapata ellen. A Londonban és környékén rendezett 2018-as CONIFA-világbajnokságon tizenhat csapat vesz részt, például a későbbi győztes Kárpátalja, Székelyföld, Tibet, Tuvalu, Észak-Ciprus vagy a hatvanéves kapussal, Bruce Grobbelaarral büszkélkedő Matabeleland, valamint a Barawa, az Angliában élő szomáliaiak csapata. A torna himnuszát a ’90-es években felfutott angol Right Said Fred zenekar szolgáltatta, ami nem is túl ódivatú, ha belegondolunk, hogy a FIFA világbajnokságának himnuszát Will Smith énekli.
Kim Szun Dzsi és Csoi Gvang Jon bemelegít
Az Egyesült Koreaiak Japánban története különleges. Jicukava Motoko japán újságíró 2014-ben Svédországba utazott az első CONIFA-világbajnokságra.
„Úgy véltem, az egyesült koreai csapatnak ott lenne a helye egy ilyen tornán” – mondja a FourFourTwo-nak a japán újságírónő. Jicukava most is a csapat küldöttségének tagja. Jelenleg több int 850 ezer koreai él Japánban: rengetegen maradtak ott a második világháború után, amikor a japánok elfoglalták Koreát, és kényszermunkára sokakat Japánba hurcoltak. Még többen érkeztek később a koreai háború elől menekülve.
A Japánban élő koreaiakat zainicsinek hívják: 1961-ben alapították első saját labdarúgóklubjukat. A klub eleinte közel állt egy Észak-Korea-párti szervezethez, de az utolsó kapcsolatok is megszakadtak 2002-ben, amikor a japán–észak-koreai diplomáciai kapcsolat válságba került, miután Észak-Korea elismerte, hogy a ’70-es, ’80-as években japán állampolgárokat raboltak el. A Tokióban székelő és a japán bajnokságban is játszó klubot átkeresztelték FC Koreára.
„Svédországból hazatérve beszéltem az FC Koreával, és az edzőnek tetszett az ötlet – mondja Jicukava. – „Az Egyesült Koreaiak Japánban megkapta a CONIFA-tagságot, és részt vehetett a 2016-os világbajnokságon.”
A legutóbbi torna házigazdája a függetlenségre törekvő grúziai régió, Abházia volt. A csapat választott himnusza a kora huszadik században, az ország kettéválása előtt használt koreai himnusz lett. „Életem egyik legmegindítóbb pillanata volt – mondja Jicukava. – Nem vagyok zainicsi, japán vagyok, de amikor először meghallottam azt a himnuszt Abháziában, majdnem elsírtam magam.
Japánban számos diszkrimináció éri a koreaiakat. A gyerekeik nem járhatnak japán iskolába. Tokióban az emberek szabadon szidhatják őket az utcán, és gyakran kiáltják utánuk, hogy »Megölni őket!«, vagy »Tűnjetek el Japánból!«. Négy éve szomorú eset történt az Urava Red Diamondsnál, az egyik legnagyobb klubunknál. A stadionban a szurkolók »Csak japánoknak!« feliratokat helyeztek ki, ugyanis zavarta őket, hogy zainicsik is játszanak. Nagyon feldühített.”
Amikor az Egyesült Koreaiak Japánban helyet kapott az idei világbajnokságon (hála a 9–0-s győzelemnek a japán Rjúkjú-szigetek ellen), úgy döntöttek, felkérik követüknek An Jong Hakot. A Japánban nevelkedett középpályás harminchét alkalommal lépett pályára Észak-Korea válogatottjában, és egy ideig egy dél-koreai klubban is játszott, így tökéletes jelöltnek tűnt. Nemcsak a követi megbízást vállalta el, hamarosan már ő edzette a csapatot, sőt a pályára is visszatért.
„ÉSZAK-KOREA, DÉL-KOREA ÉS JAPÁN IS FONTOS NEKEM. MINDET A HAZÁMNAK TEKINTEM. A CONIFA HIDAT ÉPÍT A VILÁGSZERTE ÉLŐ EMBEREK KÖZÖTT”
„Észak-Korea, Dél-Korea és Japán is fontos nekem – mondja a FourFourTwo-nak. – Mindet a hazámnak tekintem. Lenyűgöz a CONIFA munkája: hidat épít a világszerte élő emberek között. Ezért akartam csatlakozni a csapathoz, és büszke vagyok rá, hogy a FIFA és a CONIFA világbajnokságán is játszhattam.”
Valóban ő az első, aki mindkét tornán megfordult. „Nagyon különböznek!” – nevet fel. A csapat az észak-londoni Colindale-ben szállt meg egy diákszállón, ezt a CONIFA fizeti nekik. Már a repülőjegyre is nehéz volt összekaparni a pénzt. „A játék színvonala nem ugyanaz, de ugyanúgy jól akarunk teljesíteni – teszi hozzá. – Mindkét torna fontos számomra.”
An Jong Hak az észak-koreaiak mindhárom mérkőzésén ott volt a kezdő tizenegyben, amikor bekerültek a 2010-es vb legfélelmetesebb csoportjába Brazília, Portugália és Elefántcsontpart mellé. Portugáliától 7–0-ra kaptak ki, Elefántcsontparttól 3–0-ra, az ötszörös világbajnok braziloktól viszont csak 2–1-re. A három vereség ellenére An sohasem fogja elfelejteni azt a vb-t. „Hihetetlen volt! – kiált fel. – Gyermekkorom óta néztem a világbajnokságot, és arról álmodtam, hogy egyszer én is ott leszek. Valóra vált az álmom.”
Kim Szun Dzsi és Csoi Gvang Jon bemelegít
A következő kérdésünket kissé félve tesszük fel, hiszen ezzel kínos irányba tereljük a beszélgetést. Igazak voltak a hírek, amelyek szerint a 2010-ben kijutó válogatottnak hazatérve súlyos büntetésben volt része?
Meglepő módon Jong Hak nevetésben tör ki. „Ezt már vagy háromszázszor kérdezték. Én is láttam az újságokban a híreket, hogy az edzőket meg a játékosokat a bányába küldték dolgozni. De ez nem igaz: az a kapus, aki akkor hét gólt kapott a portugáloktól, még mindig a válogatottban van. Ha egy bányában kellett volna dolgoznia, nem lenne olyan állapotban a keze, hogy védjen, nem? Mindenki erről kérdezget, de nem igaz. Mindenki azt hiszi, hogy Észak-Korea szörnyű ország, de valójában teljesen más. Egyszer menjetek el Phenjanba, akkor majd meglátjátok a saját szemetekkel.”
Észak-Korea futballeredményei messze elmaradnak Dél-Koreáéitól, de a játék iránti rajongás ugyanakkora, ami igaz az ország vezetőjére is. „Kim Dzsong Un nagy focirajongó – állítja An Jong Hak. – Megerősítette az észak-koreai labdarúgást.”
A 2016-os CONIFA-világbajnokságon az Egyesült Koreaiak Japánban még főleg az FC Koreára támaszkodott, így An első dolga az volt, hogy meghívta pár tehetséges zainicsi ismerősét a csapatba. „Igent mondtunk – mosolyog a csapat kapitánya, Szon Min Csol. – Emlékszem, amikor 2010-ben Észak-Koreával a vébén lépett pályára. A zainicsik igazán büszkék voltak rá, hogy Brazília meg Portugália ellen játszik. Igazi legenda Koreában, úgyhogy amikor hívott, nem lehetett nemet mondani.”
Szon a hongkongi Premier League-ben játszik, de Japánban, Kiotóban nőtt fel. „A nagyapám Koreában született, de a második világháborúban Japánba vitték – mondja a középhátvéd. – Az észak-koreai U23-as csapatban játszottam, és a felnőtt csapat edzőtáborába is elmentem, de a csapatba sajnos nem kerültem be. Nagy lehetőség lett volna, de nem búslakodom miatta. Erővel töltött el a tapasztalat.”
Ezt az erőt arra használta, hogy az indiai és a thaiföldi bajnokságokban játsszon, bár ahhoz, hogy ennyit utazhasson, délkoreai állampolgárrá kellett válnia.
„Világot akartam látni, de ez észak-koreai útlevéllel elég nehéz lett volna – mondja. – Beszéltem erről édesanyámmal, szóltam, hogy dél-koreai útlevélre lesz szükségem az északi helyett, és ő beleegyezett. Két éve váltottam, de nem érzek különbséget, ez is csak egy papír. Japánban született észak-koreai vagyok, ennyi.”
Bár az edző és a kapitány észak-koreainak vallja magát, a csapat nagy részének dél-koreai útlevele van. Sok esetben azonban a játékosok családja még akkor hagyta el Koreát, amikor az egységes ország volt.
Szon Min Csol reméli, hogy hazája egyszer megint egységes lesz. Az elmúlt időszak tárgyalásai és a két elnök, Kim Dzsong Un és Mun Dzse In között rendezett találkozók okot adnak a reménykedésre. „Gyönyörű pillanat volt, amikor kezet fogtak a határon, lenyűgözött – mondja. – Akkor úgy éreztem, Korea képes lesz újra egyesülni. Remélem, sikerülni fog, olyan régóta vagyunk már elszakítva egymástól.” An Jong Hak egyetért. „Úgy hiszem, a közeljövőben egyesülni fogunk. Mind egységet akarunk, nem különélést.”
A pályája végén járó, 31 éves Szont most a terveiről kérdezzük. Azt hittük, labdarúgásról fog beszélni, de tévedtünk. „Azt mondják, ideje megházasodnom!” – mondja, mire főnöke szándékosan tört angolsággal közbeszól: „Nehéz, nagyon nehéz, álom nem válik valóra!” Miután kinevetik magukat, Szon Min Csol komolyabb hangnemben folytatja. „Szeretnék segíteni a csapat fiatalabb játékosainak – mondja. – Nyolcvan százalékunk huszonötnél is fiatalabb. An és én is segíteni fogunk.”
A fiatalok között ott van a 20 éves dél-koreai Kang Ju Dzsun, aki jelenleg az amerikai Monroe Mustangsban játszik, és a 19 éves Li Tong Szung, aki az idén költözött Angliába. Szeptemberben kezd a Loughborough-i Egyetemen, bár nemrég a bajnokságban nem játszó Staines Town csapatában játszott.
„Lesérültem, úgyhogy sajnos nem játszhattam sokat, de azért jöttem, hogy tanuljak és focizzak – mondja Li Tong Szung. – An Jong Hak hívott meg a tornára. Tiszteletre méltó ember, úgyhogy örültem a meghívásnak, ráadásul a bátyám is a csapatban van, és vele még nem játszhattam. Szeretnék profivá válni. Már tizenkilenc vagyok, úgyhogy lehet, hogy ki kell találnom valami mást, de ez a torna nagy lehetőség.”
A mai ellenfél, a Panjab tagjai közül többen is bejutottak a Notts County felvételijére a két évvel ezelőtti CONIFA-világbajnokság döntője után. Ahogy a két csapat bemelegít, elkezdenek szállingózni a nézők is a 2000 férőhelyes Arbour Parkba. Páran megállnak a rögtönzött CONIFA-pólóbolt mellett. A tömeg úgy 500 tagúra hízik, amire elindul a mérkőzés, megtöltik a főlelátót, de főleg a Panjab szurkolói vannak jelen. Az ő játékosaik szinte kivétel nélkül bajnokságon kívüli angol csapatokban játszanak. Eljött azonban néhány kíváncsi slough-i lakos is, hogy lássa, mi folyik itt.
A közvetítés nem éppen vb-szintű. A hangszórókból áradó recsegésből időnként kihallatszik, ahogy a bemondó felolvassa a pályára lépő játékosok nevét. „Elnézést, de előfordulhat, hogy tévesen ejtjük a neveket, megteszünk minden tőlünk telhetőt – hallatszik. – A csapatfelállást még egyszer elmondjuk a himnuszok után azok kedvéért, akik, izé, nincsenek itt.”
Az Egyesült Koreaiak Japánban visszatér az öltözőbe, hogy megbeszélje a stratégiát, amit lelkesítő közös felkiáltás és beszélgetés követ. Az előző két csoportmérkőzésük Nyugat-Örményország és az algériai Kabilia ellen gól nélküli döntetlennel végződött, úgyhogy ma egyértelmű a feladat. Ha győznek, bejutnak a negyeddöntőbe, ha csak döntetlen lesz, kiesnek, mert harmadikok lesznek Nyugat-Örményország és a Panjab mögött.
Szoros határidővel játszanak, négy nap alatt ez a harmadik meccsük. Ráadásul a 39 éves edző-játékos An Jong Hak nem is tud pályára lépni, mert előző nap csúnyán megsérült a karja a Kabilia elleni meccsen. Hogy eltörött-e? „Lehet” – mondja, és megígéri, hogy a mérkőzés után kórházba megy, hogy megvizsgálják.
„BERÁNGATTAK AZ EGYESÜLT KOREAIAK ÖLTÖZŐJÉBE, AHOL MEGTAPSOLTÁK A PÓLÓMAT, AZTÁN AZ EDZŐ BEMUTATOTT AZ ÉDESANYJÁNAK!”
A csapatok hamarosan pályára lépnek a himnuszokhoz, amelyeket alig hallani az ósdi hangszórókból. A Panjab turbános elnöke, Harpreet Singh büszkén, hangosan, és szinte egyedül zengi a csapat himnuszát. A koreai himnusz hallatán egy férfi észak-koreai zászlót lobogtatva a lelátó kerítéséhez siet, de a bejátszást félbeszítja a meghibásodott hangosítás. Páran zavartan nevetnek a közönségből, van, aki tapsol, hátha ez a vége a himnusznak. De a zene hamarosan visszatér, még fél percig hallgatják csendben.
Sikerül néhány szót váltanunk a zászló tulajdonosával is. „És ti miért vagytok itt?” – kérdezi gyanakodva. Elmagyarázzuk, hogy csak a koreai csapatról akarunk cikket írni. „Bocs, kicsit megijedtem – vallja be a Hotspur-szurkoló John Bonfield, aki az elmúlt egy órát kocsmában töltötte. – Az igazság az, hogy pár éve elutaztam Észak-Koreába, nagyon jól éreztem magam, csodás emberekkel ismerkedtem meg, és szerettem volna szurkolni nekik. Sokat utazok fura helyekre, voltam például Hegyi-Karabahban, ők is játszottak már a CONIFA-világbajnokságon. Néha csak úgy elmegyek valami meccsre, mondjuk a boszniai ötödosztályban. Amikor megtudtam, hogy az idén itt rendezik a tornát, elhatároztam, hogy kilátogatok. Vicces, de alighogy megérkeztem, valaki az Egyesült Koreaiaktól berángatott az öltözőbe, ahol megtapsolták a pólómat: rajta van Észak-Korea címere. Amikor elővettem a zászlót, teljesen elborultak, imádták. Az edző még az édesanyjának is bemutatott. Megkérdezték, mi tetszett a legjobban Észak-Koreában, azt mondtam, a sör!”
Bár a győzelemre hajtanak, a koreaiak nem kezdenek túl jól: 75 másodperc után már egy tizenegyessel kell szembenézniük. Gurjit Singh, az észak-angliai Rushall Olympic csatára úgy véli, készen áll egy Panenkára. Téved. A koreai kapus, Sim Vu Te vetődik, de még pont képes lábbal hárítani a lövést. Az eredmény 0–0.
An Jong Hak azzal tölti a világbajnokság első olyan meccsét, amelyen nem játszik, hogy egy jéggel teli tömlőt a karjára szorítva torkaszakadtából üvöltözi az utasításokat a csapatnak. Kollégája, a Tranmere, a Chesterfield és az Oldham egykori védője, Reuben Hazell kissé csendesebb.
A Panjab szurkolóit dobos irányítja, amíg meg nem jelenik egy jégkrémes kocsi a stadion kapujánál. Hát nem a FIFA-világbajnokságon vagyunk, az biztos. A hangosbemondó recsegve életre kel: „Üzenjük az ezüstszínű Mercedes tulajdonosának, hogy letekerve hagyta az ablakot”.
Mindkét csapat hamar kifárad, hiszen ez a sokadik meccsük a napokban. A torna általában gólban gazdag mérkőzéseket hoz, de a koreaiak egyelőre megint a döntetlen felé haladnak. David Murphy bíró a Man-szigetről tizenhárom perccel a vége előtt újabb büntetőt ítél a Panjabnak. Ezúttal a West Auckland Town csatára, Amar Purewal lép a labdához.
Amikor 2016-ban a CONIFA döntőjében gólt lőtt, bekerült az újságokba, mint az első brit Geoff Hurst óta, aki felnőtt vb-döntőben gólt szerzett. Most sem véti el. Az Egyesült Koreaiaknak már két gólt kell szerezniük, ha nem akarnak kiesni.
Úgy fest, gól nélkül távoznak a vb-ről, amikor a 95. percben Mun Szuh Jon húsz méterről bevágja a labdát a felső sarokba. A spursös John vadul ujjong, miközben An Jong Hak sérült karjáról megfeledkezve berohan a pályára, hogy megölelje a csatárt.
„UKJ! UKJ!” – hallatszik a skandálás a nézőtérről. Néhány helyi is csatlakozik az élmény kedvéért, egyikük percekkel korábban még azt skandálta, hogy „Panjab! Panjab!”. Még nincs vége a hosszabbításnak, a Panjab-szurkolók nem kis bánatára van még remény, hogy a koreaiak megszerezzék a vezetést. „Hagyjuk már, spori! Mi ez, harmadik félidő? Fújd már le!” – hallatszik a bekiabálás. Nemsokára a koreaiak nagy bánatára hallatszik is a sípszó. Van, aki magába roskadva ül, mások könnyekben törnek ki, a jégkrémes kocsi pedig csilingelve távozik.
A koreai játékosoknak úgysem lenne sok kedvük a fagylalthoz: összetört szívvel viszonozzák az együttérző közönség tapsát. Bár világbajnokságot már nem nyernek, hátravan még három mérkőzés a többi, csoportkörökben kieső csapattal a helyezések eldöntéséhez.
„Csalódtunk, de büszke vagyok rájuk – mondja An Jong Hak. – Sosem adták fel. Már az is siker, hogy itt lehetenk, rengeteg tapasztalatot szerzünk. Ők a zainicsik jövője.” Szon Min Csol, a csapatkapitány egyetért. „Volt, aki elsírta magát, de mondtam nekik, hogy ezt a napot véssék az emlékezetükbe. Ma megmutattuk a világnak, mi az a küzdőszellem.”
Bár szerettek volna győzni, a részvétel nem csak a végeredményről szól. Sikerült hangot adniuk a közösségnek, demonstrálniuk az önmagával háborúban álló nemzet egységét, és mindenekfelett a reményt.
Hogy mikor egyesül Korea, arra csak az idő adhat választ. Ez a csapat viszont megmutatta, hogy erős akarattal félre lehet tenni a politikai különbségeket. Hogy egy közös cél érdekében az észak- és dél-koreaiak képesek együttműködni. A focipályán már sikerült újra egyesülniük.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. augusztusi számában.)
