A chatszobában: Mario Stanic

Interjú Ivan Tomic

Benne voltál az 1998-as világbajnokságon harmadik helyezett horvát csapatban. Milyen érzés, hogy te lőhetted hazád első vb-gólját?
Hihetetlenül kivételes egyéni tudással utaztunk Franciaországba, de fogalmam sem volt róla, mik a határaink. Pontosan emlékszem az első gólra Jamaica ellen, nagyon idegesek voltunk. Nincs rosszabb egy játékos életében, mint várni a kezdőrúgást, különösen, ha az ennyire fontos. Szerencsém volt, jókor voltam jó helyen, hogy én szerezzem a történelmi gólt. Nincsenek rá szavak, milyen érzés ez.

Megnyerhette volna Horvátország azt a világbajnokságot?
Kitüntetés és büszkeség, ha az ember a válogatottban futballozhat, de még ezzel a büszkeséggel együtt is érzek némi keserűséget amiatt, hogy kikaptunk az elődöntőben Francia­országtól. Mindig ott lesz bennünk, hogy akár nyerhettünk is volna. Minden összefoglalót többször megnéztem arról a tornáról, de ezét a meccsét nem, mert még mindig fáj.

Szarajevóban születtél, és a bosnyák fővárosban kezdted a pályafutásod, de menekülnöd kellett a háború alatt. Hogyan emlékszel erre?
Szarajevó a szülővárosom, és a Zeljeznicar a szerelmem. A város és a klub nevelt azzá, aki vagyok. A háború a legnagyobb tragédia, ami az emberrel megtörténhet. Ahogy mindenkit, engem is váratlanul ért. Kétszer is megpróbáltam elhagyni a várost, de nem sikerült. Harmadszorra a Száván menekültem valami fatákolmányon, és illegálisan léptem át a horvát határt.

Mi várt rád Horvátországban?
Két póló, egy útlevél és rengeteg bizonytalanság volt a táskámban. Az elszenvedett trauma jó két évig óriási hatással volt rám. Ez alatt az idő alatt csak azt vártam, hogy véget érjen a háború, és hazamehessek. Örültem, hogy távol lehetek tőle, de közben végig azokra gondoltam, akik ott maradtak. Én a futball miatt tudtam megmenekülni, a labdarúgás mentette meg az életemet. Ez megerősített, és megtanultam, hogy rosszabb dolgok is vannak az életben, mint a problémáink.

Lehet, hogy ma inkább Bosznia csapatában játszanál, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy?
Amikor kitört a háború, a jugoszláv válogatott fiatal játékosa voltam. Az ország és csapata egy pillanat alatt eltűnt. Boszniát egészen alapvető megélhetési kérdések miatt hagytam el, de azért fontos az is, hogy mindkét szülőm horvát. Egy kis idő elteltével érdeklődni kezdtek irántam a horvát válogatottól, és természetes döntésnek számított, hogy igent mondtam. Nem akarok azon spekulálni, milyen más forgatókönyv jöhetett volna szóba. Nem érdemes azon gondolkodni, hogy esetleg a bosnyák csapatot erősíteném-e, vagy esetleg ki se tört volna a háború, és maradok a jugoszláv csapatban. Logikus döntést hoztam, nem is bánom.

Része voltál annak a híres Parmának, amelyik megnyerte az 1999-es UEFA-kupa-döntőt. Jó csapat volt?
Hihetetlen nevek szerepeltek a listán: Gianluigi Buffon, Faustino Asprilla, Lilian Thuram, Fabio Cannavaro, Dino Baggio, Juan Sebastian Verón. Óriási siker volt az a kupagyőzelem, mert a Parma sohasem volt gazdag vagy sikeres, mint a Juventus, a Milan vagy az Inter.

Hogyan emlékszel vissza a fiatal Buffonra?
Mindössze tizenhét éves volt, amikor először pályára lépett. Luca Bucci lett volna az elsődleges választás, ő a válogatottban is szerepelt, de ez a fiatal kölyök kiszorította. Ez mutatja a legtisztábban, miféle minőséget képviselt Buffon.

Hogyan kerültél a Chelsea-be?
Ajánlatot kaptam Gianluca Vialli vezetőedzőtől. Már egy évvel korábban is meg akart szerezni, szerintem észrevette, hogy feküdne nekem az angol futball. Akkor még a Parma mellett döntöttem, de egy évvel később a csapat már nem indulhatott a Bajnokok Ligájában, és éreztem, hogy változásra van szükségem. Vialli egyértelművé tette, hogy bízik bennem.

Kétszer is betaláltál első mérkőzéseden a West Ham ellen. Az első gólnál felemelted a labdát, majd harminc méterről rábombáztad. Emlékszel még erre?
A bemutatkozásom nagyon különlegesre sikerült. Az a gól teljes mértékben ösztönből született, az ilyesmit nem lehet begyakorolni. A filozófiám szerint nem szabad messziről rálődözni, jobb megoldást kell találni. Akkor azonban egy érzés vezérelt, és szerencsére a labda tényleg a hálóban kötött ki. Életem legszebb pillanatait éltem akkor, pedig kevesen tudják, hogy az utolsó harminc percet porcleválással játszottam végig. Az adrenalinnak és az érzelmeknek köszönhetően nem éreztem a fájdalmat.

Mit mondanál el Gianfranco Zoláról?
Nagyon szeretem őt. De többet kifejez, ha Diego Maradonát idézem, aki azt mondta: „Ő az utódom”. Nagy kitüntetés, hogy a csapattársa lehettem, és mindennap szemtanúja lehettem tudásának. Nagyszerű személyiség, és könnyű volt vele a játék, mert másokat is jobbá tett.

Milyen volt Claudio Ranierivel dolgozni?
Rosszkor érkezett, mert a szurkolók nem értettek egyet Vialli távozásával. Vialli a klub ikonja volt, Ranieri pedig elszenvedte ezt. Minden olasz edző, aki Angliába érkezett, elképedt rajta, mennyire más az angol módi, mint az olasz. Az utóbbi analitikus megközelítés, az olaszok mindig elemeznek, néha ez gondot is okoz. Az angol hozzáállás szerintem sokkal egészségesebb. Ranieri azért nem volt könnyű helyzetben, mert lassan alkalmazkodott az új filozófiához.

Rengeteget változtatott a felálláson. Ez nem okozott problémát?
Nehezen ragadta meg az angol futball lényegét. Szerintem ezért változtatott gyakran. Azt a képletet kereste, amelyik a legtöbbet hozza ki mindenkiből. Új módszereket is próbált meghonosítani, például a táplálkozás és a gyúrás terén. Ez számos olyan játékosnak volt ellenére, aki az egész pályafutását Angliában töltötte. Ranieri nem is értette, hogyan lehet ennyire kalóriadús a reggeli. Próbált könnyebb étkezéseket összeállítani, de erre többen nem álltak készen. Végül ő is belátta, hogy nem járhat sikerrel, és a próbálkozásai a visszájára sülhetnek el.

Érződött, hogy John Terry és Frank Lampard a naggyá válás útján halad?
Rögtön tudni lehetett. Azzal a hozzáállással azt mutatták, hogy jelentős labdarúgók. Egyikük sem volt szent. Néha elugrottak egy sörre, amiből aztán eggyel-kettővel több lett, mint amennyi kellett volna, de éhezték a sikert. Lampard rendszeresen ott maradt edzések után gyakorolni. Bajnoknak születtek.

A chelsea-s időszakod végén sérüléssel bajlódtál. Nagyon bántott, hogy vissza kell vonulnod?
Senki sem készít fel erre a pillanatra. Volt egy sérülésem, amely két-három év alatt sem múlt el, és a lelkem mélyén sejtettem, hogy itt a vég. Nehéz volt elfogadnom. Gyakran mondom, hogy poszttraumás stresszzavarom támadt, és ezzel számos sportoló van így. Bennem meghalt egy Mario Stanic, és megszületett egy másik.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)