Interjú Chris Evans
A Kongói Demokratikus Köztársaságban nőttél fel, mielőtt Angliába kerültél volna. Hogyan lett belőled futballista?
Valójában sosem akartam focizni. Sokkal inkább érdekelt a gimnasztika fiatalkoromban. Egy barátom tette a fülembe a bogarat, hogy foglalkozzam a labdarúgással, aztán amikor egy tanárom látta, hogyan játszom, arra kért, hogy ne folytassam a gimnasztikát. Amikor átnyergelem a labdarúgásra, már az elejétől fogva tudtam, hogy eljutok a csúcsig.
Sokak számára az akrobatikus gólörömeid tettek ismertté. Úgy tűnik, sosem hagytál fel teljesen a gimnasztikával.
Ez igazán vicces. Gyerekkoromban reggel jártam iskolába, míg a társaim délután, így nem volt kivel játszanom. Volt egy kis majmunk, tőle tanultam meg a hátraszaltót. Nagyon szerettem nézni, ahogy csinálja, őt másoltam. Ezután már komolyan vettem a gimnasztikát. Mostanra akárhányszor nekifutok és felugrom, a testem rögtön szaltózni akar. Sokat segített az egyensúlyom megtalálásában. Ha az ember futballozik, nem igazán végezhet más sportot, így a gólörömben tartottam meg a gimnasztikát. Így persze nem csoda, hogy szaltós srácként emlékeznek rám, de azt már hajlamosak elfelejteni, hogy mennyire voltam jó futballista.
Az első klubod a Colchester volt 1998-ban. Jót tett, hogy az angol labdarúgás alsóbb osztályaiban kezdtél?
Ma sem kezdenék sehol máshol, csak a Colchesterben, mert ott nyílt meg előttem az út. Amikor az ifibe kerültem, a csapat erősebb volt a szintemnél, és a többiek kinevettek, de tudtam, hogy mit akarok. A Colchesterben esélyt kaptam rá, hogy kifejezzem magam. Nélkülük nem jutottam volna el a Premier League-be, a Bajnokok Ligájába vagy hazám válogatottjába.
Olyan jó formában voltál, hogy emiatt 2000-ben lehetőséged nyílt, hogy a Newcastle-ben folytasd.
A Colchesterben számos csapat képviselője jött el megnézni. A kiesés ellen küzdöttünk, és a csapatunk edzője, Mick Wadsworth azt mondta nekem, ha segítek bent maradni, beszél valamelyik Premier League-menedzserrel rólam. Később a Newcastle segédedzője lett, és betartotta a szavát, szólt Bobby Robsonnak. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a Tottenham játékosa leszek, de valami másképp alakult, és végül Newcastle-ben kötöttem ki.
Milyen volt a munka Robsonnal?
Csodálatos ember volt. A leginkább Ronaldóra néztem fel, és tudtam, hogy Robson edzette őt a Barcelonánál. Ez nagyon sokat számított nekem. Amikor megérkeztem, adott három videokazettát, hogy nézzem meg. Az egyik Peléről, a másik Maradonáról, a harmadik Ronaldóról szólt. Azt akarta, hogy tanuljak belőlük, és ezzel nagyon jót tett nekem. Úgy éreztem, bennem is megvan az a tehetség, ami bennünk, csak tudnom kell, hogy mikor mit használjak, és mit ne.
A Newcastle a 2001–02-es és a 2002–03-as idényben is versenyben volt a bajnoki címért. Mennyire volt jó az a csapat?
A csapatszellem csodálatos volt, voltak idősebbek és fiatalabbak is, de mindenki jól kijött egymással. Nagyon felnéztem az idősebbekre, ők pedig tisztelték a fiatalokat. Ha Alan Shearer sérült volt, Robson tudta, hogy másokra is számíthat. Sokan elfelejtik, hogy versenyben voltunk a bajnoki címért. Nagyon sajnálom, hogy végül nem nyertük el, bár ma sem változtatnék semmin.
Abban az időben a Newcastle volt az első olyan csapat, amelyik elbukta az első három meccsét a Bajnokok Ligája csoportkörében, ennek ellenére továbbment. Hogyan emlékszel erre?
Az egész helyzet új volt szinte minden csapattagnak, és már az is csodálatos volt, amikor felcsendült a BL himnusza. A küzdőszellem az edzőtől származott, Robsonnak köszönhető, hogy hittünk magunkban. A dolog nem mindig arról szól, hogy hogyan kezdődik valami, inkább arról, hogyan végződik. Sosem szabad feladni.
Mégis rossz véget ért a kalandod a St. James’ Parkban, miután összevesztél Robsonnal. Miért romlott meg vele a viszonyod?
Rendszeresen voltak vele vitáim, mert minden héten játszani akartam. Akkor jelent meg a színen Wayne Rooney, és az én olvasatomban ez úgy nézett ki, hogy egy újonc mindig ott lehet a pályán, én pedig nem. Miért? Szerettem volna kölcsönbe kerülni valahova. Amikor kispadon voltam, minden alkalommal fogtam egy kést vagy csavarhúzót, és kiszúrtam az autója gumiját. Egy nap rajtakapott, amire azt mondtam neki, hogy igen, ez van, én csináltam, és addig folytatom, amíg el nem küld kölcsönbe. Azt akartam, hogy rendben menjen a pályafutásom előre, de azért sajnálom, hogy így hagytam ott a Newcastle Unitedot. Ha újrakezdhetném, most is távoznék, de nem így.
Úgy tűnt, a Portsmouth-ban otthon érzed magad. Miért lehetett így?
Harry Redknapp hívott, és tudtam, hogy ő szereti az ösztönös futballistákat. Éreztem, hogy a stílusom passzolni fog a csapatához. Nem kellett bizonyítanom, főként csak az érdekelt, hogy bebizonyítsam, elég jó vagyok a Premier League-be. Amikor odakerültem, Redknapp úgy gondolkodott, hogy majd én és Yakubu viaskodunk, ki legyen Teddy Sheringham párja. Viszont annyira jól kijöttem Yakubuval a pályán és azon kívül is, hogy nem maradt más választása, mindkettőnket játszatnia kellett.
Egyszer megsérültél, amikor az egyik gólodat ünnepelted az Arsenal ellen. Mit szólt ehhez Redknapp?
Már eleve sérült voltam egy kicsit, és Red knapp megkért, ne szaltózzak, de elfelejtettem, hogy megígértem neki. Ha valaki az Arsenal ellen szerez gólt, különösen akkor, amikor a csapata a kiesés ellen küzd, könnyen elborulhat az agya. Igyekeztem még három percet kibírni, és úgy tenni, mintha más szituációban sérültem volna meg, de mindenki tudta, mi a helyzet. Redknapp nem nagyon örült, de én sem. Szerencse, hogy kiváló játékosaink voltak, és kellő számú pontunk, hogy bennmaradjunk.
Miután 2007-ben otthagytad a Portsmouth-t, számos országban megfordultál. Melyik volt a kedvenced?
Nem akartam lelépni, Redknapp olyan volt, mint az apám, egyben a legjobb főnök, akivel valaha összehozott a sors. Viszont amikor visszatért a Southamptonból, már nem ugyanaz volt velem a helyzet. A fiam nem sokkal korábban meghalt, és sérült is voltam, így fejben nem tudtam ott lenni. Nem akartam már focizni, ezért javasolta Redknapp, hogy menjek el külföldre. A fiamat ugyan nem pótolhatja semmi, de a környezetváltozás jót tehet. Az Olympiakoszba kerültem, micsoda menet volt! Máshol nem is tudják, milyen szenvedélyesen szeretik a görögök a futballt! Ott tanultam meg, milyen bajnoknak lenni. A Portsmouth után itt találkoztam a legjobb szurkolókkal. Még bele sem rúgtam a labdába, amikor már úgy kiabálták a nevem, hogy tudtam, otthon vagyok.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. júliusi számában.)
