Interjú Richard Edwards
Az egykori Szovjetunió területén nőttél fel. Mennyire motivált ez abban, hogy sikeres labdarúgó legyél?
Édesapám sofőr volt, édesanyám pedig egy kórház éttermében dolgozott Tbilisziben. Abban az időben mindenki azonos szinten élt, és amikor az apám megbetegedett, állami segélyre szorultunk. Úgyhogy az én szememben a labdarúgás mindig is a kitörés lehetőségét jelentette, jobb életet a családomnak. Amikor a Szovjetunió felbomlott, a családomnak el kellett menekülnie Abháziából, mivel harcok törtek ki. Hivatalosan azóta is menekültek vagyunk, sosem térhettünk vissza.
Mennyire játszott markáns szerepet a futball gyerekkorodban?
Csak ezzel foglalkoztam. Foci, foci foci. Kipróbálhattam volna a dzsúdót, a birkózást és a rögbit is, de nem igazán vonzottak ezek a sportok. Túl sok bennük a kontaktus.
A Dinamo Tbiliszi még a szovjet bajnokságban játszott, amikor a felnőttcsapat játékosa lettél. Kemény volt az a sorozat?
Azt kell, hogy mondjam, az egyik legerősebb Európában. Vegyük csak végig, hány ország alkotta a Szovjetuniót. Olyan volt, mintha minden héten válogatott mérkőzést játszottunk volna. Hatalmas távolságokat utaztunk be. Még a legközelebbi meccs is kétórányi repülőútra volt tőlünk. Ha Kazahsztánban léptünk pályára, négy órát utaztunk. Elképesztően erős csapatokról van szó. Tagja voltam még a Szovjetunió U21-es keretének is. A Dinamo Tbiliszi csodálatos együttes volt akkoriban. Igaz viszont, hogy a legerősebbek Oroszország és Ukrajna területén szerepeltek, de mindig versenyben voltunk velük.
Figyelted akkoriban az angol labdarúgást?
Nagyon zárt társadalomban éltünk, alig láthattuk más országok futballját. Emlékszem a Dinamo Tbiliszi Liverpool elleni BEK-mérkőzésére az 1979–80-as idényben. Tíz-tizenegy éves voltam. Az első mérkőzésen kettő egyre kikaptunk Angliában, utána viszont három nullra megvertük őket otthon. Közvetítette a tévé, és az egész ország a szemtanúja volt. Először láttam olyan futballistákat, mint Kenny Dalglish és Graeme Souness, nagyon izgalmas volt. Hihetetlen, de akkor legyőztük a Liverpoolt a BEK-ben.
Milyen volt, amikor Grúzia kivívta a függetlenségét?
Csodás. Új korszak kezdődött, nemcsak a mi, de azok életében is, akik korábban a Szovjetuniót alkották. Esélyt kaptunk, hogy úgy éljük az életünket, ahogyan ma is. Az 1992-es évben a ciprusi Anorthoszisz Famagusta játékosa lettél. Izgalmas volt, hogy ennyire messzire kerültél otthonról? Természetesen. Nagyon fiatal voltam még. Sosem juthattam volna ki, ha nem esik szét a Szovjetunió. Ebben az esetben az egész pályafutásomat Grúziában töltöttem volna, mert harmincnégy-harmincöt éves korodig nem mehettél el. Utána is jó, ha két esztendőt távol lehettél.
Büszke vagy rá, hogy ott lehettél a grúz válogatottban Anglia ellen az 1998-as világbajnokság selejtezőiben?
Nagyon. Mindkét mérkőzést kettő nullra veszítettük el, de az, hogy az angol nemzeti együttes ellátogatott Tbiliszibe, egészen különleges pillanat volt. Akkoriban Anglia volt a leghíresebb csapat, amelyik megfordult nálunk. Ötvenezren nézték a helyszínen a meccset, és nagyon jól játszottunk. Nem sokkal később a Newcastle labdarúgója lettem.
Milyen volt, amikor először sétáltál be a klub öltözőjébe?
Szürreális. Már nem egy fekete-fehér tévé képernyőjén néztem Kenny Dalglish-t, hanem ő volt az edzőm! Amikor megérkeztem, átsétáltam a Metrocenterbe, és vettem egy pár cipőt, majd közölték, hogy onnantól kezdve minden cipő ingyen lesz! Jól kezdtem, én szereztem azt a gólt, amellyel a Newcastle először indulhatott a Bajnokok Ligájában.
Beszélj egy kicsit róla!
A második félidőben csereként álltam be a Croatia Zagreb otthonában, körülbelül tíz perce tartott a hosszabbítás. A horvátok vezettek kettő egyre, miután a kilencvenkettedik percben sikerült gólt szerezniük. Arra emlékszem, hogy betaláltam, és az egész stadion elhallgatott. Hihetetlen volt. A rossz hír az volt, hogy a szerződésemben nem szerepelt BL-bónusz, így a klub nem fizette ki azt a százezer fontot, ami másoknak járt volna. Anynyira azért nem bánom, Anglia egyik legjobb klubjának a játékosa voltam, az egész olyan volt, mint egy álom.
Nem kár, hogy a Newcastle United nem nyert semmilyen trófeát, amíg a játékosa voltál?
De, illett volna. A bajnokság mindig is kemény volt, mert a Manchester United és az Arsenal rendkívül erős volt akkoriban. Az FA-kupában azonban összejöhetett volna valami. Háromszor harcolhattunk abban az időszakban a Wembleyben, és minden alkalommal kikaptunk. Elveszítettük az 1998-as és az 1999-es finálét, 2000-ben pedig az elődöntőt. Szerintem ha túljutottunk volna a Chelsea-n, az Aston Villa már meglett volna. Ezt viszont már sohasem tudjuk meg.
Leginkább mindenki az őrült, Bolton elleni gólörömödre emlékszik 1998-ból, amikor dühösen belerúgtál egy hirdetőtáblába, miután csereként beálltál, majd a kilencvenedik percben gólt szereztél. Mi volt a terv?
Az ilyen dolgokat nem lehet eltervezni. Ha valaki a Newcastle United játékosa, nem akar végig a kispadon ülni. Ideges voltam, és ez jött ki belőlem. Sokkal nagyobb baj, hogy a legtöbben nem emlékeznek magára a gólra, pedig szép volt és fontos is!
Szomorú voltál, amikor otthagytad a Newcastle-t 2000-ben?
Egyértelműen. Nagyon szerettem a csapatot és a szurkolóit. Csodálatos a klub, nagyon sok a szenvedély körülötte. Mégis elmentem Wolverhamptonba, ott pedig sok minden hasonló volt. A szurkolók szuperek, de nehéz időket élt meg mindenki, mert folyton változott a menedzser személye. Jól kezdtem, de olyan volt minden, mint egy forgóajtó. Az egyik edző alatt jól játszottam, majd jött a másik, és újabb ötletekkel állt elő. Később a Dundee-ban kötöttem ki, ahol jól bántak velem, megbecsültek. Nagyon szerettem a várost és Skóciát is. Az ottaniak bíztak bennem.
Mindig is a terveid közt szerepelt, hogy egyszer edző leszel?
Pályafutásom végén nagyon súlyos sérülést szenvedtem. Emiatt mentem Ciprusra, és lettem játékos-edző.
Ott pedig sikereket értél el: kétszer is bajnok lettél az Anorthoszisszal. Görögországban viszont csak hat mérkőzésen át tartottál ki az Olympiakosszal, és hat jött össze az AEKban. Miért?
Görögországban nagyon nehéz a helyzet. Ha olyan országból érkezel, mint Grúzia, úgy néznek rád, mintha két fejed volna. Az edzőket Spanyolországból, Németországból, Portugáliából és Angliából hozzák. Állandóan csak az okot keresték, hogy megszabadulhassanak tőlem. Cipruson a Bajnokok Ligájába jutottunk a csapatommal, ott pedig olyan klubok ellen léptünk pályára, mint az Inter. Szinte hihetetlen! Most újra ott vagyok, és jól megy minden.
Szeretnéd, ha a Premier League-ben is kipróbálhatnád magad?
Persze, ki ne szeretné? Most viszont egyelőre még Cipruson dolgozom. Méghozzá keményen, beleadok apait- anyait.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. februári lapszámában.)
