Interjú Chris Flanagan
Hogyan kerültél a Wimbledonba a Readingből?
Readingi fiú voltam, az iskola egy nagyobb kirúgásnyira volt az Elm Parktól. A negyedik osztályból jutottunk fel az 1983–84-es idényben. Nagyszerű idény volt az nekem, én szereztem a második legtöbb gólt, és szintén második lettem az Év játékosa-szavazáson. Edzőnk, Ian Branfoot megkérdezte, hogyan értékelem a mögöttem álló évet. Azt válaszoltam neki, hogy nagyon jól ment. Ő viszont azt felelte, hogy egyáltalán nem ment jól nekem. Összeugrott a gyomrom. Ha tehettem volna, egész életemben maradok readingi gyerek, de ebben a pillanatban tudtam, hogy vége van. A következő idényben érdeklődött irántam a Swindon, találkoztam is Lou Macarival, aki nagyon jó volt hozzám. Ennek ellenére sokkos állapotban ültem otthon, hogy valami olyan helyre kell mennem, ahova nem akarok. Aztán hívtak telefonon, hogy ne menjek a Swindonba, mert Dave Bassett érdeklődik irántam
Mi történt utána?
Találkoztam valakivel, akit Alan Gillettnek hívtak, és azt mondta, ne izguljak, mindjárt jön Harry. Ki a fene lehet az a Harry, gondoltam magamban, azért jöttem, hogy Dave Bassett-tel találkozzam. Akkor még nem tudtam, hogy ez a beceneve. Végül megérkezett, és nem ajánlott több pénzt, mint a Swindon. A Wimbledon a másodosztályban indult, én pedig úgy voltam vele, hogy egye fene, elvállalom, mert szeretnék a lehető legmagasabb szinten futballozni.
Milyen volt az első benyomás?
Emlékszem az első napra, Alan Cork ült mellettem az öltözőben, és azt mondta, „Nem tudom, minek jöttél ide, ez egy nagy szar klub, az edzőnek fogalma sincs, mit akar, a játékosok hasznavehetetlenek, és ki fogunk esni”. Gondoltam magamban, ez aztán jó lépés volt. Csak később tudtam meg, hogy ez Cork szokványos viselkedése.
A Wimbledon néhány éven belül feljutott az élvonalba.
Én szereztem a gólt a Huddersfield otthonában, amellyel felkerültünk. Abban az idényben kilenc gólt szereztem. Valójában tízet, de a Bradford elleni meccsünk félbeszakadt. A bónuszt készpénzben kaptuk, gólonként ötven font járt, és ha megvolt a tíz, kaptunk még ötszázat pluszba. Bementem Bassetthez, és négyszázötvenet nyomott a markomba. Reklamáltam. Azt mondta, az a meccs félbeszakadt. Erre azt válaszoltam, hogy nem az én hibám, én belőttem. Erre azt találta ki, hogy megfelezi, és ad kétszázötvenet. Így működött a Wimbledon. Elfogadtam, és mentünk tovább.
Milyen volt Vinnie Jonesszal egy csapatban szerepelni?
Mindig elmondom, hogy nekem köszönheti a sikert. Két okból: egyrészt az én eltiltásom miatt léphetett pályára. Kiállítottak a Tottenham ellen. Bassett hívott vasárnap este, hogy másnap benne lesz az újságokban: kétheti fizetésem pénzbüntetését kapom. Azt mondta, szégyen vagyok a klubra nézve, de átvállalják az anyagi részét. Legközelebb Vinnie Jones volt ott a pályán a Manchester United ellen, fejelt egy gólt, és már tépte is a kerítést örömében, én meg csak gondolkodtam ott magamban, hogy ebből a srácból legenda lesz. Utána következett a Paul Gascogne-féle dolog.
Mi történt?
A segédedző, Don Howe jelezte, hogy van egy új srác a Newcastle-ban, és szeretné, ha én fognám. Gondoltam magamban, huszonnyolc éves koromban nem szívesen rohangálnék egy fiatal gyerek után, ezért volt annyi eszem, hogy közöljem vele, nagyon szívesen megtenném, de szerintem Jones ügyesebb lenne. Így is lett, és akkor készült róluk az a fénykép, amin a golyóit markolta. Mindkettejüket híressé tette. Vinnie szó szerint mindenhol a nyomában volt, de általában ő végezte el a hosszú bedobásainkat, és kiharcoltunk egy ilyet közel az ellenfél tizenhatosához. Ekkor odaszólt Gascoigne-nak: „Paul, ne mozdulj, egy perc, és visszajövök”. Gascoigne-t annyira összezavarta ez az alak, aki végig ott volt mellette, hogy valóban megvárta!
Milyen volt ebben az őrült brigádban?
Olyan, mint a tornádó közepén. Körülötted felfoghatatlanul gyorsan forog minden, de belül egész nyugalmas. Az életünkben minden természetes volt. Szétvagdosták a ruháinkat. Mire kimentél a pályára, az összes zoknidat felvágták. A végén úgy néztünk már ki, mint valami csavargók. Voltak dolgok, amelyeket a tűz emésztett fel, és előfordult, hogy kitéptük a falból a vezetékeket az ellenfél öltözőjében. Kérdezhetnétek, igaz-e ez. Igaz, olyannyira, hogy a klubvezetőség még tette is alánk a lovat. Volt, hogy egy kicsit messzire mentünk, például amikor Vinnie Jones azt mondta az FA-kupa döntője előtt, hogy letépi Kenny Dalglish fejét. Ő amúgy csak szájhősködött.
Mennyi volt az esélyetek az 1988-as, Liverpool elleni FA-kupa-döntő előtt?
Nagyon bíztunk magunkban. Sokan tartják csodának, de ne feledjük, akkor már a második idényünket töltöttük az élvonalban. Az elsőben a hatodikok lettünk, és akkor kettő egyre nyertünk az Anfielden. A másodikat a hetedik helyen zártuk, és nyerni tudtunk a Manchester United otthonában. A Liverpool nagyon jó csapat volt, de nem féltünk senkitől, pedig minket nem is pénzeltek annyira, mint mondjuk a Wigant, amikor legyőzte a Manchester Cityt.
Milyen emlékeket őrzöl a győztes gólról?
Néhány héttel korábban játszottunk a Chelsea ellen, és ott már volt egy hasonló gólom, ami azt jelenti, hogy valamelyik megfigyelőjük nem jól dolgozott. Dennis Wise ragyogóan lőtte a szabadrúgásokat, és kiváló csapat voltunk. Ha gólt szereztünk, annak ilyennek kellett lennie. Egyébiránt az előző nap délután ötig csak ezeket gyakoroltuk. A labda repült befelé, Corky nem tudott beleérni fejjel, én viszont nagyon jól. Eltaláltam a távolabbi sarkot.
Erről biztos kint vannak még a fényképek otthon.
Dennis Wise-hoz szaladtam ünnepelni, ő pedig rám ugrott, ezért minden fotón a feneke látszik, ahogy kitakarja az arcom. Nem maradt rólam fénykép! Beszéltem később Corkyval, és azt mondta, jó bénán ünnepeltem, ha ő lövi a gólt, biztos, hogy a szögletzászlóhoz szalad, ahogy később Roger Milla tette a világbajnokságon. Hozzátette, mindegy, milyen béna gól volt, az ünneplésről mindenki emlékezne rám. Így viszont nem maradt fent más, csak Wise feneke, és ezt magamnak köszönhetem.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi számában.)
