Interjú Marcus Alves
Te voltál nagyjából az első portugál sztár, aki külföldön is megcsillant. Nehéz volt akkoriban beilleszkedned?
Határozottan nehéz volt. Miután megnyertük az 1987-es BEK-et a Portóval, számos klub érdeklődni kezdett irántam. Az az érzésem támadt, hogy csak az érdekli őket, mentálisan mennyire vagyok erős. A portugál játékosokat külföldön gyengének tartották, úgy, hogy ha egy klub azon gondolkodott, hogy megvásárol valakit, előtte feltárta az életét. Annyira nem zavart, megértettem az álláspontjukat. A legtöbb csapat csak két külföldit játszathatott, úgyhogy óvatosnak kellett lenniük, kit vásárolnak meg. Tárgyaltam a Real Madriddal, a Barcelonával és a Juventusszal is. Ilyenkor azt kérdezték, mit eszem, kivel élek, hogyan jövök ki a szüleimmel. Nagy felelősségem volt, hiszem Portugáliát képviseltem, továbbá az elnökét, Mario Soarest, aki megmentett a katonaságtól, és emiatt mehettem külföldre. Megállapodtak az Interrel, mégis az Atlético Madridban kötöttem ki.
Miért éppen ott?
A pénz miatt, ez egyszerű! Milánóban jártam a Portóval egy tornán, amikor a Milan elkezdett érdeklődni irántam, és a vezetőkkel együtt vacsoráztunk. Feszes alkalom volt, fel-alá röpködtek az összegek. Végül sikerült megállapodnunk. Másnap az Atlético elnöki posztjára jelölt figura érkezett a városba, Jesús Gil volt az, addig nem is hallottam róla. A Porto elnöke, Jorge Nuno Pinto da Costa azt mondta, duplázzuk meg, amit az Internek mondtunk. Hihetetlenül egyszerű tárgyalás várt ránk. Azt kérdezték, kell-e ház. Igen, feleltem, medencével. „Jó, akkor egy ház medencével.” Autó, kell-e? „Igen, egy Porsche.” Rendben, egy Porsche rendel. Magángéppel repültünk Madridba, és egy ponton odasúgtam Pintónak, hogy szerintem hatalmas szerencsejáték közepén vagyunk. Gil akkor még nem nyerte meg az elnökválasztást, a többi jelöltet még csak nem is ismertem. Úgyhogy mondtam is neki, hogy amint földet érünk Madridban, azonnal kérem a Porschét. Ha el is veszíti a választást, legalább az autó meglegyen! Azonnal egy kereskedésbe mentünk, de akkor éppen csak egy sárga példány volt raktáron. Elfogadtam, csak később tudtam meg, hogy a sárga szín szerencsétlenséget jelent Spanyolországban. Három évig úgy maradt, aztán átfújattam pirosra.
Szerinted megérdemelted volna az Aranylabdát 1987-ben?
Természetesen! Ha megnézzük, mekkora részem volt abban, hogy a Porto BEK-et nyert, és hozzátesszük az első néhány hónapomat az Atléticóban, akkor senki más nem érdemelte volna meg nálam jobban. Nem mondom, hogy Ruud Gullit nem érdemelte meg, de ő nem nyert BEK-et a Milannal abban az évben. Azt hiszem, Silvio Berlusconi megmozgatta a kapcsolatait az érdekében.
Az Atlético Madridban töltött öt és fél éved volt pályafutásod legjobb időszaka?
Inkább a pályám első tíz éve: az Atlético, előtte a három év a Portóban és egy-egy a Benficában, illetve a Sportingban. A Benficában játszottam életem legjobb mérkőzését, az 1993as kupadöntőt a Boavista ellen. Két gólt szereztem, csodálatos volt. A Benficáig bezárólag a lehető legmagasabb szinten dolgoztam. Aztán aláírtam a Marseille-hez, jött a korrupciós botrány, szinte el sem akartam hinni. Csodálatos csapatunk volt, nem értem, miért kellett megvenni a mérkőzést, ráadásul ennyire gyenge ellenfél ellen. Odébbálltam a Reggianába, és onnan már csak lefelé volt. Megsérültem, és rájöttem, sosem leszek a régi.
Hogyan dolgoztad fel?
Az ilyen sérülések csak síelőkkel szoktak megesni, nem futballistákkal. Egy évre kiestem. Megkeresett a Milan, hogy egy ázsiai túrára nem akarok-e velük tartani. Hat mérkőzést játszottunk, és szerintem mindegyiken én voltam a legjobb, ezért meg is kínáltak egy szerződéssel. A fájdalmaim azonban visszatértek, és végül csak egy bajnokin léptem pályára. Felhívtam az újságírókat, hogy elmondjam, megműtenek. Ez ilyen, egyszer mindenki téged üldöz, máskor senki sem kíváncsi rád.
Ezt követően jött a West Ham…
Azt sem tudtam, egy hetet vagy egy hónapot képes leszek-e még a pályán tölteni, nemhogy egy évet. Kaptam ajánlatokat, köztük a Milantól is, de csökkenteni akarták a fizetésem. Én meg úgy gondolkodtam, nem tudom, menynyi időm maradt, nézzük meg gyorsan, milyen az angol labdarúgás. Nagy kaland volt, lenyűgözőek az ottani szurkolók, és az, ahogyan a játékhoz viszonyulnak.
Élvezted az ott töltött időt?
Nagyon! A West Ham kisebb csapat volt, én pedig ahhoz szoktam, hogy ahol csak megfordulok, mindenütt trófeáért küzdök. Élveztem, hogy nem kell a hazai meccsek előtti éjszakát szállodában töltenem, és rajongtam Harry Redknapp edzéseiért is. Általában két csapatot rakott össze: légiósok a hazaiak ellen. Volt ebben egy kis rivalizálás, miközben sokat szórakoztunk, és ez intenzív mérkőzések alaposan felkészítettek az éles találkozókra.
Igaz, hogy addig nem léptél pályára, amíg meg nem kaptad a 10-es mezt?
Nem tudtam, mennyi van még hátra profiként, csak azt tudtam biztosan, hogy ha visszavonulok, akkor a 10-es mezben akarom befejezni. Még a szerződésbe is bevettük, és a teljes felkészülési időszakot ezzel a számmal töltöttem. Majd elérkezett az első meccsünk az Arsenal ellen. Bemelegítettem, zuhanyoztam, majd azt kellett észrevennem, hogy a 16-os mez vár rám. Üvöltöztem, hogy addig nem játszom, amíg meg nem kapom a 10-est. Csak kevés olyan dolog van, amiről úgy gondolkodtam, nem mesélem majd szívesen a gyerekeimnek, ez például közéjük tartozott. Erre egyszer felhív a legidősebb fiam, és közli, hogy büszke rám. Megkérdeztem, miért, mire azt mondta, látott egy interjút Harry Redknapp- pel, aki azt mondta, pályafutása legkeményebb pillanata az volt, amikor közöltem, hogy nem játszom, és hazamentem. Sosem gondoltam volna, hogy épp ő lesz büszke erre. Rájöttem, ha nem csapok balhét, csak egy kis idióta lettem volna, aki nem tartja magát a saját elhatározásaihoz. Az egész a klub elnökétől indult, Redknapp nem is tehetett róla.
John Moncur szívesen adta oda a mezét?
Volt egy házam Algarvében, közvetlen közelében pedig ott volt a világ legjobb golfpályája. Azt mondtam neki, hogy bármikor szívesen látom. Végül nem maradt lehetősége, mert csak néhány hónapot maradtam a csapatban.
Közvetlenül a pályafutásuk kezdetén játszottál Frank Lamparddal és Rio Ferdinanddal. Mi a véleményed róluk?
Nagyszerű időket töltöttünk együtt. Néhány éve összefutottam Lamparddal egy madridi étteremben. A Chelsea játékosa volt, az egyik legtöbbet emlegetett futballista akkoriban, mégis odajött hozzám, és nagyon szép dolgokat mondott az együtt töltött időről. Ugyanaz a szerény, dolgos srác, aki volt, ezért lesz sikeres edzőként. Amúgy a játékosból lett sikeres edzők kilencven százaléka korábban középpályás volt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. januári lapszámában.)
