Interjú Caio Carrieri
Negyvenhárom évesen vonultál vissza. Mi a hosszú pályafutásod titka?
Az odafigyelés, a fegyelem és a profizmus. Amikor profi labdarúgó lettem, tizennyolc éves voltam, és minden nagyon gyorsan történt. Mindössze huszonkét esztendősen a Real Madrid játékosa lettem. Akkoriban még nem annyira volt szokványos egy ilyen direkt igazolás Brazíliából, mint manapság. Megértettem, hogy a testem a legfőbb munkaeszközöm, és nagyon vigyázni kezdtem rá. Harmincnyolc éves koromig nem volt izomsérülésem, csak akkor lett, amikor visszatértem Brazíliába, és őrült tempóban jöttek a meccsek, nem volt pihenő. Ha akartam volna, még két évig a pályán maradhatok.
Miért volt anyukád szerepe elengedhetetlen a sikeres pályafutásodban?
Amikor a nővérem, Regiane meghalt, abbahagytam a futballt, mert ő volt az anyukám jobb keze. A Palestra csapatával edzettem Sao Paulo külvárosában, és az utazás sokba került. Fél évig dolgoztam egy irodában, és rendben is találtam ezt, mert segíteni tudtam neki. Egy nap beregisztrált egy próbajátékra a Portuguesához. A klubnak hagyományosan ifiképzése volt. Nem akartam menni, de elkért a munkahelyemről egy napra. Sokan voltunk aznap, az edző nem nagyon figyelt oda rám. Már a buszmegállóban voltam, amikor jött az anyukám és az edző, és arról beszélgettek, hogy több időt kellett volna rám fordítani, és hogy lesz egy következő alkalom. Ismét hívtak, ekkor már kevesebben voltunk, és megfeleltem. Így kezdődött, és ezt az anyukámnak köszönhetem.
Hogyan kerültél a Real Madridba?
A Real Madrid, a Bayer Leverkusen és a Lazio is érdeklődött irántam. A Portuguesa története első Brazil Kupa-döntőjét játszotta a Gremio ellen 1996-ban. Abban az idényben már amúgy is kiemelkedően futballoztam.
Mikor fogtad fel, hogy mekkora lehetőségről van szó?
Olyan volt, akár egy álom. Akkoriban csak az olasz és a spanyol labdarúgást ismertük Brazíliában. Nagyon vicces volt az első napom a Madridban. A Portuguesánál a parkolón keresztül jutottunk el az edzőpályára, és az ott álló autók jelentős részét Brazíliában gyártották, többnyire Golfok voltak. Az edzés után egyszerű pólókat és rövid nadrágokat vettünk fel a nagy meleg miatt. A Real Madridnál egészen más volt a helyzet, nagyon meg is lepődtem. Mindenki Mercedesszel vagy BMW-vel járt, ilyen autókat csak a filmekben láttam. Amikor először léptem be az öltözőbe, póló volt rajtam, mindenki máson öltöny. Szinte sokkolt, amit láttam, és őket is sokkolta, amit láttak!
Mi volt az első benyomásod, amikor pályára léptél?
Képzeld el, hogy kimész a pályára, és a közeledben ott van Clarence Seedorf, Raúl, Bodo Illgner, Christian Panucci, Fernando Hierro, Davor Suker és Predrag Mijatovics. Minden szempontból nagyon sokat tanultam.
Miért csak ilyen rövid időt töltöttél a Real Madridban?
Ötéves szerződést írtam alá 1997 januárjában, de csak annak az évnek a végéig maradtam. Tagja voltam a brazil válogatottnak is, és mindvégig ott járt a fejemben az 1998-as világbajnokság. Ez a vágy nagyon hajtott, miközben nem voltam állandó kezdő a Realban. Ahhoz viszont, hogy biztosan ott lehessek a vébén, minden héten pályára kellett volna lépnem. Ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Hat hónapon át a Flamengo játékosa voltam, majd a Real Madrid eladott a Bayer Leverkusennek.
Inkább a Bayer Leverkusennel vagy Bayern Münchennel azonosítod magad?
Kicsit többet, hat évet töltöttem a Bayern Münchenben, de a Bayern Leverkusenben is négyet, és remekül éreztem magam. Csodálatos infrastruktúra működött ott, és ez kulcszszerepet játszott abban, hogy a családom is be tudott illeszkedni. Friss házas voltam akkor, és a feleségem is kapott egy tolmácsot, valamint én is. Volt még a csapatban további négy brazil, ami nagy segítségemre szolgált. Az utolsó idényem, a 2001–02-es volt a legszebb, bejutottunk a Német Kupa döntőjébe, versenyben voltunk a bajnoki címért, és BL-döntőt játszottunk, igaz, sajnos arról el voltam tiltva.
Volt rá esély, hogy Angliában is kipróbáld magad?
Nem, a családommal nagyon szerettük Németországot, úgyhogy maradni akartunk. A Bayern Münchenben töltött időszak volt a pályafutásom csúcsa.
Ha mégis a Premier League-be kerültél volna, melyik csapatot választod?
Akkoriban biztosan a Manchester Unitedot. Csodálatos volt, talán Európa legjobbja, és csak a győzelem volt elfogadható náluk. Ma már biztosan a Manchester Cityt választanám.
Két világbajnokságon is ott voltál, 1998-ban és 2006-ban. Milyen volt?
Az a kettő lehetett volna három is. A 2002-es esztendő nagyon jól sikerült a Bayer Leverkusennel, én is része voltam, hogy BL-döntőt játszhattunk. Ezt követően a Bayern München be igazoltam, ez volt pályafutásom legjobb pillanata. Általában amikor valaki eléri saját csúcsát, meghívják a válogatottba, de Luiz Felipe Scolari olyanokat választott, akiket már ismert. Az 1998-as világbajnokságon épp csak belekóstoltam, mivel csak néhány percet játszottam. A 2002-es vébét kihagytam, de nagyon akartam, hogy ott legyek 2006-ban.
A 2006-os válogatottban ott volt Ronaldo, Ronaldinho, Kaká és Adriano, mégis egyedül téged választottak be a torna csapatába.
Németországban a legtöbben úgy hitték, hogy Brazíliát nem lehet megverni. Végül nem jutottunk közel a világbajnoki címhez, de én magam olyan sokat készültem erre a tornára, hogy a FIFA és a sajtó a csapatunk legjobbjának választott. Kétszer is én lettem A meccs embere, Ausztrália és Ghána ellen. Erre legalább örökre emlékezni fogok.
Mi nem ment jól Brazíliának azon a világbajnokságon?
Nem voltunk összeszedettek, rendetlenség volt körülöttünk. A csapattagokkal is voltak problémák, megküzdöttek a túlsúlyukkal. Papíron mi voltunk a legjobbak, de nem mindegyikünk lépett pályára hasonló ambíciókkal. Kiderült, nem elég, ha egy csapatban vannak a legjobbak, ugyanazt a célt is kell követniük.
Kik voltak rád a legnagyobb hatással a pályafutásod során?
Játszottam Ronaldóval, nagyon megnyerő volt a mérkőzéseken, de az edzéseken is. Robbanékony, elképesztően gyors. Tökéletes labdarúgó. Az ellenfelek közül meg kell említenem Zidane-t, aki tökéletesen kiszámíthatatlan volt. Úgy tűnt, hogy lassú, de amikor nekilódult, alig lehetett megállítani, és kiszámíthatatlan volt, melyik lábát használja majd. Elképesztően látott a pályán. Játszottam Lionel Messi ellen is, igazi zseni. A Bayern München 2009-ben találkozott Pep Guardiola Barcelonájával a Camp Nouban a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. Akkori edzőnk, Jürgen Klinsmann azt állította, hogy kidolgozta a tiki-taka ellenszerét. Azt mondta, nyomjunk mélyen elöl húsz percen át, és szerezzük meg a labdát az ellenfél térfelén. Az edzésen minden jól ment, de a mérkőzés előtti megbeszélés során a csapatkapitány Oliver Khan felemelte a kezét, és megkérdezte, biztos-e, amit kitalált. Azt felelte, igen. Négy nullra kikaptunk.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)
