Interjú Caio Carrieri
Milyen érzés, hogy te lehettél az első brazil Angliában?
Nagyon büszke vagyok rá. Annak ellenére, hogy négy mérkőzés erejéig a brazil válogatottban is pályára léptem, a Newcastle-ben töltött időszakom a pályafutásom csúcsa. Lehetőséget kaptam, hogy egy csodálatos országban éljek. Hálás vagyok azért, ahogy az ottaniak fogadtak engem és a családomat, és azért a szívmelengető fogadtatásért, amiben akkor részesülünk, ha visszamegyünk.
Mennyit tudtál a Newcastle-ről, mielőtt aláírtál hozzájuk a Palmeirasból távozva?
Hogy őszinte legyek, nagyon keveset. Az angol labdarúgás nem volt túl népszerű Brazíliában. Néhány héttel korábban mindent elrendeztek, hogy a mexikói Club América játékosa legyek, már a repülőjegyem is megvolt. Ekkor jelentkezett be az angol klub egy jobb ajánlattal; amikor értesültem róla, egyetlen percet sem gondolkodtam.
Hogyan figyeltek fel rád?
Egyik jó barátom, Humberto Silva, egyetemi ösztöndíjjal Angliában járt. Jó viszonyt ápolt Nigel Mansell menedzserével, aki közel állt a Newcastle United korábbi csatárához, Malcolm Macdonaldhoz. Macdonald nagyjából egy éven át ajánlgatott a klubnál, majd jött a Rous-kupa 1987-ben, ahol jól játszottam, és betaláltam az Anglia elleni egy egyes döntetlen során a Wembleyben. Ezt követően kettő nullra megvertük Skóciát a Hampden Parkban, és ismét én lettem a meccs embere, bár nem szereztem gólt. A Newcastle menedzsere, Willie McFaul odafigyelt rám, és megtetszettem neki.
Nehéz volt hozzászokni az időjáráshoz?
A hideg probléma volt, mivel Fortalezából, Északnyugat-Brazíliából származom. Az edzések azonban még ennél is nagyobb kihívást jelentettek, mert egészen mások voltak, mint amihez Dél-Amerikában hozzászoktam. Aztán ott volt még az étkezés. A meccsnapokon babot ettünk pirítóssal, ami teljesen szokatlan volt számomra, semmi rizs, semmi hús. De nagyon sok segítséget kaptam a többiektől, és egy éven belül teljesen beilleszkedtem.
Melyek a kiemelkedő pillanatok abból az időszakból?
Volt néhány, amire nagyon büszke vagyok. A Manchester United ellen például két gólt szereztem az Old Traffordon, az elsőt szabadrúgásból. A másik kiemelkedő pillanat az volt, amikor belőttem a győztes gólt a Liverpool ellen az Anfielden. Tizenegyeshez jutottunk az utolsó percekben, és sikerült megtréfálnom Bruce Grobbelaart azzal, hogy a lövés előtt megtévesztően mozogtam.
Voltak problémáid a helyi akcentussal?
Az elején egy kicsit nehéz volt megértenem, de a második idényemben már minden rendben volt. Kaptam egy angoltanárt, így a családom és én egy héten több órán is részt vehettünk. Legalább annyit megtanultam, hogyan kell ételt rendelni.
Paul Gascoigne is a csapattársad volt. Hogyan emlékszel rá?
Nagyon laza fickó volt, gyorsan megkedveltük egymást. Gyakran átugrott hozzám, hogy brazil kaját egyen, mert magammal hoztam egy szakácsot Bahiából. Nagyon ízlett neki. Volt, hogy hazamentem az edzésről, és már ott várt a kapuban. Egyszer megbeszéltük, hogy kamuveszekedéseket rendezünk a pályán, hogy átverjük a sajtót, és ezzel a címlapokra kerüljünk, ami hozza majd a szponzori megkereséseket. Úgyhogy gyakran összevesztünk egy mérkőzés közepén, az balhézott, aki jobb pozícióban volt, mégsem kapta meg a labdát. Remekül bevált.
Valami más történet Gazzáról?
Amikor először utaztam el a Newcastle-lal, jöttünk vissza Norwich-ból, és bevett szokás volt, hogy megállunk fish and chipsezni. Ezúttal kicsit lassabban haladtunk, úgyhogy Gascoigne megkért, menjek előre az edzőhöz, és mondjam neki, hogy „Mr. Willie, kurvára éhezem”. Szó szerint így tettem, mire az egész busz rajtam nevetett. Ilyen volt Gazza! Bármilyen furcsa is, ez segített abban, hogy beilleszkedjek. A mai napig kapcsolatban vagyok vele. Egyszer a lányomnak ajándékozott egy kiskutyát, és kérte, hogy hívjuk Gazzának, de mondtam, hogy nem megy, mert lány. Végül a Belly nevet kapta.
Miért csak két évet töltöttél Angliában?
Életem legnagyobb hibája volt, hogy távoztam, mert örökre beírhattam volna a nevem a klub történelemkönyvébe. Visszatérem Brazíliába, mert azt hittem, beválogatnak az 1990-es vb-keretbe, ám nem lett belőle semmi.
Mi következett ez után?
A Palmeirasból rövid időre a portugál Belenensesbe kerültem, majd jött a Corinthians. Nem sült el jól, mert a Palmeiras a csapat legádázabb riválisa, így a szurkolók nem fogadtak jól. Ezt követően játszottam még Japánban, majd edző lettem Szaúd-Arábiában, Malajziában és Szudánban. Nemrég a Nova Andradina élére kerültem, a csapattal Mato Grosso do Sul állam bajnokságában szerepeltem.
Néhány évvel ezelőtt nem titkoltad, hogy anyagi problémáid adódtak. Változott a helyzet?
Nagyon súlyos gondokkal küzdöttem, de már rendben vagyok. Mindenemet elveszítettem két válásnak köszönhetően, de béke van bennem, mert felneveltem két gyönyörű gyereket, és szeretett sportomban, a futballban dolgozhatok. Az az álmom, hogy egyszer top edző válhat belőlem, valamint hogy bármilyen formában segíthetem a Newcastle Unitedot, akár Angliában, akár Brazíliában.
Követed a csapat eredményeit?
Maximálisan, és benne vagyok minden közösségi médiás csoportban. Örömmel látom, hogy még tudnak rólam. A mai napig kapok tárgyakat, hogy írjam alá azokat, majd postán küldjem vissza őket.
Mikor jártál legutóbb Newcastle-ban?
Egy brazil étterem megnyitóján 2016-ban. Utána kimentem egy meccsre, és a klub azzal lepett meg, hogy félidőben behívtak a kezdőkörbe. Ötvenötezer szurkoló éljenzett, megindító volt. Játékosként nem a pályán ért a legmeghatóbb pillanat, hanem akkor, amikor a városi karácsonyi ünnepségeket nyithattam meg. A Mikulás szánkóján távoztam a városházáról! Korábban sosem volt ilyenben részem, és csak a legnagyobb legendákat, mint például Kevin Keegant kérték fel ilyesmire. Szuper, hogy ezt a feleségemmel és a gyerekeimmel élhettem át.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. augusztusi számában.)
