MOST KELL OKOSNAK LENNI
Az angol harmadosztályban kitört a káosz, és volt, aki nagyobbat bukott, mint mások. A most kiesett Tranmere tulajdonosa, Mark Palios azonban megtalálta a módját, hogy garantálja klubja túlélését a 2020–21-es idény végéig. És most azt is elmondja, hogyan csinálta.
Interjú Alec Fenn
Rosszul alakul az idei éved? Pedig biztosan nem lennél a Tranmere Rovers helyében. Márciusban már a kiesés ellen küzdött a csapat, és három győzelemmel sikerült három ponttal a levegőhöz jutnia: már csak egy mérkőzés volt hátra, a rivális AFC Wimbledon ellen.
Aztán kitört a katasztrófa. Májusban elkaszálták az idényt, a Rovers pedig lecsúszott a negyedosztályba, hála a harmadosztályban alkalmazott, lejátszott mérkőzésenként számolt pontrendszernek. Két hónappal később az edző, Micky Mellon átigazolt a Dundee Unitedhoz.
A Rovers elnöke, Mark Palios azonban nem volt hajlandó veszni hagyni a klubot: közönséggel vagy anélkül, de ki akart tartani 2021 végéig. Úgy véli, a többi alsóbb osztályban játszó klub is jobban tenné, ha az ő útjára lépne…
„Amint bejelentették, hogy felfüggesztik a bajnokságot, életbe léptettem a Malthus Projektet: a stratégiát, amivel akár tizenkét hónapra szét tudjuk húzni háromhavi megtakarításunkat. Ezzel a módszerrel két dolgot is garantálhatok: a játékosokat a szerződésük lejártáig ki tudjuk fizetni, és a klubnál sem lesz szükség leépítésekre.
Külön számításokat végeztem a 2020–21-es idény több lehetséges kezdőpontjához: tudtuk, mennyi pénzünk lesz, akár szeptemberben, akár decemberben indul el az idény, sőt azt is, mennyi lesz, ha nem is lesz idény. Akár lesz foci, akár nem, mi 2021 végéig kibírjuk, hála a sajátos üzleti modellnek, ami csak nálunk valósult meg.
Öt éve rájöttem, hogy a labdarúgás hagyományos pénzügyi modellje, vagyis az eladott jegyekből és emléktárgyakból szerzett bevétel a múlté. A szabályozatlan fizetések miatt a klubok kénytelenek túlfizetni a játékosaikat, vagyis a bevételüknek gyakran több mint száz százalékát nekik adják. Ez így egyszerűen nem fenntartható.
Elindítottunk tehát egy nemzetközi vállalkozást: labdarúgó-iskolákat alapítottunk olyan országokban, mint Kína, Indonézia vagy az Egyesült Államok, ahol a sportág még csak feltörekvőben van. Az ilyen helyeken a klubok és az edzők nem nagyon ismerik a profi edzésprogramokat, így nem tudnak minőségi futballistákat képezni. Mi azonban kiképezzük őket az angol szövetség szerint várt minőségben, és nemcsak a bevételünket gyarapítjuk, de megvetjük a lábunkat ezekben a helyeken.
Északnyugat-Anglia igazi fociparadicsom, úgyhogy kihasználtuk kedvező adottságainkat, és a saját környékünk lett a bázis, ahová elhozhatjuk a külföldi csapatokat, hogy játékosaik fejlődhessenek. Remek kapcsolatot ápolunk a liverpooli John Moores Egyetemmel, ahol az edzők rengeteget tanulhatnak a sporttudományról és a helyes táplálkozás kialakításáról. Ahogy egyre szorosabb kapcsolatokat építünk ki a külföldi klubokkal, úgy szerzünk újabb és újabb ügyfeleket, akik szívesen fektetnének be a Tranmere-be.
Építettünk (és építünk még) műfüves pályákat, amit a környékbeli amatőr csapatoknak adunk bérbe, valamint szakiskolákat alapítottunk, ahol vendéglátói és kereskedelmi fenőttképzéseket indítottunk, de a helyi általános iskolákat is támogatjuk.
Öt év kemény munkájával elértük, hogy jelentős tartalékokra tegyünk szert, amiből a karantén alatt például újra tudtuk telepíttetni a műfüvet a stadionban. A legtöbb csapat sokkal rosszabb helyzetben van: a jegyekből származó bevétel nélkül nem fogják tudni fenntartani magukat. Tudom, hogy a Wigan már csődöt jelentett, és hogy néhány együttesnél a labdarúgók nem kapnak fizetést. És ez csak rosszabb lesz, ha továbbra sem nyithatják meg a kapukat a nézők előtt.
Most jött el az ideje, hogy az alsóbb osztályú klubok üzleti modellt váltsanak, és elinduljanak a jövedelmezőbb jövő felé, de ezt nem lehet egyik napról a másikra megtenni. A szövetségnek segítenie kellene arra terelni őket, hogy a következő öt évben fenn tudják tartani magukat, és szabályozni kellene a focisták fizetését, mert ez teszi tönkre a játékot.
Egyszerű megoldás lenne, ha a klubok engedélyt kapnának a szerződések utólagos módosítására, hogy különleges helyzetekben csökkenthessék a fizetéseket. Most az egyesületek kötelesek a szerződések lejártáig a megállapított fizetést száz százalékban odaadni a futballistáknak, még akkor is, ha azok labdába sem rúghatnak addig. Egy ötven- vagy akár hetvenöt százalékos bércsökkentés megnövelné a klubok túlélési esélyeit.
Nem lenne szabad a felsőbb osztályokból kiesett csapatoknak mentőcsomagot adni. A csomagrendszer ugyanis kiszélesítette a klubok közötti vagyoni szakadékot, és veszélyes helyzetet teremtett: a kiesés szélén állók túlköltekeznek, mert számolnak a segítséggel, az alattuk lévők pedig adósságba hajszolják magukat, hogy behozzák a lemaradást.
Ha nem cselekszünk, országszerte rengeteg klub szűnik meg, ami újabb csapást jelent majd a közösségi szellemre. Senki sem térne vissza szívesen a járvány előtti állapotokhoz. Ha most belekezdünk, a labdarúgás túléli a járványt, és újra felvirágzik.”
„ÖT-HAT KLUB BIZTOSAN TÖNKREMEGY”
A Peterborough elnöke, Darragh MacAnthony sosem rejtette véka alá a véleményét: most velünk beszélgetett az angol harmadosztály pénzügyi jövőjéről, a bérmaximumról és a kölcsönbe adás rendszerének hibáiról.
Interjú James Andrew
Ami a labdarúgást illeti, a Peterborough United a koronavírus-járvány egyik legnagyobb vesztese.
Amikor március elején leállt a bajnokság, a Peterborough a hatodik helyen állt: épp megverte kettő nullra a Portsmouth-t. Aztán a lejátszott meccsek száma alapján újraszámolták a pontokat, a csapat visszaesett a hetedik helyre, így elbukta a rájátszást, miközben a Wycombe a nyolcadikról a harmadik helyre ugrott, és feljutott a másodosztályba. Azóta eltelt egy kis idő, és a huszonhárom klubból csak négyen szavaztak a bajnokság folytatására: a Peterborough főnökét, Darragh MacAnthony-t az EFL-klubok sorsáról kérdeztük.
Milyen lehetőségek állnak a harmad- és negyedosztályban játszók előtt?
Labdarúgóklubként kötelességünk pályára lépni. Egész nyáron azzal nyaggattak a Twitteren, hogy amíg nincsenek szurkolók, nincs értelme pályára lépni. Ami eléggé idegesítő, hiszen a rövidre vágott idényt még csak túléltük valahogy, de a tévés szerződésekkel nem lehet játszadozni. Ha valamelyik klub nem hajlandó futballozni, azzal a Sky azonnal felbontja a szerződést. A Premier League szolidaritássegélye sem megoldás. Jelenleg csak abból a másfélmillió fontból tudunk gazdálkodni. Egy kisebb harmad- vagy negyedosztályú klub a maga két-háromezres látogatottságával évente hárommilliót kapargat össze: nem nehéz kiszámolni, ennek hanyadrésze a televíziós jutalék, mennyi jön be az eladott jegyekből, és mennyit adnak a szponzorok. Szóval ennyit arról, hogy közönség nélkül nincs játék. Mind szeretnénk megnyitni a kapukat, de nem akarjuk elveszíteni a tévés szerződést sem. Üres lelátókkal, korlátozott számú nézővel vagy telt házzal, de ki kell állnunk.
Mi a legrosszabb, amire a klubok számíthatnak?
Lesznek, akik a járványt használják kifogának, hogy csődöt jelenthessenek, pedig már rég el voltak adósodva. Lesz egy nyolc-kilenc hónapos sötétség, amikor nemcsak a kluboknak, hanem a szurkolóknak is anyagi gondjaik lesznek, lesz, aki elveszti a munkáját. Ha átvészeltük, és minden visszatér a régi kerékvágásba, akkor persze már könnyű lesz visszatekinteni. De most még nyakig vagyunk a sz…rban. Korábban is mondtam már: öt-hat klub biztosan tönkremegy, és még vagy huszonötnek jelentős anyagi gondokkal kell majd megküzdenie.
Mi a véleménye arról, hogy a szurkolók az iFollow szolgáltatás segítségével nézhetnék a mérkőzéseket?
Ha a kluboknak sikerül elérni, hogy a bérletesek nagyja ott lehessen a mérkőzésen, akkor a többiek addig is fizethetnek, hogy az iFollow-n nézhessék a meccset. Több klubnál panaszkodnak, hogy így nem keresnek annyit, de járványhelyzet van, ilyenkor semmi sem ideális. Azzal kell beérni, ami van. Talán több pénzt kellene fektetni az iFollow-ba, hogy javuljon a szolgáltatás minősége.
Mit gondol a harmad- és negyedosztályban bevezetett bérmaximumokról?
A Peterborough-nál nem sok vizet zavar, mert tíz játékosunk is huszonegy alatti, őket pedig nem érinti a bérmaximum. De ha a többieknek jó így, csinálják csak: a klubok többsége a bérmaximum mellett szavazott, mert nem tud összesen négyszázezer fontot összekaparni az idény befejezéséhez, szóval nyilván nem rossz ötlet. Komolyra fordítva a szót: mindig is az volt a véleményem, hogy korlátozni kell a kiadásokat. Nézzük csak meg, kik akarták hamarabb befejezni az idényt: huszonöt százalékukat csak a pénz érdekelte, harminc-negyven százalékuk a kieséstől félt, és a többiek is vagy veszítettek volna valamit az idény végén, vagy így nyertek a dolgon.
A csapatlétszámok korlátozásával is egyetért?
Nem hinném, hogy sikerülne bevezetni. Az én javaslatom az, hogy legfeljebb huszonhárom-huszonnégy játékost kellene bevenni a keretbe, plusz néhány huszonegy alattit. De a ma divatos, harminc futballista feletti csapatoknak befellegzett. Néhány éve még mi is beleestünk ebbe a hibába: volt, hogy egy időben harminchét hivatásos szerepelt nálunk. Manapság ez elképzelhetetlen, győzött a józan ész. Amíg a változás nem önmagáért történik, támogatom.
A PFA, a labdarúgók szakszervezete mennyire szól bele a játékosok fizetésébe?
A legfontosabb téma, amiről senki sem akar beszélni, hogy a PFA eddig megúszta lényegi munka nélkül. Szerintem a szakszervezet dolga most az lenne, hogy rávegye a tagjait, főleg a harmad- és negyedosztályú labdarúgókat, hogy menjenek bele egy huszonöt-harminc százalékos bérkiesésbe. Nem bércsökkentésbe, csak ideiglenes kiesésbe. A klubok pedig esetleg cserébe felajánlhatnának plusz egy év szerződést. Így ha valakinek mondjuk egy éve van még hátra a megállapodásából, és most ezer fontot keres hetente, az harminc százalék kieséssel hatszázötvenet kapna, de cserébe egy plusz évet is, és kisegítené a klubot meg a kollégáit. Így a klubok is több szabadúszót tudnának igazolni. Ha csak ennyit megtennénk, máris jobb lenne az angol labdarúgás. De ilyesmiről szó sem esik.
Eleget segít a Premier League az alacsonyabb osztályú együtteseknek? Ha nem, mit tehetne még?
A Premier League rengeteget tehetne még értünk: hónapok óta erről papolok. Honnan szerezhetnénk kétszázötven-háromszázmillió fontot az angol kluboknak? Feldobtam az ötletet, hogy szét lehetne osztani a Premier League tévéjutalékát, de süket fülekre találtam. Örülök, hogy a Premier League játékosai harmincmillió fontot gyűjtöttek az egészségügynek, nagyon dicséretes, de közben az alsóbb osztályokban a klubok lassan a tönk szélére sodródtak. Milyen jó is lett volna, ha valahol ránk is várt volna egy zsák pénz, amivel be tudtuk volna fejezni az idényt. A harmadosztálynak erre hétmillió font elég lett volna. A legjobbak közül rengetegen az alsóbb osztályokban kezdtek: Jamie Vardy most nyerte meg az angol Aranycipőt, Harry Kane a pályája elején négy klubnál is játszott kölcsönben, a 2018-as vébére küldött válogatottnak pedig a hetvenöt százaléka korábban a harmadosztályban szerepelt. Igazán meghálálhatták volna.
Mit lehetne tenni, hogy javuljon a Premier League és az alsóbb osztályú klubok viszonya?
A kölcsönjátékosi rendszer jelenleg használhatatlan: a Premier League-ben az éri meg, hogy a klubok egymásnak adjanak kölcsön. Már három éve mondom, hogy nagy változtatásokra van szükség. Felvetettem, hogy legyen a labdarúgóknak a heti maximum bére hétszázötven font a negyedosztályban, ezerkétszáz a harmadosztályban. Sok klub, például a Peterborough kénytelen heti három-négyezret fizetni egy Premier League-ből érkező kölcsönjátékosnak. És nemcsak azt a kilenc hónapot kell kifizetni, amíg az idény tart, hanem kerek tizenegy hónapot plusz a szállást. A saját klubja bármikor visszahívhatja, és ha nem játszatjuk eleget, még nekünk kell vigaszdíjat fizetnünk. Szörnyű feltételei lehetnek egy kölcsönnek. Nem mondom, hogy szívóznak velünk, de rá vagyunk kényszerülve, hogy vásároljunk focistákat, mert ez a játék így megy. Felajánlottam, hogy kezdjük a nulláról: egyezzünk meg mi, harmad- és negyedosztályúak, hogy nem veszünk fel kölcsönbe senkit a Premier League-ből és a Championshipből. Mi lenne akkor? A két legfelső osztály klubjai aggódnának, hogy a kezdő játékosaik nem szereznek tapasztalatot. Akkor pedig felkeresnénk őket a fizetési maximumokkal. Csak egyszer kellene kiállnunk magunkért, és minden megváltozna. Mindenki egyetértett, aztán mégsem történt semmi.
Mi a véleménye arról, ahogy Rick Parry vezeti az EFL-t?
Hát nem lennék a helyében! Alighogy elvállalta a posztot, a nyakába szakadt ez az egész. Egyedül a tapasztalataira támaszkodhat. Ő már a Premier League alapításánál is ott volt, a világ egyik legnagyobb klubját, a Liverpoolt is irányította, úgyhogy örültem, amikor őt nevezték ki a liga élére. Hogy az elmúlt néhány hónapról mi a véleményem? Nem túl jó. Most arra lett volna szükség, hogy az EFL erős kézzel irányítson. Fel voltam háborodva, hogy szavaznunk kellett az idény folytatásáról. Jobb lett volna, ha egyszerűen kiadják a parancsot. Nem kell ide demokrácia, most erős vezetőségre van szükség.
Elképzelhető, hogy ebben a helyzetben a Championship klubjai nem költekeznek túl a továbblépés reményében?
Kell néhány év, mire alkalmazkodni tudunk, de a foci az foci marad, vagyis ez a játék a gazdag emberekről szól, akik klubokat vesznek. Nekik a csapatok csak játékszerek: megveszik, belefektetnek egy csomó pénzt, aztán összesz…rják magukat, amikor nem jön azonnal a siker. Akkor elmegy az egésztől a kedvük, és a klub nyakában ott marad a húszmillió fontos adósság. Ez egyike azoknak az üzletágaknak, amelyeknek nincs semmi értelmük. Remek szórakozás, csak nagyon költséges. Elképzelhető, hogy a kisebb egyesületek a következő években előnyre tesznek szert, mert a nagyoknak nehezebb lesz átállni. Akinek van egy jó csapata, amit két-három évig egyben is tud tartani, az most nagyot ugorhat. Mi legalábbis ebben reménykedünk.
„ELKÉPZELHETŐ, HOGY A KISEBB KLUBOK A KÖVETKEZŐ ÉVEKBEN ELŐNYRE TESZNEK SZERT, MERT A NAGYOKNAK NEHEZEBB LESZ ÁTÁLLNIUK”
ÁTIGAZOLÁS? IGEN, ARRA IS VAN ALKALMAZÁS…
A TransferRoom fontos eszközük lett a kluboknak a játékospiaci versenyben, de idén nyáron megint megváltoztak a játékszabályok.
Szöveg Joe Brewin
Júniusban több mint 250 döntéshozó ült le a számítógépe elé világszerte, és felkészült, hogy minden csáberejét latba vesse. Gyorsrandi, kicsit másképp.
Míg a járvány alatt a szerelmespárok videochateléssel próbálták tartani a kapcsolatot, a labdarúgás párkeresési módszerei inkább sietősek voltak, mint romantikusak. A TransferRoom virtuális csúcstalálkozóján a klubok képviselői világszerte akár tizenöt minikonferencián vettek részt egymás után: a tanácskozások tíz percig sem tartottak, hiszen a felesleges körítéseket mellőzve mindenki a tárgyra tért, és elmondta, mit akar még a nyáron elintézni.
A TransferRoom nem új találmány: három éve indította el Jonas Ankersen, (Rasmus Ankersen, a Brentford igazgatójának fivére), de csak most lett igazán fontos a kluboknak. Ankersen szerint az indulás óta több mint 360 igazolás realizálódott rendszerükön keresztül: 550-nél is több klub használja a világ 46 országában, 83 bajnokságban. Júliusban a FourFourTwo is lehetőséget kapott, hogy bepillantást nyerjen a második virtuális csúcstalálkozó eseményeibe: a Liverpool, az AEK Athén, a Red Bull Salzburg és a Guadalajara voltak a legfrissebb előfizető tagok.
„Azon gondolkodtam, miért veszteséges a legtöbb klub – magyarázza Ankersen, amikor az alkalmazás ötletéről kérdezzük –, és 2016-ban Európa-szerte rengeteg sportigazgatóval találkoztam. Az igazolási piac kihívásairól kérdeztem őket, és tudni akartam, mit szólnak az ötleteimhez. Az átigazolási módszerek nem voltak hatékonyak, ezért kidolgoztam egy jobbat, amivel a csapatok visszaszerezhetik az irányítást.”
Tegyük fel, hogy egy klub megvenne egy játékost, de nem tudja, hogyan vegye fel a kapcsolatot és kivel. „A labdarúgásban minden perc számít, és már azon is rengeteget lehet spórolni, hogy azonnal kapcsolatba léphetünk a megfelelő személlyel – mondja Ankersen. – Ha a klubok közvetlenül tudnak egymással kommunikálni, rögtön a tárgyra térnek: mik a feltételek, van alku, vagy nincs alku?”
Persze a közvetítőket így sem lehet kihagyni, de segít elkerülni, hogy egy tehetségtelenebb ügynök rossz vágányra terelje a klubot. Az alkalmazásnak hála azonnal tudható, hogy a kiszemelt futballista elérhető-e egyáltalán, és hogy megengedhetik-e maguknak: a felületen részletes tájékoztatást kapnak az igazolási és kölcsönárakról, a várt fizetésről, de még a teljesítményüket is feltölti az aktuális klubjuk.
Ankersen szerint ezen a nyáron legalább 150 igazoláshoz fogják használni az alkalmazást. Az utazási, figyelői és egyéb kiadások elképesztően vissza fognak esni, ezért a jövőben még magasabb forgalomra számítanak, ahogy a klubok egyre szívesebben fordulnak majd a TransferRoomhoz.
„A gyorsasági rekordja húsz másodperc annak, hogy egy meghirdetett játékosért bejelentkezzen licitre egy másik klub” – nevet a vállalkozás dán alapítója. A Leeds igazgatója, Victor Orta csak 2018 nyarán öt szerződést kötött meg a szolgáltatás segítségével, a QPR vezetője, Les Ferdinand pedig idén júniusban a Monaco és a Juventus képviselőivel tárgyalt a kölcsönzésre elérhető újoncokról.
A járvány sújtotta nyári igazolási időszakban megnövekszik a rövid távú igazolások száma, mivel a kicsi és a nagy klubok egyaránt ódzkodnak hosszú távon elköteleződni. A pénzügyi fair play-szabályozások egyre szigorúbbak: a FIFA próbálja kigyomlálni a szabályszegéseket, és minden szinten kiegyensúlyozottabbá tenni a kölcsönszerződéseket. „Az idén nyáron rekordot dönt a kölcsönpiac” – mondja Ankersen.
Az előző idényben Philippe Coutinho a Bayern Münchennél, Alexis Sánchez az Internél, Dani Ceballos pedig az Arsenalnál játszott kölcsönben: Coutinho esetében például a németek 8.5 millió euróért bérelték a brazilt, akiért a Barca két éve 120 milliót pengetett ki. A Man. United már nem volt ilyen szerencsés Sánchezzel: a chilei játékos 390 ezer fontos heti bérének majdnem a felét fizette. Ez a költségcsökkentési módszer amúgy egyre népszerűbb azon klubok körében, amelyeknél nem vált be egy-egy nagy költségű igazolás. Ha a járvány miatt csökken az igazolási piac forgalma, és kisebbek lesznek a befektetések az új játékosok vásárlásába, a legtöbb nagy európai klub ezt fogja tenni a következő idényben is.
Daniel Blades vezető adatelemző arról beszélt, hogy a TransferRoom nemrég kiegészült a „virtuális kölcsön-segédeszközzel”, amely egyfajta gyors játékoskölcsönzőként funkcionál az egyre szaporodó kölcsönszerződések megszervezéséhez. Ennek segítségével a klubok megtervezhetik a kölcsön időszakait, meccsről meccsre követhetik a labdarúgók teljesítményét, és akár az aktuális piaci értéküket is nyomon követhetik.
Jack Harrison kölcsönszerződése a Leedsnél például az elmúlt öt év egyik legsikeresebb megállapodásának bizonyult: az idén még egy évre szerződtették, sőt plusz tízmillió fontért meg is tarthatják. Harrison jó eséllyel már nem is játszik majd a Manchester Cityben, pedig igazából ők vették meg 2018 januárjában New York City FC-től potom 3.5 millió fontért, és ők adják kölcsön a Leedsnek.
A City az elmúlt idényben 32 játékosát adta bérbe, a Chelsea 31-et, de a FIFA februárban beharangozott intézkedései (amelyeket csak a vírus miatt halasztottak el) hamarosan felrázzák a piacot, és elérik, hogy a kölcsönidőszakok fejlesztő, ne pedig gazdasági célzattal történjenek. A labdarúgás világának vezetői a nemzetközi kölcsönbe adott vagy vett játékosok számát kívánják korlátozni 22 éves kor felett: idényenként először nyolc, a 2022–23-astól pedig már hat futballistára korlátozzák a kölcsönöket. A Chelsea kölcsönbe adott foxitáiból tizenegy például ebbe a kategóriába esik.
Jelenleg a Premier League csapataiban egyszerre maximum kettő, idényenként összesen maximum négy kölcsönjátékos szerepelhet, de a kölcsönbe adott játékosok maximuma nincs megszabva. Akik közelebb ülnek a tűzhöz, azok úgy tudják, a FIFA nem halogatja tovább a szabályozás bevezetését.
A labdarúgás urai azonban nem csak ezzel elégedetlenek. A kölcsönszerződésekben egyre gyakrabban előfordulnak „fejlesztési feltételek”, amelyeket a kölcsönadó klub szab: ezek alapján a játékosok pályára lépéseinek számától függően a kölcsönvevő klub juttatásokat vagy büntetést kap. A FIFA szabályzatának 18. paragrafusa értelmében (igen, ezzel szoktunk csajozni) „egy klub nem léphet olyan szerződésre egy másik klubbal, amely szerződés a másik klubnak vagy egy harmadik félnek lehetőséget ad, hogy a klubot az átigazolt játékos alkalmazásának szabadságában, az átigazolás egyéb körülményeiben, vagy a csapat teljesítményét érintő bármilyen eljárásmódjában befolyásolja.” Röviden szólva: jó nagy ejnye-bejnye a nagy kluboknak, amelyek megzsarolják a játékosaikra áhítozó kisebbeket. Ez a szabály egy ideje már érvényben van, de a FIFA csak most kezdte el számonkérni: a Chelsea például a saját bőrén tapasztalta meg a 18. paragrafust, amikor 2019-ben eltiltották az átigazolásoktól.
A kölcsönök azonban a vírus sújtotta játékospiacon elengedhetetlenek: a lényeg, hogy jól döntsünk. A TransferRoom szerint a Premier League-ben a Manchester United, a Leicester és a Brighton kölcsönjátékosai teljesítenek a legjobban: az összehasonlításban figyelembe veszik a pályán töltött percek átlagát, a labdával töltött idő százalékos arányát és a fontosságát az adott klub számára. Másfelől az alkalmazás „elárulja” a csapatoknak, hová érdemes küldeniük az ígéretes ifjoncaikat: az elmúlt három év adatai alapján Angliában a Championship alatti szinten ezek a Derby, a Charlton és a Barnsley.
Még mindig nem lehet tudni azonban, pontosan mekkora anyagi kárt okoz a koronavírus a labdarúgásnak, de egy biztos: már semmi sem lesz a régi. Ankersen szerint lehet, hogy most kezdődik a forradalom, amely során a klubok minden szinten erőre kaphatnak.
„Évek óta a transzparencia hiánya, a korlátolt piaci hozzáférés és a klubok közötti kommunikáció akadozása jellemzi a futballt, ezen változtat a TransferRoom – lelkendezik. – Amikor egy klub el akar adni egy játékost, szeretné felhívni rá a lehető legtöbb potenciális vásárló figyelmét, amikor pedig igazolni akar, szeretné ismerni az összes opciót. A cél a piaci hozzáférés és a transzparencia kiszélesítése.
A sportágban mindig szükség lesz ügynökökre, akik képviselik a játékosokat és a nevükben tárgyalnak, de azok az ügynökök, akik nem ezt teszik, az úgynevezett közvetítők lassan el fognak tűnni. Kiváltja őket a technológia.”
Egészségetekre, robotok!
HA A SZURKOLÓK SEM SEGÍTHETNEK RAJTUK, AKKOR KI?
A felsőbb osztályok alatt még a legjobban vezetett klubok is súlyos veszteségeket szenvedhetnek el az idén, főleg mivel leghamarabb októberben nyithatják ki a kapukat. A FourFourTwo a Maidstone United és a Lewes Women vezetőjével beszélgetett.
Szöveg Joe Brewin
Bill Williams 20 éves volt az 1963-as tél idején, aminél nem volt hidegebb Angliában 1740 óta: az FA-kupa harmadik fordulóját 66 napon át nem tudták befejezni.
Williams azóta sem vált meg a labdarúgás világától: 1973-ban szögre akasztotta a stoplist, és edzőnek állt, először Dél-Afrikában, majd az Egyesült Államokban. Az elmúlt tíz évben az angol félprofi déli ligában, a National League South-ban játszó Maidstone United igazgatója volt, de 1992-ben, a klub újraalakulása idején ő volt az edző is.
Az elmúlt hónapok eseményei azonban még őt is meglepték.
„Ilyesmit még nem éltem – mondja az angol labdarúgás egyik legmegpróbálóbb időszakáról. – Mindenki csak találgatni tudott.”
A bizonytalanság félelmet szül, és mindkettőből bőven FourFourTwojutott a Premier League alatti kluboknak. Július vége volt már, mire a szövetség bejelentette az október 3-i idénykezdést: a Maidstone addigra elvesztette az utolsó szponzorát is, és fogalma sem volt, mikor tudnak a szurkolók ismét jegyet venni. Még így is ők a szerencsésebbek: jelentős a szurkolótáboruk és stabil az anyagi hátterük.
„A Maidstone egyike azon kevés kluboknak, amelyeknek nem kell kizárólag a drukkerire támaszkodnia, ugyanis vannak egyéb irányú vállalkozásaink is: az akadémiák, a parkolók, a kereskedelmi tevékenységek. De ezek is körülbelül csak a szokásos bevétel felét teszik ki – mondja Williams. – Azt hiszem, a legtöbb klub bevételének nyolcvan-kilencven százaléka a jegyárakból származik. Most minden klub szembesül azzal, min múlik a fennmaradása. Tegyük fel, hogy ötvenszázalékos kapacitással megnyithatjuk a stadiont: mi valószínűleg meglennénk, talán nyereségünk is lenne, de ennyi. Nézők nélkül nem tudjuk újrakezdeni.”
Az angol női másodosztályban a szintén félprofi Lewes hasonló gondokkal küszködik (ez az egyetlen klub a világon, ahol a nők és a férfiak egyenlő fizetést kapnak).
„Bevételünk nagy része a jegyáraknak köszönhető, de a tulajdonosi hálózattól is kapunk valamennyit – magyarázza a Lewes Women igazgatónője, Maggie Murphy. – Ezerötszáz támogató tulajdonosunk van, akik különböző összegekkel járulnak hozzá a klubhoz: ezzel legalább tudunk számolni a továbbiakban is. Az újrakezdéshez szükséges COVID-19-teszteket a Premier League-től kapott, egymillió százezer fontos FA-segélyből fizetjük ki, de minden mást a tartalékból állunk, ami nagy érvágás.”
A Maidstone és a Lewes is csak korlátozott segítséget kapott a szövetségtől. Az állam nyújtotta bértámogatást mindkét klub lekérte (a Lewes saját „zsebből” egyenlítette ki a női béreket), de a futballisták egyéb irányú megélhetése kérdésessé vált. A Lewes focistái amúgy sem csak a klubra támaszkodtak.
„Az egyik játékosunk személyi edző, de elvesztette az állását, és kénytelen volt elköltözni – magyarázza Murphy. – Jó néhányan a szükséghelyzetben létrejött állásokban helyezkedtek el, például a járványügyi tudakozónál. De a legtöbben aggódnak az anyagi helyzetük miatt. Sokan attól félnek, hogy nem kapják vissza az állásukat.”
A Premier League áprilisban megnövelte a másodosztály alatti kluboknak szánt juttatásait: a National League-ben 75 ezer fontot kapnak, a félprofik 35 ezret, de ebből a pénzből nem lehet megélni („Durván ennyit fizetünk évente egy játékosnak” – mondja Williams). Williams és Murphy egyetértenek abban, hogy további segítségre lesz szükség.
„Beszélni kellene arról, mit kezd a Premier League a másfél milliárd fontos tartalékával – mondja Murphy. – Mikor lesz olyan súlyos a helyzet, hogy azt megbontsák? Az a pénz nem a semmiből jött, azt a focirajongó közösség termelte ki. A labdarúgás nagy ökoszisztéma: meg kell érteniük, hogy a klubok mennyire függnek egymástól.”
Williams egyetért. „Félek, hogy ez az egész végleg kinyírja a focit. De remélem, hogy nem. Tudom, hogy mindenki csak magára számíthat, de olykor elkel a segítség. Az olyan klubokra is szükség van, mint a Farnborough, a Weymouth vagy a Braintree: az egész ország labdarúgását az ilyen kis csapatok hajtják. Van, hogy az élet lehetőséget ad, hogy kicsit visszaadj abból, amit kaptál. Ha csak a legnagyobb fizetésű játékosok összefognának, és közösen tennének valamit, már az is segítene a túlélésben. Nincs bajom a szakszervezettel, de ragaszkodnak a megállapodásokhoz. A fenébe is, veszélyben a labdarúgás. Ki fogja megmenteni?”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. októberi lapszámában.)
