A cserélés művészete

 

 

Arséne Wenger egy pókerjátszmához hasonlította a cserét: „Rizikóznod kell” – mondja, és pontosan tudja, hogy az alapján ítélnek meg egy edzőt és játékszervező képességét, hogy miként sáfárkodik a cserékkel. A vékony mezsgye, ami a jó és a rossz cserét elválasztja, a legjobban talán Giovanni Trapattoni szavaival jellemezhető: „A cserével egy jó edző tíz százalékot javíthat egy csapaton, de egy rossz edző ötven százalékot ronthat”.

Angliában a cserék szervezése természetesen az 1967–1968-as szezonban vált az edzők fokmérőjévé, ekkortól lehetett ugyanis először taktikai okokból cserélni egyet. Az azt megelőző két esztendőben még csak sérülés esetén változtathattak a vezetőedzők.
Mint új jelenséget, a cserét is kétkedve fogadták. Keith Peacock – az egykori Chelsea- és Queen Park Rangers-középpályás Gavin apja – volt az első becserélt játékos, ő a sérült Mike Rose kapust helyettesítette egy Bolton–Charlton meccsen a 11. percben, 1965. augusztus 21-én. A taktikai csere hatalmas ász lett a szakvezetők kezében, és természetesen rengeteg vitás helyzetet is eredményezett. Ahogy a liverpooli Phil Boersma „kisétált” a Wembleyből az 1974-es FA-kupa-döntő előtt, mivel Bill Shankly a sokoldalúbb Chris Lawlernek adta a csere lehetőségét aznapra. „Csak egy ember lehet cserejátékos, és csak egy ember hozhatott döntést: ez utóbbi én voltam – emlékszik vissza Shankly. – A meccs napján háromnegyed kettőkor jutottam csak valahogy erre az elhatározásra.”

 

Az évek során a cserék száma háromra nőtt, így adva sokkal nagyobb lehetőséget a vezetőedzőnek, hogy az átvigye akaratát a játékon. „Ha edző vagy, meg kell hoznod a döntéseket, nemcsak agyalnod rajtuk – mondja Rafa Benítez (Internazionale). – Ha megpróbálok megnyerni egy meccset, minden játékos egyforma a számomra.”
A futball lényegében akcióra és az arra adott reakcióra is lebontható. A csere alapvetően arra az esetre szolgál, ha egy játékos megsérül, elfárad, vagy nem hatékony a mérkőzésen. A játék javítását szolgálja. „Minden csapatban adódnak apróbb zavarok” – teszi hozzá Benítez. De van a csere intézményének egy másik vetülete is: a kulcsjátékosok szusszanni tudnak egyet, a fiatalok pedig játéklehetőséget kapnak.
„Vannak esetek, amikor az edző taktikai változtatást szeretne, és van olyan is, amikor a pszichológia szintjére terelődik a kérdés” – magyarázza José Mourinho.

Tehát annak ellenére is, hogy sokan a csere lehetősége miatt lebutítják magát a gyakorlást, ahogy azt Harry Redknapp is tette – erre a legékesebb példa, amikor azt mondta a Tottenham csatárának, Roman Pavljucsenkónak rövid pályára lépése előtt a Liverpool ellen 2008-ban, hogy „csak rohangálj, fel és alá!” –, a cserélés művészetté is tud magasztosulni, ha csak az időzítést, a célt és a megvalósítást nézzük.
Az edzői filozófiáról szóló könyvében a cserére azt hozta példaként Louis van Gaal (Bayern München), amikor Ajax-edzőként lecserélte Jari Litmanent Patrick Kluivertre 21 perccel az 1995-ös BL-döntő vége előtt az AC Milan ellen, mert elmondása szerint ezzel tudta leginkább illusztrálni, hogyan is jár az agya, amikor változtat a csapatán. „Litmanen az a fajta futballista, aki pályája zenitjén a legtöbbször rázta le sikeresen az ellenfelét – emlékszik vissza Van Gaal. – Hatalmas erőssége volt az időzítés, de a fizikálisan erősebb Marcel Desailly bármikor lehagyta őt. Kluivertnek jobb volt a képzelőereje, és kreatívabb volt, mint Litmanen. Ez arra késztette Desailly-t, hogy sokkal keményebben küzdjön, amikor Kluivert beállt, és ezt előnyünkre tudtuk formálni. Ráadásul Kluivert erősebben is fejelt, ami több lehetőséget teremtett neki a levegőben. Ez hatalmas bónusz akkor, amikor a meccs egy adott fázisában épp a te csapatod az erősebb.” Taktikai nézőpontból ez a változtatás elengedhetetlennek bizonyult, mivel Kluivert szerezte meg a győztes gólt a 85. percben.
Pedig volt ám ebben némi kockázat is, hiszen az Ajax így öt labdaszerző és öt alapvetően támadó játékossal játszott, ami némileg ellentmond az egészséges aránynak, mert gyakran a hét hármas felállást is vakmerőnek tartják. Igaz, később a Milan edzője, Fabio Capello is beismerte, hogy játékosainak nem volt elegendő idejük reagálni Van Gaal taktikai „ámokfutására”. És tényleg, Capello csak Kluivert gólja után, négy perccel a vége előtt kezdte el behozni a cseréit. Ekkor már késő volt.

Míg Capellónak nem volt válasza Van Gaal változtatásaira, Mourinhónak volt, ugyanabban a szituációban, 15 év elteltével. José, akár egy sakknagymester, mindig három-négy lépéssel próbál ellenfele előtt járni. Wesley Sneijder szerint: „Mind egyéni, mind csapatszintentudja, hogyan kell irányítani. Emiatt nem féltem semmitől. Olyan tanácsokat adott, amilyeneket senki más nem tud. Ez Mourinho ereje.” Természetesen ez a cserékre is vonatkozik. Egyszer például, amikor egy Benfica elleni meccsre készítette fel csapatát, a Portót, Mourinho tudta, hogy ha az ellenfél vesztésre áll, José Antonio Camacho le fogja cserélni Zlatko Zahovicot Tomo Sokotára, ezért azt kérte középhátvédjeitől, hogy az utóbbiból készüljenek fel inkább, amit Ricardo Carvalho és Jorge Costa ugyancsak furcsállott.

Emlékeztették is Mourinhót arra, hogy a Benfica „nem Zahoviccal, hanem Sokotával áll ki”. Ő viszont így válaszolt: „Ha nyerésre állnak, Zahovicot játszatja, de ellenünk majd Sokotával fog, ez a választása, ha vesztésre áll.” Végül ennek lett köszönhető, hogy játékosai inkább egy ízig-vérig csatárra, és nem egy több poszton bevethető karmesterre készültek fel.
Mourinho talán tényleg nem Harry Potter, ahogy nemrég spanyol riportereknek ezt meg is mondta, de mégis olyan, mintha alkimista lenne, amikor a taktikát kell a pszichológiával ötvözni. Ennek köszönhetően érti a csere művészetét.

Érdekes, hogy mégis Spanyolország az a hely, ahol már folynak a viták a csere rendszerének jövőjéről. Azt gondolhattuk volna, hogy Unai Emery, a Valencia nagyra becsült edzője örült a januárban a Villarreal felett aratott 4–1-es meggyőző győzelmének. Mégis, a meccs utáni sajtókonferencián úgy viselkedett, mint egy politikus az országgyűlésben. Mérgelődött a kérdésen, hogy miért nem cserélte le a sztárcsatárt, David Villát, és ezt válaszolta: „A fáradtságot csökkenteni lehetne, ha minden meccsen eggyel többet cserélhetne az edző”. Emery továbbment, és kifejtette, hogy a futball evolúciójához a cserék szabályzatának is alkalmazkodnia kellene, és ahogy egyről kettőre, kettőről háromra emelkedett a cserék száma, úgy most négyre is nőhetne, hiszen így figyelembe lehetne venni a megnövekedett fizikai igénybevételt, és azt, hogy a futball keményebb és gyorsabb lett. (Azóta a hosszabbításban már lehet negyediket is cserélni – a szerk.)

 

Míg az UEFA Nyonban vizsgálja a javaslatot, egy franciaországi ötlet rövid távon is megoldást jelenthet. A 2009-2010-es idény első felében megdöbbentően sok, 84 csere történt önkéntesen – azaz nem sérülés miatt – az első 45 percben vagy a szünetben. Ebből kétfajta konklúzió következhet: egyrészt dicsérhetjük az edzőt, hogy jól érzi és érti a játékot, és elég határozott ahhoz, hogy levonja a megfelelő következtetést, ha kell. Másrészt azonban lehet, hogy az egész taktika a kezdetektől fogva rossz volt.
Francis Gillot (Sochaux) nem érzett bűntudatot: „Korrigálni lehet a gyengeséget vagy a hibát, és változtatni a rendszeren, hogy a csapat új erőre kapjon, és más irányba induljon el. Ez ütőkártya a kezünkben: miért fosztanánk meg magunkat tőle? Egyéni válasz egy közösségi problémára. Ha tehettem volna, nyolcszor változtattam volna a Lyon ellen.”

Azonban a játékosok ide-oda mozgatásának pszichológiai és taktikai hatásai is vannak. Miralem Pjanicot, a Lyon akkori karmesterét, akinek a gólja ütötte ki a Real Madridot az előző Bajnokok Ligája-szezonból, kétszer is lehozták az első félidőben. „Igazán kiábrándító a padra kerülni ilyen korán” – mondta. A francia bajnokságban az esetek ötven százalékában kétszer olyan gyakran esett a választás a középpályásokra, mint a védőkre és csatárokra, ami a terület fontosságára utal. De Luis Fernández, a lelkes középpályás, aki arról híres, hogy tagja volt a „varázslatos négyzetnek”, amelyik megnyerte Franciaország számára az 1984-es Európa-bajnokságot, úgy véli, hogy a cseréknek pozitív lehet a hatásuk. „Egy ilyen élmény után mindent megteszel a következő edzésen, hogy visszakapd a helyed a csapatban – idézi fel 1987-es emlékét, amikor a bajszos Artur Jorge meg merészelte tenni vele ugyanezt a Racing Paris-nál. – Megijeszti az embert.”

„Ne félj!” – lehetne a francia mantra, amikor arra kerül a sor, hogy népszerűtlen döntést hozzon egy edző, és ezzel esetlegesen megalázza játékosát, de az egészet mégis a félelem mozgatja. Az első félidei cserék megugrása majdnem bizonyosan annak köszönhető, hogy a modern játék az eredményt helyezi előtérbe a szórakoztatással szemben.
Szóval, amikor a negyedik játékvezető felemeli a tábláját, ne felejtsd el, hogy a mozdulat mögött kőkemény taktika húzódik, aminek célja a mérkőzés megnyerése. Ahogy az edzők a cseréről gondolkodnak, az meg folyamatosan változik.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. decemberi számában.)