Interjú Emanuele Giulianelli
Egyetlen idényt töltöttél az Evertonban 1998–99-ben. Mi az, amit ott tanultál?
Nos, azt biztosan, hogy milyen érzés idegenként külföldön. Amikor más országból érkeznek hozzánk, Olaszországba, mindig időre van szükségük a beilleszkedéshez. Örülök, hogy kipróbáltam, sokat segített.
Abban az időszakban háromszor állítottak ki. Okultál valamit belőle?
Fontos számba vennünk, mikor voltak ezek a kiállítások. Emlékszem, az egyik Darren Huckerby ellen történt. Készült is egy fénykép, ahogyan a hirdetőtábla mellett sírok, miközben próbálnak megvigasztalni. Véleményem szerint az a piros lap teljesen indokolatlanul született. De mindnyájan tudjuk, hogy megy ez Angliában. Ha piros, akkor piros, nincs kifogás. Ebből is lehet tanulni.
Honnan származik a Mátrix becenév?
Az Interben kaptam. A klub tévécsatornája készített egy közvélemény-kutatást, hogy mit szeretnének a legjobban a szurkolók, és a Mátrixra szavaztak. Ma már mindenhol ismerik, és nekem is tetszik.
Az olasz válogatottban 2001-ben léptél először pályára. Mit jelentett ez az életedben?
Ha valaki Angliában játszik, de szeretne a hazája válogatottjában is lehetőséget kapni – mert akkoriban csak olyannak járt ez, aki a Serie A játékosa volt –, vajon mi lehet a hazatérése indoka? Ez volt a legfontosabb az életemben.
Milyen elvárásokkal vágtál neki a 2006-os vébének?
A csapatot Marcello Lippi építette fel a 2002-es világbajnokságot követően, amikor jobb együttesünk volt, de különböző okokból mégsem tudtunk nyerni. Nem csak a játékvezetésről és a Dél-Korea elleni nyolcaddöntőről van szó. Úgy raktuk össze magunkat, és Lippi irányítása alatt egyre inkább nőtt az önbizalmunk. Olaszország mindig úgy vág neki egy nagy tornának, hogy nyerni akar.
Akkoriban zajlott a bundabotrány miatti vizsgálat. Lehetséges, hogy ez is összehozta a válgatottat?
Nagyon együtt voltunk, nem volt más szín, csak a kék. Nem volt Milan, Inter vagy Juventus. A botrány még nem tört ki, amikor idegenben megvertük Hollandiát novemberben, vagy Németországot négy egyre márciusban. Ezek a példák jól mutatják, hogy már készen álltunk. Ha valaki szerint mégis a bundabotrány miatt nyertünk, ám higgye, de nincs igaza.
A világbajnokság első két mérkőzésén a kispadon ültél, majd Alessandro Nesta megsérült. Nehezen viselted, hogy az elején nem léphettél pályára?
Nem, mert tudtam, mi a szerepem, és tudtam, hogy Lippi nagyra becsül, ennyi elég volt. Amikor a csehek ellen melegítettem, volt bennem étvágy, de ugyanúgy félelem is. Féltem, mert 2002-ben csak a horvátok ellen játszottam, és az ott kapott gól miatt mindenki engem vádolt. Utána a 2004-es Eb-n sem játszottunk jól. Ha a klubodban ötven mérkőzésből egy-kettő rosszul sikerül, azt elnézik, de a válogatottban nem. A csehek ellen a példaképem helyére álltam be, aki valódi legenda volt már akkor is, a világ legjobb hátvéde. Nem volt könnyű. Ennek ellenére csupán kilenc percre volt szükségem, hogy betaláljak a kapuba. Volt egy jó szerelésem is Pavel Nedved ellen, és a meccs embere lettem.
A nyolcaddöntőben kiállítottak Ausztrália ellen, az eredmény null nullra állt. Végül Fabio Grosso az utolsó pillanatban tizenegyest harcolt ki…
Akiket kiállítottak, azoknak doppingtesztre kellett menniük, épp erre vártam. Francesco Totti nekikészülődése életem leghosszabb néhány perce volt. Bár részem volt a vébé megnyerésében, az olaszok vegyes véleménnyel vannak rólam. Ha kiesünk, biztosan keresztre feszítenek. Imádkoztam, hogy Totti belője, és mivel sikerült, a kritika is elhallgatott.
Az elődöntőben léptél újra pályára a házigazda németek ellen. Hogyan emlékszel erre a meccsre?
Azt hiszem, az volt az igazi döntő. Olyan stadionban játszottunk Dortmundban, amely valódi erődítmény volt nekik, még sosem kaptak ki ott korábban, hatvanötezer szurkoló volt ellenünk a helyszínen, amúgy meg egy egész nemzet. Az ő helyzetük azonban nehezebb volt. Falfehér arccal jöttek ki, mi pedig fel voltunk töltve, készen álltunk, hogy életünket és vérünket adjuk. Mindenki támadott: Del Piero, Gilardino, Toni, Totti, Pirlo, és a hosszabbításban meglőttük az egyik kapufát, illetve a keresztlécet is. Nagyon erősen nyomtunk, és Grosso végül betalált.
Mikor jutott el a tudatodig, hogy ott vagytok a döntőben: Grosso 119. percben szerzett gólja pillanatában, vagy röviddel az után, Alessandro Del Piero találatát követően?
Miután Del Piero eredményes volt, megöleltem a játékvezetőt! Azt akartam, hogy ne induljon gyorsan újra a mérkőzés. Kimerült voltam, azért öleltem meg, hogy egy kicsit lelassítsam a játékot.
Amikor a döntőre készültetek, fontos szempont volt, hogy megállítsátok Zidane-t?
Mindenkiről tudtunk mindent. A stábunk minden fontosat elmondott róla is. Ugyanígy Ribéry, Henry és Malouda sem titkolhatott előlünk semmit, de biztos, hogy ők is tudtak rólunk mindent.
Aztán mindössze hét perccel a kezdés után a franciák tizenegyeshez jutottak miattad.
Nem volt szabálytalanság, még csak sárga lapot sem kaptam. De ha befújják, akkor tizenegyes. Szerencsére hamar kiegyenlítettünk.
Mire emlékszel a gólodból?
Aznap reggel a Hertha régi edzőpályáján gyakoroltunk, ugyanolyan volt, mint a háború utáni években. Ekkor Fabio Cannavaro egyszer csak azzal fordult hozzám, hogy Patrick Vieira fél tőlem, menjek neki. Igaza volt. Amikor belőttem a gólt, az égre mutattam édesanyám tiszteletére. Neki és a családomnak szereztem.
Aztán jött a vége és az összezördülés Zidane-nal. Néhányan megkérdezték már 2006 óta, mit gondolsz az esetről. Mire emlékszel?
Most komolyan, még mindig erről beszélünk? Ennek véget kell vetni, vagy komolytalanná válunk. Leírtam a könyvemben, el kell olvasni.
Mégis emiatt emlékeznek rád sokan. Hogyan szeretnéd, hogy emlékezzenek rád?
Nem kell, hogy emlékezzenek rám. Még ma is sértegetnek azzal, hogy csak azért léphettem pályára a világbajnokságon, mert Nesta megsérült. Pedig ott voltam, két gólt szereztem is. Úgy emlékeznek rám, ahogy akarnak, nem válaszolok nekik. Tudom, mi vagyok: világbajnok. Minden más csak az irigységből fakad.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi számában.)
