Interjú Martin Harasimowicz
Az 1995–96-os idény előtti nyáron szerződtél a Newcastle-ba, amikor a klub harcba szállt a bajnoki címért. Érezted, hogy valami nagyon jóba csöppentél bele?
Határozottan. Emlékszem az első meccsünkre a Coventry ellen, harmincnyolcezer néző látogatott ki, és mindegyik fekete-fehérbe öltözött. Hihetetlen volt a hangulat a St. James’ Parkban. Les Ferdinanddal mentünk ki a pályára, és nem akartuk elhinni, amit látunk. Három nullára nyertünk, de lehetett volna akár harminc nulla is. Aznap legyőzhetetlennek éreztük magunkat.
Te lettél a legdrágább védő a brit futball történelmében, amikor a Wimbledonból a Newcastle-ba igazoltál. Milyen érzés volt?
Nagyon büszke voltam. Tizenhárom, de még tizenhat éves koromban is azt mondtam, hogy nem fogok tudni profivá válni. Alsóbb osztályból indultam, és számtalanszor utasítottak el. Kevin Keegan meg akart szerezni. Keresett akkoriban az Arsenal, az Everton, a Celtic és a Sheffield Wednesday is, de úgy éreztem, hogy a Newcastle United lesz a legjobb. Sosem bántam meg a döntésem. A csapat taktikája az egész pályás letámadás volt akkoriban.
Milyen volt egy ilyen csapatban védőként?
Fontos tisztáznunk, hogy az a csapat egyáltalán nem védekezett! Egyfolytában csak nyomtunk előre. Azt hiszem, a legjobban Philippe Albert Manchester United elleni góljával tudnám jellemezni, amikor öt nullára nyertünk: egy középhátvéd a tizenhatos széléről átemeli Peter Schmeichel felett. Akkoriban még nem nagyon akadtak támadó szellemben játszó hátvédek a világon, talán csak Cafu a Serie A-ban. Amit John Beresdorf és én csináltunk a Premier League-ben, az egészen egyedülálló volt. Azt várták el tőlünk, hogy egyfolytában nyomjunk.
Mondj valamit David Ginoláról!
Az egyik legtehetségesebb futballista, akivel valaha is találkoztam. Emlékszem egy mérkőzésre a Hearts ellen, csillogott, villogott, megtáncoltatott mindenkit. Összenéztünk Rob Lee-vel, és nem akartuk elhinni, amit látunk. Egyedül Paul Gascoigne volt képes hasonlókra. A magánéletben bőbeszédű volt. A családjaink összetartottak, gyakran vittem én az edzésre. Ha kikaptunk, még vagy háromnegyed órát ott maradt velem, és elemeztük, hogy mi történt. Nagyon érdekelte minden részlet.
És Tino Asprilla?
Fantasztikus futballista volt, tökéletes egyensúllyal. Különösen a hazai mérkőzéseken remekelt, vannak ilyen játékosok is. Gyorsan alkalmazkodott a városhoz és a benne lakókhoz. Szenzációsan futballozott, megállíthatatlan volt a levegőben. Hosszú ideig fent maradt, ha felugrott, ebben talán csak Cristiano Ronaldóhoz hasonlítható.
A pályán kívül mintha egy kicsit őrült lett volna.
Nem volt egy kicsit őrült, totálisan őrült volt! Sajnos nem mondhatok konkrét történeteket, mert valószínűleg letartóztatnák. Szerette a vad bulikat, gyakran rendezett ilyet az otthonában, rengeteg embert meghívott. Kenny Dalglish idejében volt egy edzőnk, aki precíz volt, és edzés előtt mindig elrendezte a felszereléseket és a labdákat egy bizonyos sorrendben. Asprilla nekiszaladt, és lendületből szétrúgta mindenfelé. Ebben néha David Batty is a segítségére volt. Szegény edző a falra mászott idegességében. A mai napig rendszeresen beszélünk egymással.
Hogyan emlékszel vissza Kevin Keegan kirohanására Alex Ferguson ellen?
Ismerve Keegant, tudtuk, hogy bekövetkezik. Hatalmas szíve volt, tele szenvedéllyel. Láttuk, hogy forr benne a méreg, és aznap különösen csalódott volt. Sajnos Ferguson pontosan ezt akarta. Ha a lélektani játékokról beszélünk, jobb, ha el is felejtjük José Mourinhót, ugyanis Fergusonnál nem volt jobb ebben a témakörben. Bedobta a labdát, Keegan pedig ráugrott. Aznap besétált Ferguson csapdájába.
Nagyon letaglózott, hogy nem lett meg a bajnoki cím?
Minden éjjel felriadok, hogy nem nyertük meg a bajnokságot a Newcastle-lel. Egyfolytában arra az idényre gondolok, és arra, hogy mekkora lehetőséget hagytunk ki. Ez már örökre kísérteni fog, nemcsak engem, de mindenkit, aki akkor a csapat tagja volt. Nagyon sokat elmond, hogy még mindig erről beszélgetünk. Így visszatekintve, azt hiszem, óvatosabban kellett volna kezelnünk a Manchester Unitedot. Ha csak egy döntetlen is összejön ellene, biztosan mögöttünk marad, de nem így lett.
Milyen volt Kenny Dalglish, majd Ruud Gullit csapatába tartozni?
Dalglish fantasztikus volt. Talán túlságosan is védett bennünket a médiától. Sohasem vádolt bennünket, pedig mondhatta volna többet is, hogy gyengék voltunk. De nem ez volt a stílusa, mindig lojális volt a játékosaihoz. Gullit magának való ember volt. Távolságtartó volt, és emiatt nem igazán kezelte jól a játékosait. Személyes problémám sohasem volt vele. Találkozni fogunk az Egyesült Államokban, ahol van egy tévéműsorom, és meghívtam. Sokat tanultam tőle, de a hibáiból is, mert az emberekhez való hozzáállása hagy kívánnivalót maga után. Nagy egóval jelent meg nálunk, mivel korábban a világ egyik legnagyobb klubja, a Milan játékosa volt, és nem értette meg, hogy a miénk is nagy.
Hogyan emlékszel vissza a csapat hírhedt 1999-es hazai vereségére a Sunderland ellen?
Az volt az utolsó csepp a pohárban. Kikaptunk kettő egyre, és Gullit sorsa megpecsételődött. Elkövette azt a hatalmas hibát, hogy alábecsülte a találkozó jelentőségét. Számára csak egy szokásos meccs volt, nekünk az idény legfontosabb összecsapása. Alan Shearert be sem állította, inkább a fiatal Paul Robinson játszott… Őrület volt az egész. Előző este edzettünk, és amikor a szabadrúgásokat gyakoroltuk, Alan Shearer az ellenfelet imitálta. Kérdeztük, hogy ez meg mi, mire mondta, hogy nem játszik másnap. Micsoda? Az idény legfontosabb meccsén a padra ültetsz valakit, aki több mint kétszázötven gólt szerzett már a Premier League-ben? Paul Robinson ügyes fiú volt, de azért nem egy Shearer. Duncan Ferguson sem került be a kezdő tizenegybe. Bizarr.
Igaz, hogy Ferguson még sokkal mérgesebb volt másnap, mint Shearer?
Egyértelműen voltak súlyos problémái a vezetőséggel. Nagyon kemény fickó volt, azt szerettem, ha egy csapatban edzettünk.
Öt évet töltöttél a Wimbledon csapatában. Milyen időszak volt?
Lenyűgöző. Erős egyéniségekről beszélünk, hogy mást ne mondjak, Vinnie Jonesról és John Fashanuról. Egyedülálló küzdőszellem uralkodott. Jones szerette bosszantani az ellenfelet, és az agyuk irányából mérgezni őket. Gyerekként csatlakoztam, és felnőttként távoztam. Maga volt az élet iskolája.
Ki volt a legkeményebb a csapatban?
Mick Harford. Még Vinnie is félt tőle. Kőkemény fickó volt.
Ki csinálta a legtöbb szívatást?
Vinnie Jones, Mick Harford, Scott Fitzgerald. De Vinnie azt már nem tűrte jól, ha visszaadtad. Sok őrültséget megcsináltunk. Ha valakit meghívtak a válogatottba, az könnyen szétszurkálva találhatta az autógumiját a parkolóban. Ha valaki győztes gólt szerzett, vagy ami még rosszabb, a Meccs embere lett, előfordult, hogy elégtek a ruhái. Vinnie és Scott gyakran volt benne az ilyesmiben. Az ember vagy megadta magát, és beállt, vagy nehéz idők vártak rá. John Hartson gyönyörű öltönyben érkezett a bemutatására, de azt is apró darabokra vágtuk. Egyszerűen nem akarta elhinni, de mi csak annyit mondtunk neki, hogy Isten hozta a Wimbledonban.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júliusi lapszámában.)
