A Fort William, avagy ilyen rossz brit csapatot még nem láttál

Szöveg Chris Flanagan Fotó John Paul Peebles

Mintha tudták volna, hogy jövünk. Amint a kilencórás autóút után kissé elgémberedve megérkeztünk Fort Williambe, rajtunk ütöttek.

Alig szálltunk ki az autóból, egy csapat rikácsoló sirály csapott le ránk. Egyikük még egy kenyérdarabot is felénk vetett, ami majdnem fejen talált. Itt még a madarak is mogorvák. De nem is csoda.

Eljöttünk a Skót-felföld szívébe, hogy megtaláljuk a legrosszabb brit csapatként számontartott Fort William FC-t. Az idén még csak tíz mérkőzésük volt a skót profi liga alá besorolt, félprofi Highland League-ben, de már a lista alján vannak. Megint. Nyolcvanegy gólt kaptak eddig, ami öt két számjegyű vereséget jelent, vagyis mínusz nyolc pontjuk van. Örök vesztesek, tavaly április óta nem nyertek egy tétmérkőzést sem, az elmúlt húsz idényben tizennégyszer végeztek utolsóként, 2010 óta ezer gólt engedtek be.

Ma mégis lehetőséget kapnak, hogy levessék a „legbénább brit focisták” jelzőt. Vendégségbe jön a Lossiemouth FC, a csapat az idei összes meccsét elveszítette, bár az ő –47-es gólkülönbségük nem ér fel a Fort William –75-ével.

A légitámadást elhárítva a klub pályája, a Claggan Park felé vesszük az irányt, megcsodálva a borzongató tájat. Alig öt kilométernyire innen emelkedik a Ben Nevis, a Brit-szigetek legmagasabb csúcsa, amelyet most is, mint mindig, sűrű ködfelhő borít. Kissé közelebb, szinte a pálya végében magasodik a Meall na h-Eilde a maga 838 méterével.

A klubházban az új titkár, Russell Macmorran itallal a kezében üdvözöl minket. „Nem vodka. Még nem” – nevet. Kisfia Irn-Brut iszik, a skótok nemzeti üdítőitalát. Mindketten a klub színeiben játszó nyakkendőt viselnek. „Ez az első meccsem – mondja Macmorran. – Most majd felügyelheti, hogy jól végzem-e a dolgom.”

Az új titkár idén igen nagy felelősséget vett a nyakába. Macmorran érkezése előtt háromszor is pályára küldték a játékengedély nélküli Aiden Taylort, mivel nem ismerték a pontos szabályzatot. A három elvesztett mérkőzésen egy pontot sem nyertek, de legalább levontak tőlük kilencet.

„Ha jól emlékszem, az egyik tizenegy nulla, a másik tíz egy, a harmadik nyolc kettő lett – mondja az egyik elnökségi tag, Mikey Mackinnon. – Nem számolhattak volna húsz nullával, ahelyett, hogy pontot vonnak le? Nem is nyertünk a dolgon semmit, még csak jó sem volt az érintett játékos, nekem elhihetitek! Nem is volt szándékos, és ez az egészben a legrosszabb.”

Bár eddig is azért küzdöttek, hogy ne a tabella alján végezzenek, a büntetés után szinte lehetetlen lesz feljebb jutniuk. Már a nulla pont is elérhetetlennek tűnik: az elmúlt tizenhárom idényben kilencszer a tíz pontot sem érték el.

Macmorran persze retteg a további pontlevonásoktól. „Nem akarunk több büntetést, úgyhogy most figyelünk a helyes regisztrációra – mondja. – Amúgy hétköznap rendőr vagyok, ez csak a másodállásom, bár örülnék, ha csak ezt csinálhatnám.”

A klub mégsem adja fel, sőt minden tőle telhetőt megtesz, hogy pontot szerezzen. Egy másik elnökségi tag, Willie Edwards a konyhában serénykedik: a meccs előtt három órával érkező játékosokra főz. Az edző, Kris Anderson előírása szerint sok időt töltenek együtt, hogy erősítsék a csapatszellemet.

Anderson több mint tíz évet szolgált a hadseregben, óriási termetével igazán tekintélyt parancsoló látvány. Már most a meccsen jár az esze. „Majd később diskurálunk. Sokkal később – mondja, mikor megpróbálunk beszélgetést kezdeményezni vele. – Most máson jár az eszem.”

Helyette a harmincéves Scott Hunterrel, a csapat egyik régóta szolgáló tagjával elegyedünk szóba. „Igazi bennszülött vagyok, tizenegy éves korom óta többé-kevésbé csak itt játszottam. Csodás banda. A sajtó persze lehúz minket az eredmények miatt, de a legjobb gárda, amiben valaha játszottam. Lehet, hogy minden héten elvernek minket, de a csapatszellem utánozhatatlan.”

Az idei mérkőzések még nem múlták túl a tavalyi 16–0-s vereséget a Brora Rangers ellen, bár augusztusban, mielőtt még meglett volna a teljes csapat, az Észak-skót Kupában kikaptak az Inverness Caledonian Thistle-től (ők három osztállyal feljebb, a másodosztályban játszanak).

„Nem mondom, hogy siralmasan alakul ez az idény, de nem is volt könnyű – ismeri be Hunter. – Nem tudtunk edzésekkel felkészülni, és csak öt biztos játékosunk volt. A Caley Thistle ellen is a jobbhátvéd állt a kapu elé, ők meg a legjobbjaikat hozták. Amikor elérték a tucat gólt, már csak nevettünk: ilyenkor már csak nevetni tud az ember. Nincs értelme dühöngeni. Hiszen csak azért vagyunk itt, hogy focizzunk. Nem úgy állunk neki, hogy úgyis veszítünk, de már hozzászoktunk. Van, aki nem bírja tovább, és elmegy, de akik most játszanak, azok mindent beleadnak. Ha nyerünk, az kárpótol mindenért, majd meglátjátok. Különös, hogy ma jöttetek, mert van esélyünk.”

Albert Wardrop, a klub Jimmy Greaves-bajuszos veteránja és szertárosa szerint nem mindig volt ez így. „A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években volt a legjobb – mondja. – John McGinlay rengeteg gólt rúgott, és feljutottunk az amatőrök közül a Highland League-be. De mostanában iszonyú, ami itt történik. Nem tudjuk kifizetni a játékosokat, és alig adunk el jegyet. Van egy-két kispénzű szurkolónk. Vagy kell egy szponzor, aki zsebből idead százezer fontot, vagy meg kell nyernünk a lottót! Minden héten lottózom, de nem nyertem még többet negyvenhét fontnál.”

Nem sokat segít, hogy Fort William Nyugat-Skócia egyik legeldugottabb települése. Inverness után a Felföld második legnagyobb települése, de még így is alig számlál 10 ezer lelket. A város hagyományos sportja a shinty, egy régi népi játék, ami leginkább a gyephokihoz vagy az ír hurlinghez hasonlít. Glasgow két és fél órás autóút a hegyeken át, a liga többi klubja pedig messze északkeletre található. A legközelebbi rivális klub a Clachnacuddin, több mint száz kilométerre innen, ami kétórás autóutat jelent a Loch Ness-tó környéki kanyargós szerpentineken. Elég nehéz ilyen körülmények között új játékosokat idecsábítani, főleg olyanokat, akik hajlandóak ezen a szinten focizni.

A klub már több mint két évtizede szenved. Tíz éve megcsillant a remény a változásra, amikor egy amerikai tévés cég a „Gödörből a csúcsra” című valóságshow-sorozatához akart a csapattal egy évadot leforgatni: az Egyesült Államokból hoztak volna labdarúgókat a csapat megsegítésére, de végül nem valósult meg a terv.

A Highland League-ből nem lehet kiesni. Az idén nyáron már maga a klub fontolgatta, hogy önszántából visszalép amatőr szintre, de végül a teljes igazgatótanács lemondott, az új vezetőség pedig megmentette a Fort Williamet. „Ha nem lépünk közbe, megszűnünk – mondja Colin Wood, egy helyi lakókocsikemping tulajdonosa. – A környékről eltűnt volna a futball, és még a vereség is jobb, mint az élet foci nélkül. Mehettünk volna vissza a North Caledonian League-be, de onnan nem lehet feljutni a Highland League-be, úgyhogy ha ott sikeresebbek lettünk volna, akkor sem lett volna esélyünk továbblépni. És arra sem volt garancia, hogy ott jobbak lennénk, már pedig, ha ott is elbukunk, akkor nincs tovább. De most van egy tervünk. Öt éven belül szeretnénk kialakítani egy utánpótlásegyüttest: van ifjúsági csapatunk, de túl nagy a különbség az U17 és a Highland League között. Tizenöt helyett huszonöt fontot fizetünk a játékosoknak meccsenként, mert ha játszanak, nem dolgozhatnak szombaton, ami keresetkiesést jelent. De a liga jobb klubjaiban ennek a tízszeresét keresik a játékosok. Tudom, hogy Nagy-Britannia legrosszabb csapatának tartanak minket. Nagy gondjaink vannak. Ám küzdünk, és fontosabb nekünk ez a sport, mint sok más egyesületnek. Amikor Cove-ba mentünk, félúton lerobbant a busz. Játékosaink hazajöttek, beszálltak a kocsijukba és maguk mentek el a meccsre. Még az is lehet, hogy útközben átlépték a sebességhatárt, de mind odaértek, pedig tudták, az ellenfél rekordértékű győzelmet akart aratni felettünk. Mondhatták volna, hogy nem mennek, de mindegyikük tudta, hogy nélküle még rosszabb lett volna a többieknek. Tizenegy nullára veszítettünk, de a kapusunknak volt egy csodálatos védése. Persze gondolhatnánk, hogy tizenegy vagy tizenkettő, egyre megy. Neki azonban számított az az egy is.”

Az anyagi különbség meglátszott a két klubon. „A Cove csak a stadionjára kétmillió fontot költött tavaly: nekünk a teljes büdzsénk ötvennégyezer font volt – magyarázza a másik igazgatósági tag, Mackinnon. – Nagyon fiatalok a játékosaink: a hatodik gól környékén hiába mondjuk nekik, hogy kezdjenek védekezni, ők akkor is támadni akarnak. És hiába kezdik újra meg újra, mindig visszaverik őket, pedig igazán elszántak. Ma talán egyenlő esélyekkel tudunk focizni. A fiúk úgy hozzászoktak, hogy csak kergetik az ellenfelet, ezért félek, nem tudják majd, mit kezdjenek a labdával, ha megszerzik! A Strathspey Thistle ellen sikerült döntetlent elérni, de amikor nyerésre álltunk, csak az járt a fejünkben, hogy miből fizetjük ki a győztes meccs utáni bónuszt. Persze azért nyerni akarunk. Csak annyira nem vagyunk formában, hogy a végére kifáradtunk, pedig nekik csak tíz emberük volt. A városban azt mondják, csapnivalóak vagyunk, de aki lemegy az öltözőbe, és elbeszélget a játékosokkal, azt akaratlanul is elragadja a hév. Ronaldónak és Messinek hála a foci megint népszerű. Nem is lenne rossz, ha valamelyikük eljönne ellenünk. Még az is lehet, hogy tudnánk neki gólt rúgni. Tudnak egyáltalán védekezni?”

A klub sorsának kérdése a felkészülési időszaknak is keresztbe tett. Andersont szinte az utolsó pillanatban vették fel edzőnek. „Azt mondta, képes lesz a két számjegyű vereségeket öt-hat gólosra csökkenteni, sőt győzelembe fordítani – mondja Wood. – Az első négy meccsen viszont már az is sikernek számított, hogy sikerült tizenegy játékost a pályára küldeni.”

Az új edzőnek egészen a Skye-szigetig kellett mennie új játékosokért. Anderson és segédedzője, David McGurk Invernessből autózik ki a mérkőzésekre és a heti két edzésre. „Igazi rémálom tud lenni az út, főleg nyáron, amikor sok a turista – mondja McGurk. – A hazaút pedig különösen hosszúnak tűnik, ha vesztettünk.”

A kései kezdés legalább megkímélte a játékosokat a kemény felkészüléstől. „Ha időben el tudtuk volna kezdeni, a fél nyarat a Ben Navisen fel-le kocogva töltötték volna. Jövőre nem menekülnek! – nevet McGurk. – Nekik még nem mondtuk. Nem tudom, mit szólnak majd. Azt sem tudom, én hogy fogok reagálni, hiszen nekem is végig kell csinálnom!”

Már majdnem három óra, ideje véget vetni a diskurzusnak. Kilépünk a szakadó esőbe. A hegyeket már teljesen eltakarják a felhők, és csípős szél fúj a lejtőkről. Nyáron bezzeg nyüzsögnek itt a turisták.

A pálya másik oldalán egy lebontásra ítélt lelátó áll, vasráccsal elkerítve. Talán nyolcvanan lehetünk a két ötven férőhelyes lelátón. Választhatunk: vagy beállunk hátra, de nem látunk semmit, vagy előre, és bőrig ázunk a lassan vízszintesen zuhogó esőben. A Fort William ifjúsági csapata mindig kijön, hogy szurkoljon a nagyoknak: ők a nem hivatalos ultrák, még dobot is hoznak, a mai időjárás viszont őket is elkedvetleníti.

„Jól figyeljetek: ma aztán jól meg kell dolgoznunk, b…szki!” – próbálja a Lossiemouth középpályása küzdelemre biztatni a csapatot a sípszó előtt. Mindkét együttes vérszemet kap a siker lehetőségétől: becsúszás becsúszást követ, bár a játék minősége ettől sem lesz jobb.

A tizedik percben beindulnak az események: Darren Quigg fejesével a Fort William vezet, a közönség kitörő örömére. A hazaiak nem a szokásos kapussal játszanak, a helyettes, Callum Ligertwood nem szerepel fényesen: úgy megy el mellette egy szabadrúgás, hogy észre sem veszi. Szerencséjére a lövés is balul sül el, a labda a kapu fölött is elsüvít: a szurkolók idegesen nevetnek. A Fort William foggal-körömmel kapaszkodik a gólelőnybe. Mintha az Atlético Madridot látnánk, egy csipetnyi káosszal fűszerezve.

Anderson majd’ felrobban a feszültségtől, ahogy a pálya széléről ordibál a játékosokkal. Végül már csak annyi tör ki belőle, hogy „FUTBALL!”. Vagy nem tudta pontosabban megfogalmazni az utasítást, vagy egyszerűen csak zavarja, hogy a játékosai nem képesek megtartani a labdát.

Végül egy szögletrúgásnál Scott Campbell berúgja az elkerülhetetlen egyenlítőt. Nő a feszültség. „Ez a tízes sz…rt sem ér – nyög az egyik szurkoló, ahogy a Fort William csatára, Michael Corbett ismét elveszíti a labdát. – Még Ronnie Corbett-tel is jobban járnánk.”

A házigazdák azonban ismét előretörnek Dawid Majewski góljával. Majewski újabb lövése a kapufát találja el, ez már majdnem 3–1. Lehet, hogy másfél év után meglesz az első győzelem?

A második félidő elején a szurkolók egyre inkább féltik az egygólos előnyt. „Cseréljétek le Ronnie Corbettet! – kiabál be a tízes mezű játékos rajongója, majd teljes nyugalommal magyarázni kezd kisfiának. – Tudod, Ronnie Corbett egy humorista.” Igen, egy halott humorista.

Egy másik rajongó újra meg újra bekiabálja, hogy „Hajrá, Fort!”, akár izgalomra van ok, akár nem történik semmi, akár siralmas a helyzet.

Tizennyolc perccel a vége előtt már inkább csak ez utóbbiról lehet szó. Liam Archibald kihasználja a védők bizonytalanságát, és egyenlít. „Túlságosan elöl vagyunk” – panaszkodik az egyik szurkoló.

Egy perc sem telik el, és a pályán jól hallható reccsenéssel terül el egy véznább vendégjátékos, miután elkaszálja őt a házigazdák majd’ kétméteres, szélesvállú középpályása, Stephen Lopez. Andersont végleg kiakasztja a piros lap. „De hát ő ment neki, a k…rva életbe is!” – üvöltözik a pálya szélén. A szurkolók sem értenek egyet a játékvezető döntésével. „Azért a súlykülönbséget is számításba kell venni” – mondja egyikük.

Ahogy telnek a percek, a játék időzített bombává válik. Mindkét csapat sokat nyerhet ezzel a meccsel. Már csak nyolc perc van hátra, amikor bekövetkezik, amitől a házigazdák tartottak: a Lossiemouth megszerzi a vezetést. Aaron Hamilton fejeli be a labdát, amire a vendégcsapat cserejátékosai berohannak a fűre ünnepelni. „Ezek a f…szok meg mit keresnek a pályán?! – bömböl Anderson, mielőtt elmormog néhány keresetlen szót a bíróról, majd hozzáteszi: – Micsoda p…csparádé!”.

Ám még nincs vége a meccsnek. A 89. percben McGurk segédedzőjátékos kapuba fejel egy szögletből érkezett labdát, örömmámorral árasztva el a csapattagokat. „Gyerünk, csak most ne veszítsük el!” – rimánkodik az egyik drukker.

De bizony elveszítik. Az utolsó percben kihagynak egy tökéletes helyzetet, Hamilton pedig bevarrja a kapuba a hozzá keveredő labdát. A Lossiemouth cseréi megint berohannak a pályára. „Komolyan, mintha most nyertek volna döntőt, b…szod” – sistergi Anderson.

Ahogy a sípszó hallatán a Lossiemouth játékosai a magasba ugorva ünnepelnek, odajön hozzánk Sam Lees, a Fort William egyik búskomor vezetője. „Íme, a Fort William története” – sóhajt.

A vendégcsapat edzője, Joe Russell bukkan fel az öltözőből, ahol bömböl a zene. „Isteni érzés nyerni, igazán megdolgoztunk érte” – mondja. A Lossiemouth az idei első győzelmét ünnepli. A Fort William sikere viszont még várat magára.

„Nehéz lesz feldolgozni: inkább veszítsünk tíz nullára, mint négy háromra – mondja a középpályás, Scott Hunter. – Nem fogunk egyhamar jobb esélyt kapni, hogy három pontot szerezzünk. Valószínűleg a visszavágó lesz a legközelebbi.”

Anderson rászán néhány percet, hogy összeszedje magát, mielőtt kilép az öltözőből. Nyilvánvalóan heves érzelmeket váltott ki belőle a meccs. Nehéz nem együttérezni az emberrel, aki a labdarúgás világának legnehezebb feladatát vállalta el. „Kétségbe vagyok esve – mondja a FourFourTwo-nak. – Megérdemeltük volna a győzelmet, de így alakult. Nem a nyomás zavar, inkább az, hogy mekkora küzdelem versenyképes csapatot küldeni a pályára. Ma felhozhattuk volna a lemaradásunkat tizenegy pontról ötre. Ezek után viszont sokkal nehezebb lesz pontot szerezni. Ám akkor is tovább kell küzdenünk.”

És küzdenek tovább. A büszkeségük ma csorbát szenvedett, és sokaknak továbbra is ők lesznek a legrosszabb brit együttes, de bárkit lenyűgözne az a csapatszellem, amit ma tapasztalhattunk. Az akadályok ellenére a Fort William nem adja fel egykönnyen. Ha csak a határozottságon és az akaraterőn múlik, egy nap elérik céljukat.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. decemberi lapszámában.)