Interjú Rahman Osman
Már gyerekkorodban is úgy képzelted, hogy profi labdarúgó leszel?
Amikor gyerek voltam, a profi labdarúgás nem volt épp népszerű Koreában, a nagy álmom az volt, hogy egyszer pályára léphetek a válogatottban és egy világbajnokságon. Abban a városban, ahová középiskolába mentem, volt egy profi klub, ott kezdtem labdaszedőként arról álmodozni, hogy esetleg profi lehetnék a koreai bajnokságban.
A japán Kioto Szanga játékosa lettél 2000-ben, tizenkilenc évesen, miközben egyetemre is jártál. Miért?
Érdekes, mert akkoriban már az U23-as válogatott tagja is voltam, de még olyan is képviselhette hazánkat, aki egyébként nem volt profi labdarúgó. Két ajánlatot kaptam, az egyiket a Kiotótól, és jelentkezett még egy másik csapat is. A japán csapat kevés pénzt ígért, de így is vállaltam, mert nagy lehetőséget láttam a dologban.
Milyen volt pályára lépni a részben hazai rendezésű világbajnokságon 2002-ben úgy, hogy a csapatod ráadásul az elődöntőig jutott?
A vébé egészen más érzés volt, mint egy évvel korábban, mikor a Konföderációs Kupában szerepeltünk. Ott rögtön az első mérkőzésen öt nullra kaptunk ki Franciaországtól, emiatt jelentős mértékben elveszítettük az önbizalmunkat. Utána viszont megvertük Mexikót és Ausztráliát. Közvetlenül a világbajnokság előtt pályára léptünk Skócia, Anglia és Franciaország ellen (4–1, 1–1 és 3–2 – a szerk.), és ezekből a felkészülési meccsekből erőt meríthettünk a tornára.
Miután csoportelsők lettetek – pedig a négyesben Portugália is ott volt –, kiejtettétek Olaszországot és Spanyolországot. Hogyan volt ez lehetséges?
Nem könnyű az ilyen csapatok ellen, és valójában sohasem gondoltuk, hogy megverhetjük őket. Viszont nem volt veszítenivalónk, és ebből önbizalmat meríthettünk. Olaszországgal találkoztunk a legjobb tizenhat között, és addigra teljesítettük a fő célunkat: továbbjutottunk a csoportból. Hozzá kell tennem, a közönség velünk volt. Azt mondhatom, csoda, hogy kettő egyre megvertük Olaszországot és tizenegyesekkel Spanyolországot.
A Manchester Unitedba 2005-ben kerültél a PSV-ből, miután simán kikaptatok a Milantól a BL-elődöntőben. Mikor tudtad meg, hogy a United érdeklődik irántad?
Amikor az ügynököm először beszélt róla, azt hittem, viccel. Nem akartam elhinni, hogy a Manchester United szeretne megszerezni, és folyamatosan azt kérdezgettem tőle, hogy ez valóban igaz-e. Hiába mondta el sokszor, még mindig nem hittem. Aztán az idény utolsó mérkőzése után felhívott az ügynököm, és azt mondta, hogy Sir Alex Ferguson van a vonalban. Beszéltünk, és csak ekkor hittem el, hogy mindez igaz.
Mire emlékszel az első napodból a Unitednál?
Egyből „belöktek” az öltözőbe, hogy ismerkedjek meg a többiekkel. Különösen is emlékszem Ruud van Nistelrooyra és Edwin van der Sarra, mivel a holland bajnokságból érkeztem, és az előbbi a PSV, az utóbbi az Ajax játékosa volt. Mindenki nagyon kedves volt, és segítettek a gyors beilleszkedésben. Fel sem foghattam, hogy hol vagyok. Ott állt mellettem Ryan Giggs, Paul Scholes, Roy Keane, Wayne Rooney… Olyan volt, mint egy álomban. Őket néztem korábban a tévében, most meg a helyemért kellett megküzdenem velük.
Volt, hogy te is kaptál Fergie híres fejmosásából? Ha igen, miként emlékszel rá vissza?
Ferguson nagyon szigorú edző volt, különösen akkor, ha kikaptunk. Bár már az érkezésem előtt állítólag veszített egy kicsit a vehemenciájából. Egy nap nagyon kivolt, és azt éreztem, kicsit túljátssza, Van der Sar a fülembe súgta, hogy ez semmi, régebben sokkal rosszabb volt. Ennek ellenére szerintem jót tett a fejmosás. Többeket felébresztett, és gyakran voltunk jobbak a második félidőben, mint az elsőben.
Huszonhét gólt szereztél hét év alatt a Unitedban. Melyek a kedvenceid?
Emlékeszem, amikor betaláltam a Liverpool elleni hazai kettő egyes győzelem alkalmával, illetve arra, amit a Chelsea ellen szereztem a BL-ben. Ott volt még a Wolverhampton elleni kettő egyes győzelem, ezen mindkét gólt én szereztem, a másodikat az utolsó másodpercekben. Nem mindenkinek sikerül az Old Traffordon az utolsó lövéséből gólt elérnie. Ez a három maradt meg bennem.
Olyan csapatban remekeltél, amelyben ott volt Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney és Carlos Tévez. Hogyan emlékszel rájuk?
Mindenki tudja, milyen őrületesen jók és elszántak, akkor is ilyenek voltak. Hatalmas megtiszteltetés, hogy velük futballozhattam. Nagyon össze kellett szednem magam, és keményen gyakorolnom, hogy jó legyek a pályán, adjam a labdákat, amiből lőhetik a gólokat. Hihetetlen volt a hozzáállásuk, egymás után jöttek a találatok, de mindig ők voltak az utolsók, akik elhagyták az edzőpályát. Nagyon elszántan tréningeztek.
Andrea Pirlo azt mondta rólad, hogy olyan vagy, mint egy őrkutya, mivel neked kellett fognod őt a Milan elleni 2009–10-es BL-mérkőzésen a legjobb tizenhat között, és „úgy cikáztál, mint egy elektron”. Élvezted, hogy összehozott vele a sors?
Nos, az én szememben Pirlo volt korunk egyik legjobbja. Ismerjük, milyen volt annak a csapatnak a támadójátéka, ahol ő játszott. Tudtuk, hogy ő alakítja ki a helyzeteiket, ezért meg kellett állítanunk. Hogy ez sikerüljön, árnyékként kellett követni, de legalábbis rákényszeríteni arra, hogy hátrafelé passzoljon, ne pedig előre. Végig az járt a fejemben, hogy hol lehet, mert Ferguson megmondta, hogy fizikálisan nem erősebb és nem gyorsabb, mint én. Fejben ver meg, ezért fejben kell ott lennem. Ha elvesztettem, a csapattársaim rögtön kiabálták, hogy hol van, én meg elmentem megkeresni!
Három különböző világbajnokságon is gólt szereztél, 2002-ben Portugália, 2006-ban Franciaország és 2010-ben Görögország ellen. Büszke vagy erre az eredményre?
Egész gyerekkoromban arra vágytam, hogy egyszer ott legyek egy nagy tornán, erre háromra is eljutottam, és mindhárom alkalommal a kapuba találtam. Ilyen csak az álmokban van. Azt külön kiemelném, hogy amikor gólt értem el, egyszer sem kaptunk ki. Én voltam a varázspálca!
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. januári számában.)
