Szöveg Sebastian Garcia Fordítás Kovács Gergely
Azon a nyáron, amikor Paul Pogba azzal robbant be a hírekbe, hogy 89 millió fontért igazol a Manchester Unitedba, a Chelsea nagy meglepetésre visszavásárolta David Luizt, méghozzá 30 millió fontért, és az Arsenal görcsösen igyekezett megkaparintani Jamie Vardyt, az átigazolás időszak egyik legszokatlanabb megállapodása észrevétlen maradt.
Amikor az argentin U23-as csatár, Jonathan Calleri 2016 augusztusában megerősítette a hírt, hogy a West Ham Unitedba kerül kölcsönbe, a média szinte teljesen csöndben maradt. Még Simeone Zaza érkezése is nagyobb visszhangot váltott ki, állítólag négymilliót fizetett a West Ham a kölcsönbe vett játékosért, és 16 millióért egészen meg is kapnák őt. Ez az összeg nagyságrendekkel nagyobb, mint ami egy olyan klub esetében szokványos lenne, amelynek kapuit néhány száz néző lépi át hetente.
Calleri az All Boys akadémiáról jött ki, ugyaninnen érkezett annak idején Carlos Tévez, és lett a West Ham labdarúgója. Mindketten a jelenleg másodosztályú Old Boysból szerződtek a Boca Juniorsba, ám az eddig két párhuzamos történet más irányba indult el. Tizennyolc hónappal az után, hogy a Boca 765 ezer fontnyi összegért megvette Callerit, 2016 januárjában 9.3 millióért adott túl rajta.
Nem az elképesztő haszon azonban a legmeglepőbb a Bombonerában csupán 41 bajnokit lejátszó futballista esetében, hanem sokkal inkább az, hogy a vevő nem a szokványos dél-amerikai szereplő. És nem is a PSG, a Benfica, a Real Madrid vagy a Juventus. De még csak nem is valamelyik kínai csapat. A majd’ négymilliárd forintnyi összeget a fiatal Deportivo Maldonado fizette ki érte.
Micsoda?
Arra, hogy a parányi uruguayi, második vonalbeli klub megengedhetett magának egy argentin ifi válogatottat, aki a hatszoros Libertadores-kupa-győztes alkalmazásában állt, már sokan felkapták a fejüket. És az sem mellékes, hogy ez a kis klub azonnal készen állt, amikor fiatal szerzeményét kölcsön kellett adni a világ egyik legnézettebb és leggazdagabb bajnokságába Angliába. Ráadásul ez nem először fordult elő.
A Batacazo Football Clubot 1928-ban alapították, és 1932-ben változtatta a nevét Deportivo Maldonadóra. (A batacazo több más mellett azt is jelenti, hogy minden várakozással ellentétben az eredmény végül kiábrándító lesz.) További 63 évnek kellett eltelnie, amire a profik közt is bemutatkoztak. 1995-ben hagyták ott az amatőr színpadot, és kerültek a másodosztályba. 1998-ban elveszítették az osztályozót, de mivel szerencséjükre a szövetség pont bővítette a középső országrészből indítható klubok számát, így is feljutottak. 2004-ig tudták megvetni a lábukat az élvonalban, és a 2002-es hetedik helyezésük volt a legelőkelőbb az eltelt időszakban, ennél feljebb egyszer sem jutottak.
A Maldonado történetén végigvonul az anyagi kiszámíthatatlanság. A helyzet 2004-ben annyira rosszra fordult, hogy egyesülniük kellett a Centro Cultural y Democratico Punta del Estével, a nevük Club Deportivo Maldonado Punta del Este lett. Ez volt az utolsó idényük az élvonalban, a 2005-ös évad után pedig ismét különvált a két csapat, és ki-ki folytatta a saját útján tovább.
Innentől kezdve még a legvadabb képzelet is kevés, hogy az Uruguay negyedik legnagyobb városából származó vörös és zöld csapat jövőjét előrelássa négy évvel később.
A Maldonado létesítményei jól jönnek az ifiknek és a helyieknek is
2009 decemberében ismét új nevet vettek fel, de nem ez lett a legnagyobb változás. Történelmet akkor írtak, amikor nevüket Deportivo Maldonado SAD-ra, azaz Sociedad Anonima Deportivára változtatták, ami azt jelenti, hogy Korlátolt Felelősségű Sporttársaság Kft. Ez volt az első ilyen cég Uruguayban, és azóta is nagy közfigyelem övezi. Ez nem is véletlen. Nem mindennapos jelenség, hogy egy kisebb város apró klubja megvásárolja a milliókat érő labdarúgókat, nem ad nekik egy perc játékidőt sem, majd kölcsönadja őket Európába, végül hatalmas profit fejében meg is válik tőlük. E klub esetében ez mostanra már bevett szokás.
Az újratervezés akkor történt meg, amikor a klubot átvette két angol üzletember, a versenylovakat tartó Malcolm Caine és a londoni ügyvéd, Graham Shear. A két tulajdonos egyben elnök és alelnök is lett. Októberben kettejük közül az utóbbi azt nyilatkozta a Guardiannek, hogy már nem tulajdonosa a klubnak.
A legtöbb szurkoló pontosan tudja, mit jelent az, hogy a tulajdonos „harmadik személy”, a jelenséget Dél-Amerikában sem a FIFA, sem egyéb irányító szervek nem tudták felszámolni. Ügynökök vagy gazdag befektetők keményen belefolytak a futball átigazolási piacába, megvásárolták a játékosok regisztrációs jogait, majd a világ különböző pontjaira irányították őket, hogy meggazdagodjanak rajtuk.
Azok a klubok, amelyek részesévé váltak ennek, általában kiszolgáltatott helyzetben voltak, nehéz anyagi körülmények közt tengődtek. Nem engedhették meg maguknak azokat az elit játékosokat, akiket a szurkolók elvártak volna, ezek a közvetítők kínálták nekik az egyetlen lehetőséget.
A képlet úgy nézett ki, hogy a klub nem birtokolta valójában a futballistát, csak a mezét aggatta rá. Ha az adott játékos elég jó volt, és valaki szemet vetett rá, a profitból nem, vagy csak alig részesült az egyesület. Az ilyen pénz gyorssegélynek számított az olyan klubok esetében, amelyek nem tettek semmit, hogy hosszabb távon is bebiztosítsák a jövőjüket.
2015-ben aztán a FIFA végre betiltotta a harmadik személy tulajdonjogának lehetőségét. Akkor ezek szerint a Deportivo Maldandónál zajlik, az illegális.
„Nem az – mondja az argentin Juan Estebán Diez sportjogász. – Az olyan klubok esetében, amilyen a Maldonado is volt 2009-ig, komolyan ott lebeg, hogy le kell húzniuk a rolót. Bizonyos értelemben a befektetők szolgálatot tesznek a klubnak is, biztosítják a létezését.
„Nem érdekel, mit mondanak más csapatok szurkolói a Maldonadóról”
A Deportivo Maldonado megfelelően regisztrálja játékosait. Megveszik őket, és megcsinálják az ilyenkor szokásos jogi dolgokat, hogy aztán eladhassák őket – mondja Diez, aki az argentin Primera Division-csapat, a Racing Club de Avellanda jogi tanácsadója. – Technikailag nincs abban semmi rossz, amit tesznek. Nekünk, akik azon dolgozunk, hogy megrendszabályozzuk a futball igazoláspiacát, meggyőződésünk, hogy egyre gyakoribbak az olyan esetek, amikor gazdag befektetők adnak és vesznek klubokat tekintet nélkül arra, hogy azoknak ez érdekében áll-e, vagy a hasznára van-e. Nem a klub szempontjai állnak a középpontban.
Egy akkora klub, mint a Maldonado, értelemszerűen nem több milliós költségvetéssel számol. Nincs szükségük temérdek pénzre ahhoz, hogy kifizessék a rezsit, hogy fenntartsák a létesítményt, és biztosítsák a működés mindennapos feltételeit. A fentebb említett megoldások egyszerűen csak a biztos létezéshez kellenek. Platformot biztosítanak üzletembereknek, azok cserébe szabadon bizniszelhetnek, és közben a klub is jól jár, rosszul pedig senki sem.
Egy dél-amerikai egyesület sokkal több, mint az a tizenegy ember, aki a pályán szaladgál, illetve az edzők és az adminisztráció. Számos ilyen klubnak van csapata más sportágakban is, különböző szinteken és korcsoportokban. Gyakran nyújtanak mozgási lehetőséget a környékbelieknek. Hatással vannak az ott élők mindennapi életére. Tökéletes védelmet nyújtanak a gyerekeknek a veszélyek elől, amelyek a nagyvárosok utcáin leselkednek rájuk. Második otthonként funkcionálnak, alternatívát jelentve a számítógépes játékoktól való függőség vagy utcán lézengés céltalansága ellen.
„Harminchét éves vagyok, és harminchét éve vagyok a Deportivo Maldonado szurkolója – mondja Álvaro Frias, aki megélte a nehéz napokat is, az egyesülést, a feljutást és a külföldi befektetők érkezését is. – Az apám klubtag volt, ahogyan a nagyapám is. A bátyám és a fiam is az.
A klub 2009-ben indult növekedésnek. A mai napig tart a fejlődés, de már látszanak az eredményei. A klubház förtelmes állapotban volt, de mára felújították, és az egyik legszebb ilyen létesítmény egész Uruguayban. Hatalmas minőségi javulás következett be a pályák minőségében, például az edzőpályákon, ahol a fiatalok is tréningeznek, és virágoznak az egyéb szakágak is, mint a kosár-, a röp-, a kézilabda, a görkorcsolya és a tenisz. Nemsokára harcművészetekkel bővül majd a paletta, széles skáláról válogathatnak a város családjai.
A fővárostól, Montevideótól 120 kilométerre, a brazil határtól kétszázra fekvő dél-keleti település kicsi klubja – úgy néz ki – megtalálta, hogyan maradhat meg a káposzta, és lakhat jól a kecske is. Mostanra fenntarthatóan áll a rendszer, amely szolgálatára van a városka lakóinak, egyben kialakítottak egy olyan megfigyelői hálózatot is, amely képes lehet kiszúrni a tehetségeket, és utána profitot is termelni úgy, hogy profin kihasználják a kínálkozó lehetőségeket.
2010 óta a Deportivo Maldonado több milliós értékű, a nemzetközi piacon is helytálló, még a csúcskorszakuk előtt álló labdarúgókat hajtott fel, bennük az a közös, hogy egyik sem vette fel a csapat mezét, de még csak egyszer sem.
Ha vetünk egy pillantást a klub jelenlegi játékosállományára, azonnal kiderül, miként hozza ki a szervezet mindkét világból a legjobbat. A ténylegesen játszó alakulatot szinte teljes egészében helyiek alkotják, róluk még csak nem is hallottunk, és feltehetőleg nem is fogunk. A nagy pénz azokban rejlik, akik teljesen ismeretlenek. De hiába a szép summák, ezek a szépreményű fiatalok egyszer sem lépnek pályára.
„Komolyan nem érdekel, hogy mit mondanak más csapatok szurkolói a Maldonadóról – állítja Álvaro, aki szerint rengeteg félreértés övezi azt, amit a klub csinál. – Irigykednek, nem tudják, mi is folyik itt valójában. Pedig az Uruguayi Labdarúgó-szövetség állandóan azt hangoztatja, hogy mintaértékű, amit csinálunk, hiszen olyan klubról van szó, amelyik mindig időben fizeti ki a számláit, és mindig törvényesen működik.”
A FourFourTwo megpróbálta elérni Ignacio Borjast, a klub sportigazgatóját, de azt a választ kaptuk, hogy nem elérhető az ott tartózkodásunk idején. Nemrégiben az El Observador napilap készített vele interjút, amelyben a klub befektetőkkel ápolt viszonyát ecsetelte.
„Én magam is alkalmazott vagyok a cégben, és mindnyájan a futballért dolgozunk – mondta Borjas, aki 2002 és 2009 között a klub labdarúgója volt. – Bankszámlára kapom a fizetésem, mint bárki más a világon. Az irodám a klub maga. Az egész pofon egyszerű. Én kezelem az összes olyan kérdést, amely a klubnál jelentkezik, és ezeket nem nehéz később a labdarúgó-szövetséggel sem megtárgyalnunk. Nincsen semmi titok. Olyan közinformációkat kezelek, amelyeket bárki megismerhet. Nem rejtegetünk semmit.”
És tényleg nem titok, hogy az, ahogyan a klub a pénzügyeit kezeli, egészen más, mint régebben. Ezt könnyen alátámaszthatjuk azzal is, ha csak meglessük az elmúlt időszak átigazolási listáját. A tények árulkodóak. 2009 előtt szinte nem is foglalkoztak a játékosok adásával és vételével, most viszont hat-hét számjegyű összegek cserélnek gazdát.
2010 márciusában például 1.9 millió fontnyi összegért igazolták a 19 éves Alex Sandrót. Regisztrálták őt a csapatnál, majd kölcsönadták a Santosnak.
Minél nagyobb a választék, annál több vevő jelentkezik majd licitálni. Minél több a vevő, annál valószínűbb, hogy elindul a licitháború. Egy év egy olyan klubban, amely Pelét és Neymart is kinevelte, nem rossz ajánlólevél.
2011 júliusában Alex Sandro elszegődött a portugál Portóhoz, a vételára 8.2 millió fontnak megfelelő összeg volt. A profit tehát 6.3 millió font.
A védő nem sokkal később meghívást kapott a brazil válogatottba, így aztán 2015-ben már 22 milliót fizetett érte a Serie A-ban jeleskedő Juventus, ezzel is bizonyítva, hogy a Maldonado játékosmegfigyelőinek van szemük a jóra.
Az is igaz, hogy hiába volt ennyire sikeres az üzlet Sandróval, ugyanez nem mondható el mindenkiről és a klub minden egyes nagy összegű üzletéről. Mindössze néhány nappal azt megelőzően, hogy megkötötték a szerződést Sandróval, az újonnan erőre kapó klub lecsapott egy másik brazil tinédzserre is. José Luis dos Santos Pinto, ismertebb nevén Zezinho, a tehetséges középpályás 2009-ben, 17 évesen tört be a Juventude csapatába. Két évvel később figyeltek fel rá a Maldonado megfigyelői, ugyanazok, akik Sandrót is kiszúrták, és ő lett a klub első milliós értékű igazolt játékosa 2.1 millió font értékben.
Kezdetben ugyanazt az utat járta be, mint Sandro. 2010 márciusában kölcsönbe került a Santoshoz, ám számára ez nem az Európába vezető ösvényt jelentette. Kereste ugyan az Arsenal is, és már szinte meg is vette őt a londoni klub, de végül elijesztette a magas összeg, amit kértek érte. Zezinho végül sosem tudta kinőni magát. A hét év alatt, amelyet a Juventude után töltött játékkal, mindössze 79-szer lett kezdő, és kilenc gólt szerzett. Amíg a Santosnál volt kölcsönben, nem kereste senki, így újabb egy-egy évre a Bahiába és az Atlético Paranesébe került. Végül az utóbbi vette meg, de az érte adott pénz valószínűleg meg sem közelítette a belé fektetett, négy évvel korábbi összeget.
Amikor sikeresen adták el Sandrót, a klub vezetői visszaforgattak az összegből, és egy hónap múlva megvették a paraguayi középpályást, Marcelo Estigarribiát, aki a francia Le Mans-tól érkezett 1.7 millió fontért. Az ezek utáni történésekből hiányzott minden logika. Először fordult elő ugyanis, hogy a másodosztályú uruguayi kiscsapat kölcsön adott valakit a 32-szeres olasz bajnok szuperhatalomnak, a Juventusnak. Elég észszerűnek tűnt, hogy alig kell majd egy kicsit várni, és elkezdenek dőlni érte az ajánlatok. Nem így történt, nem érkezett semmi, és a 32-szeres válogatott Estigarribia már három újabb olasz klubot (Sampdoria 2012–13, Chievo 2013–14, Atalanta 2014. január–2016. február) járt meg kölcsönben, és a Maldonado még nem tudta őt pénzre váltani. Estigarribia már a paraguayi Cerro Porteno futballistája, ott is kölcsönben tartózkodik.
Hiába veszített azonban Estigarribia sokat a piaci értékéből, adódtak más sikerek is a Maldonado életében. Az aprócska brazil Barueritől szerezték meg a csatár Willian Josét, az akkor 19 éves labdarúgóért állítólag 850 ezer fontnyi pénzt fizettek. Öt évvel és hat kölcsönbe adással később – köztük röviden elidőzött a Real Madridnál is – elérkezett oda, ahová tehetsége és értéke alapján való: a Real Sociedad 5.1 milliót csengetett érte. Mikor e sorokat írjuk, tíz gólnál tart 19 La Liga-mérkőzésen.
Géronimo Rulliról úgy tartják, ő lehet a következő argentin 1-es. Ezért gondolta úgy a Maldonado 2014-ben, hogy érdemes lesz kifizetni érte hárommilliót az Estudiantesnak. Egyből kölcsön is adták a Real Sociedadnak két évre, és már ugrott is rá a Manchester City. Az angol klub több mint négymilliót adott a kapusért, majd ismét kölcsönbe adta, végül eladta a Real Sociedadnak.
Feltűnhetett, hogy a nagy igazolások inkább Brazíliából és Argentínából érkeztek, nem Uruguayból. Akkor vajon miért nem ezen országok valamelyikében hoznak létre ilyen klubot? A válasz egyszerű, és kihagyhatatlan belőle az adó szócska.
A Maldonado pályára lépő játékosai helyiek, az igazi sztárok nem öltik magukra a mezt
A Tiempo Argentino napilap cikke szerint, ha uruguayi klubból igazol valaki külföldre, akkor az utána megfizetendő adó mindössze 12.5 százalék. Három évvel ez előtt ez a szám még csak négy volt. Argentínában 24.5 százalékos adót kellene egy ilyen tranzakció után megfizetni, de az elérhetné a 35 százalékot is. Így talán már érthető, miért a Plata folyótól keletre kezdték el megvalósítani ezt az üzleti modellt.
Az a hír járja, hogy az Uruguayi Labdarúgó-szövetség olyan szabályt tervez foganatosítani, amely szerint egy új igazolásnak legalább fél évet kell ténylegesen a klubnál töltenie, mielőtt a tengerentúlra is értékesíthető, ugyanakkor ez ellentmondana az uruguayi munkavállalási szabályozásoknak, amelyek kimondják, hogy bárki szabadon dönthet arról, hol dolgozik.
A Deportivo Maldonadót különösen alkalmassá teszik az ilyesmire szerény méretei. Ha más, nagyobb kluboknál, például a Penarolnál vagy a Nacionalnál próbálkoznának ugyanezzel, a szurkolók elkezdenék követelni, hogy az ígéretes tehetségek lépjenek is pályára. A Maldonado vezetői kimondottan örülnek, hogy sikerült megtartani a szurkolóikat. „Ha itt nőttél volna fel, biztos, hogy egy életen át kitartanál a csapat mellett – mondja Álvaro, a fanatikus drukker. – Biztosan jártál volna már legalább egy mérkőzésen, játszottál volna már kispályás meccset itt a barátaiddal. Ha pedig nem, akkor biztosan volna egy családtagod, akire ez igaz. Ez a csapat mindig is a munkásosztály mellett tette le a garast. Mindig is tiszták maradtunk, és ezért hitelesek is. Megérdemeljük a tiszteletet.”
Álvaro szerint a helyi drukkerek legalább örülnek annak, hogy a csapat még létezik. Boldogan nézik végig, ahogy a városon kívül javarészt ismeretlen helyi futballisták rohanják ki a lelküket a 90 perc során. Ez lényegesen több annál, ami akkor fenyegetett, amikor úgy volt, hogy a klub végleg eltűnik a föld színéről.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. márciusi lapszámában.)
