Szöveg Julien Laurens
Didier Deschamps hisz a sorsban. Mindig is hitt benne: akkor is, amikor játékosként sorra gyűjtötte be a trófeákat, és akkor is, amikor edzőként ugyanezt folytatta. Hisz abban, hogy a történelem megismétli önmagát, és hogy nincsenek véletlen alkalmak. Egy ilyen, látszatra gyakorlatias emberből nehéz ezt kinézni. De a legtöbb labdarúgó babonás, és az ötvenkét éves Deschamps sem különb.
Persze nem mindig jött ki ilyen tökéletesen a lépés. A 2016-os Európa-bajnokság előtt mindenki azt hitte, a francia válogatott fog győzni, mert házigazdaként addig az 1960-as Európai Nemzetek Kupáját leszámítva mindig győztek: 1984-ben a torna történetében azóta is példátlanul remekül játszó Michel Platinivel nyerték meg az Európa-bajnokságot, 1998-ban pedig szintén otthon lett világbajnok a csapat. Öt évvel ezelőtt azonban a franciák csúfos vereséget szenvedtek a portugáloktól. De amikor a sors 2018-ban kopogtatott, Deschamps-ék nem tétováztak.
Húsz évvel korábban Zinédine Zidane egy belső feszültségek mentén szétszakadt nemzetet kovácsolt eggyé, amikor két góljával felülkerekedett Rivaldo és Ronaldo brazil válogatottján a világbajnokság döntőjében: Deschamps aznap kapitányként emelhette magasba a trófeát. Két évtizeddel később Mario Zagallo (1958, 1962 és 1970) és Franz Beckenbauer (1974 és 1990) után ő lett a harmadik, aki játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnok lett.
Oroszországban Deschamps ugyanazzal a kitartó kikezdhetetlenséggel vezette győzelemre a válogatottat, ami játékosként is jellemző volt rá. A torna kiugró játékosa Kylian Mbappé lett, aki Thierry Henry 1998- as fellépéséhez képest is nagyot szólt.
1998 után 2018: a sors akarta így.
A TRÓFEAMÁGNES
Kétezer-huszonegyet írunk, és Deschamps már szinte a zsebében érzi az újabb Európa-bajnoki címet. Olyan emberről beszélünk, akinek a szimmetria éppen olyan fontos, mint a stílusos befejezések, és aki tudja, hogy a türelem rózsát terem.
Nem sokkal az első világbajnoki cím megszerzése után, 2000-ben a francia válogatott megnyerte az Európabajnokságot: a koronaékszer David Trezeguet gólja volt az olasz válogatott elleni döntőben. Ez volt Deschamps pályafutásának egyik legfontosabb pillanata.
Pihenőidő a haverokkal a 2000-es Eb-győzelem után
Deschamps mindig is kitartóan küzdött a válogatottért. Középpályásként nehéz időket is meg kellett élnie: lemaradtak az 1990-es világbajnokságról, az 1992-es Eb-n nem jutottak túl a csoportkörön, az 1994-es vb előtt pedig kiejtette őket a selejtezőből Emil Kosztadinov és a bolgár válogatott; 1996-ban kezdtek erőre kapni, 1998-ban már szárnyaltak, 2000-ben pedig elérték a csúcsot.
Az 1996-os Európa-bajnokságon kezdődött Deschamps győztes menetelése a válogatottal. Ezen a tornán már ő viselte a kapitányi karszalagot, de akkor már velük játszott a 24 éves Lilian Thuram és a néhány hónappal fiatalabb Zidane is. Az elődöntőben a franciák sérült kapitányuk nélkül szenvedtek vereséget a csehek ellen. A kudarc ellenére Deschamps tudta, hogy valami elkezdődött.
Deschamps klubszinten 1996-ban ért a csúcsra. A 27 éves középcsatár a Juventus színeiben megverte az Ajaxot a Bajnokok Ligája döntőjében. Bár a két következő finálét (1997, Borussia Dortmund; 1998, Real Madrid) elvesztették, 1996-ban ő számított Európa legjobb középpályásának.
„Manapság fel sem fogják, mennyire jó játékos volt – mondja akkori válogatott csapattársa, Robert Pires. – Az egyik legintelligensebb labdarúgó volt, akit ismerek, és keményen dolgozott a csapatért. Mindig pontosan tudta, hová kell állnia, tökéletesen átlátta a játékot, és mindig előre látta, hol lesz a labda. És nem cifrázta: a hatékonyságra törekedett.”
Az 1998-as világbajnoki trófea
Éric Cantona aggatta rá a „Vizesfiú” gúnynevet: nyilvánvaló volt, hogy sosem fognak jól kijönni, annyira különböztek egymástól. Ahogy most, „Dédé” már akkor is a kék mezes válogatott vezetője volt. Cantona afférja a válogatottal 1995-ben dicstelen véget ért, de Deschamps mindig is szoros kapcsolatot ápolt Aimé Jacquetval, a szövetségi kapitány pedig kinevezte a Juventus sztárját a válogatott eszének, vezetőjének és szószólójának.
Sosem játszott látványos futballt, de pótolhatatlan tagja lett minden csapatnak, amelyikben ott volt. „Nélküle nem győztünk volna – vallja Pires, aki négy évig futballozott Deschamps oldalán. – Pontosan tudta, mit kell mondania a meccsek előtt, közben és után. Már a pályán is olyan volt, mint egy edző, máshogy járt az agya, mint nekünk. Folyamatosan elemzett, minden csapatról tudta, hogyan játszik, mik a gyenge pontjai, mit lehet kezdeni az erősségeivel. Mindig egy lépéssel előbbre járt, mint az ellenfél.”
Deschamps 2000-ben belevágott az utolsó tornába, amelyen játékosként a válogatottal részt vett. A franciák 1998-hoz hasonlóan megint a második legesélyesebb csapatként kezdtek, ezúttal a hollandok mögött, bár most sokkal nagyobb volt a várakozás. Habár a csapat továbbra is kikezdhetetlen volt, és a világbajnokság óta sokkal több hangsúlyt helyeztek a támadásra, Deschamps esetében már rezgett a léc: a 31 éves középpályás helyét kiszemelte magának Patrick Vieira, az Arsenal 23 éves játékosa. Jacquet is távozott a kispadról, és Deschamps nehezebben jött ki utódjával, Roger Lemerre-rel.
Deschamps még egyszer utoljára kezébe vette a kormányt: az első csoportkörbeli mérkőzésen 3–0-ra megverték Dániát, a másodikban bosszút álltak a cseh válogatotton 1996-ért. A Hollandia elleni 3–2-es vereség napján a kapitány nem lépett pályára, ami után Lemerre-nek már esze ágában sem volt pihentetni a rangidős középpályást. A Spanyolország elleni negyeddöntőben Zidane és Youri Djorkaeff góljai közé befért ugyan Gaizka Mendieta egyenlítő találata, de mivel Raúl az utolsó percben elrontotta a büntetőjét, nem kellett a hosszabbításban drámázni.
„MÁR A PÁLYÁN IS OLYAN VOLT, MINT EGY EDZŐ, MÁSHOGY JÁRT AZ AGYA, MINT NEKÜNK”
Nem mintha a franciák nem lennének mesterei a drámának. A brüsszeli elődöntőben a portugálok ellen lépett Deschamps századszor pályára a válogatottal, ami rekord a francia futball történelmében. A mérkőzés előtt csúnyán hajba kapott a francia sajtóval, miután a lapok közelgő visszavonulásáról kezdtek pletykálni. Deschamps nem fogta vissza magát: élesen kritizálta a sajtó „tiszteletlenségét és hozzá nem értését”. Bárcsak azt mondta volna ki, amit igazából érzett.
Bár az első félidőben lendületesen játszottak a franciák, Nuno Gomes megszerezte a portugáloknak a vezetést. A második félidőre Deschamps csapata összeszedte magát: először is Henry csavart lövésével egyenlített, majd a hosszabbítás végén ismét egy tizenegyes döntötte el a mérkőzést. Abel Xavier kezezése heves vitát váltott ki a pályán, ami végül több portugál játékos eltiltásával járt. Zidane azonban nem vesztette el a fejét, és hibátlanul értékesítette a büntetőt.
A franciák azonban a dráma legjavát a döntőre tartogatták az olasz válogatott ellen. Deschamps jól ismerte az ellenfelet. Amikor a ráadás perceiben még mindig az olaszok vezettek, ő maga is azt hitte, elvesztek, de a 94. percben Sylvain Wiltord csodagóljával nyertek maguknak egy kis időt. Trezeguet jól bejáratott bal lábának hála végül övék lett a győztes gól.
Két évvel a világbajnoki diadal után Deschamps és a franciák leigázták Európát. A végső küzdelem után a búcsúzó kapitány a kupával a kezében leült a rotterdami De Kuip-stadion gyepének közepére. Mellé kuporodtak legközelebbi szövetségesei, „fivére”, Marcel Desailly, akivel a Nantes ificsapata óta együtt rótta az utat, a szintén baszk Bixente Lizarazu, Thuram és a következő nemzedék, Pires, Henry és Vieira. Mintha néhány percre megállt volna az idő.
„Hihetetlen volt – idézi fel a napot Pires. – Mintha csak mi lettünk volna az egész világon. Élveztük a pillanatot, beszélgettünk, nevettünk, tréfálkoztunk. A saját buborékunkban voltunk, ahol ő is önmaga lehetett. Szüksége volt arra a pillanatra, mert kemény volt a verseny, és a kritikusai is kikészítették. De ott és akkor nem volt kapitány, ahogy mi sem voltunk sem Európa-, sem világbajnokok. Csak egy csapat srác, akik jól érzik magukat.”
Didier Deschamps most bizonyára szeretné felfüggeszteni az idő folyását. Ez az a tökéletes pillanat, amikor egy egész nemzet visszafojtja a lélegzetét, és várja, hogy megtörténjen a csoda. Eljött Franciaország ideje.
BEZZEG AZ ÉN IDŐMBEN
Szóval ez lesz az a korosztály, amelyik megismétli, amit a vezetőedző a saját kortársaival sikerre vitt? A világbajnoki és Európa-bajnoki cím egymást követő megszerzése nem kis feladat, eddig csak Nyugat-Németországnak (1972, 1974), Franciaországnak (1998, 2000) és Spanyolországnak (2008, 2010, 2012) sikerült.
Most, huszonegy évvel később Antoine Griezmannra és társaira hárul a feladat, hogy megkíséreljék követni a fent említett válogatottakat. Az idén nyáron Franciaország és Anglia lesz a favorit a fogadóirodákban: őket követi szorosan a listán Belgium. Valójában persze a Kékek vezetik az élbolyt, elvégre ők a friss világbajnokok, szövetségi kapitányuk bizonyított győztes, a rohamot Mbappé vezeti, N’Golo Kanté és Paul Pogba ügyeli a középpályát, és Raphaël Varane a védelmet. Mindennek a tetejébe ott van az erős csapatszellem. Ahol a fiatalos erő, a tapasztalat, a képesség és az erőnlét helyes arányban van jelen, ott az együttes lépéselőnnyel kezdheti a tornát.
A francia válogatott haditerve az oroszországi diadal óta szinte változatlan. Ami akkor történt, az most is a hasznukra válhat, legalább abban, hogy miként állnak a tornához, és hogyan veszik az egyes akadályokat. Egyszerű elvek alapján dolgoznak: légy a csapat stabil, tudatos és kiegyensúlyozott tagja, dolgozz keményen a többiekért, és hagyd, hogy a csatárok tegyék a dolgukat.
Ennyi tehetséggel és stílussal a franciák akár felül is múlhatják önmagukat. A hazai sajtóban sokan vitatják Deschamps módszereit. Egyesek szerint túlságosan sok figyelmet fordít a védekezésre. Nem mintha őt ez zavarná. „Engem csak az érdekel, hogy megnyerjük a meccseket” – válaszolt a kérdésekre, láthatóan visszanyelve azt, amit 2000 óta magában tartogat.
Deschamps edzői személyisége már az olasz bajnokságban, a kilencvenes években kialakult, amikor épp minden a győzelemről szólt. Az új generációnak is ezt tanította, amelynek nagyon is bejön ez a hozzáállás. Nem bánják, ha pragmatikusnak kell lenni, nem akadnak fenn a labdavesztéseken mindaddig, amíg összességében ők járnak jobban. A jellemük az erősségük.
Az ezredfordulós válogatott és Deschamps mostani csapata között tagadhatatlan a hasonlóság.
Rengeteg edzővel dolgozott játékosként: a legendás Jean-Claude Suaudeau-val a Nantes-nál, Marcelo Lippivel a Juventusnál, Raymond Goethalsszal a Marseilleben és Héctor Cúperrel a Valenciában, de talán Aimé Jacquet mentalitása áll hozzá a legközelebb. Megfigyelhetőek az ismétlődő mintázatok: ahogy 2018-ban Mbappé volt a válogatott csúcsa, úgy 1998-ban is volt egy kiemelkedően tehetséges játékos, Zidane személyében. A védelem mindkét csapatnál kiállta a világ legjobb csatárainak rohamát is. A legfontosabb mérkőzéseken olyan játékosok sziporkáztak, akik amúgy az árnyékban szoktak maradni: 1998-ban Thuram szerzett két gólt a horvátok elleni elődöntőben, míg húsz évvel később Umtiti fejelt a belgák kapujába szintén az elődöntőben.
Szövetségi kapitányként foghatta kézbe a világbajnoki trófeát 2018-ban
Deschamps ugyanúgy építette fel a 2018- as válogatottat, mint Jacquet az 1998-ast. „Nem az ország huszonhárom legjobb játékosát kell keresni – oktatta Jacquet Deschamps-ot –, hanem azt a huszonhármat, akik együtt a legtovább fogják bírni a tornán.”
Deschamps konzervatív módszerei nem váltak előnyére 2016-ban a portugálok ellen: hiába jutottak el a fináléig, a küzdőszellem nem volt elég a győzelemhez. Jacquet is így járt az 1996-os Európa-bajnokság elődöntőjében, a csehek ellen. Mindkét szövetségi kapitány megerősödve tért vissza a harcmezőre. Attól eltekintve, hogy jóval több évet ült már a válogatott kispadján (kilenc évet, míg mestere csak ötöt), Deschamps gyakorlatilag ugyanaz, mint Jacquet. És most megpróbál még nagyobb lenni.
NULLÁRÓL KEZDVE
Amikor Deschamps 2012-ben átvette a stafétát Laurent Blanc-tól, a válogatott romokban hevert. Az egész országot kínos helyzetbe hozták, amikor a 2010-es világbajnokság alatt sztrájkba fogtak Anelka kizárása miatt (aki a vádak szerint a Mexikó elleni mérkőzés félidejében az akkori szövetségi kapitányt, Raymond Domenechet sértegette).
A 2012-es Európa-bajnokságon már Blanc ült a kispadon, de a feszültség nem csillapodott, és csak a negyeddöntőig jutottak. Öt nappal az előtt, hogy bejelentették volna Deschamps kinevezését, a francia szövetség négy játékost is megbüntetett a tornán tanúsított viselkedése miatt: Hatem Ben Arfa, Yann M’Vila, Samir Nasri és Jeremy Ménez tűntek a csapaton belül dúló feszültségek fő forrásának.
Deschamps-ra gigászi feladat várt. Már az is segített, hogy a csapat hozzáállását gatyába rázta, de szerencsére hozzáférése volt a francia futball egyik legtehetségesebb generációjához. Pogba és Varane is 2013-ban bújt először a válogatott mezébe, és azóta sincs hiány fiatal tehetségekből.
„Deschamps visszaadta a válogatottnak az önbizalmat – magyarázza a kapus, Hugo Lloris, aki már 2012 előtt is tagja volt a csapatnak, és most is a francia együttes egyik legfontosabb fogaskereke. – Remekül tudja kezelni a gárdát. Mind érezzük, hogy kivesszük a részünket a küzdelemből, mindenki elkötelezett. Nemcsak taktikai keretet adott nekünk, hanem csapattá is formált minket.”
Lloris csapatkapitány olyan Deschampsnak, mint amilyen ő maga volt Jacquetnak, bár akkoriban máshogy játszották a futballt. „Azt kérte, hogy bízzunk benne, megtettük, és meghálálta. Minden, amit ígért, valóra vált.”
Nem érdemes tehát változtatni 2021-ben semmin. A 2016-os Európa-bajnokságon hazai pályán vallottak kudarcot, de Deschamps-ot az ilyesmi sosem tántorította el: játékosként háromszor szenvedett vereséget a Bajnokok Ligája döntőjében (1997, 1998, 2001), a Monaco edzőjeként pedig még egyszer, 2004-ben. Akik ismerik, azt mondják, nem fogja még egyszer elkövetni azt a hibát, amit öt éve Portugália ellen, vagy akár ami 2018-ban az ausztrálok elleni mérkőzésen történt.
„MINDIG IS ÓVATOS VOLT ÉS KONZERVATÍV, DE EDDIG MINDIG BEJÖTT”
„Mindig tanul a hibáiból – állítja a ’98-as világbajnok, Frank Leboeuf. – Intelligens és ravasz, pontosan tudja, mire van szüksége neki és a játékosainak. És ha valami radikális fordulatra van szükség a győzelemhez, arra is hajlandó.”
Deschamps eddigi legradikálisabb döntése Benzema végleges kirúgása volt. Azóta többször felvetődött, jó ötlet volt-e kitenni a Real Madrid mesterlövészének szűrét, de bármilyen sikeres legyen is Benzema, Deschamps sohasem fogja neki megbocsátani azt a bizonyos nyilatkozatot, amikor a csatár azzal vádolta meg a szövetségi kapitányt, hogy „a rasszista franciák nyomásának engedve” hagyta ki őt a 2016-os Eb-csapatból. Benzema a Mathieu Valbuenát érintő szexvideós zsarolási ügybe is belekeveredett: Deschamps mindkét játékost próbaidőre tette, amíg a nyomozás le nem zárult. Benzema vádaskodása volt az utolsó csepp a pohárban. Deschamps szívélyes ember, de makacs is. Sosem felejti el, ki mit mondott és mikor, és nehezen bocsát meg.
De a válogatott jól elvan Benzema nélkül is. Nyáron szeretnék megnyerni húsz éven belül a negyedik címüket is, ami nem kis teljesítmény lenne. A csoportkörben Németország, a címvédő Portugália és Magyarország várja őket: utána jön csak a neheze, hiszen minden jel arra mutat, hogy az elődöntőben ismét Belgiummal csapnak majd össze.
Ez lesz Mbappé nagy dobása. Ami most jön, már nemcsak az öt perc hírnévről szól, most szupersztár válhat belőle. A PSG 22 éves csatára sokkal érettebb, mint 2018-ban volt, és emiatt a hátvédek még inkább félnek tőle. Fel kell rá készülnie, hogy már számítanak rá.
Így vagy úgy, de a francia válogatott már nagyon várja a megméretést. Nem lesznek meglepetések, Deschamps továbbra is bízik a csapatban, amelyik megnyerte a világbajnokságot, mert a lojalitást fontosnak tartja. A válogatott egysége annyira fontos, hogy inkább választja az olyan harcosokat, mint Moussa Sissoko, semmint hogy lecserélje őket náluk tehetségesebbekre, akikben talán nincs meg a szikra.
Deschamps és a francia együttes nem fog megváltozni, ami nem jó hír az ellenfeleiknek. Július 11-én a pragmatikus gárda beírhatja a történelemkönyvekbe szövetségi kapitánya nevét, aki játékosként és edzőként is világ- és Európa-bajnok lett. Ha sikerül, már nem csak Dédé fog hinni a sors akaratában.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. júniusi lapszámában.)
