Interjú Sam Blitz
Hét évet töltöttél az Arsenalban 2000 és 2007 között, és két bajnoki címet nyertél. Mitől volt az a csapat annyira különleges?
A tudás és az ambíció, továbbá az elkötelezettség szerencsésen találkozott, emiatt mindenki a legtöbbet hozta ki magából. A kulcsjátékosok – Dennis Bergkamp, Freddie Ljungberg, Patrick Vieira, Robert Pires, Thierry Henry, Jens Lehmann – épp a csúcson voltak, és én is a legjobb formámban futballoztam. Voltak nagy focistáink, de Arséne Wenger volt a főnök, ő koordinálta a rengeteg tehetséget. Ennek köszönhető, hogy ilyen sok sikert értünk el abban az időszakban.
Milyen érzés volt együtt gyakorolni azokkal, akiket fentebb említettél?
Az edzőpályán is nagy volt a versenyszellem. Gyakran játszottunk négy a négy vagy nyolc a nyolc ellen, hogy a labdabirtoklást és a befejezést gyakoroljuk, és senki sem szívesen vállalta a játékvezető szerepét. Folyamatos vitában voltunk egymással, de jó értelemben. Minden azért volt, mert szerettünk volna nyerni, és történelmet akartunk írni. Kétségbeesetten akartam felzárkózni a többiek szintjére. Még aludni sem tudtam. Ha megnyertünk egy mérkőzést, rögtön a következőn gondolkodtam. Az Arsenal öltözőjében mindenki a legjobb szeretett volna lenni.
Milyen volt hétről hétre Thierry Henryval a pályán?
Nem emlékszem rá, hogy valaha is sérült lett volna. Ugyanúgy viselkedett, ha a tabella utolsó vagy első helyén álló csapat volt az ellenfél. Mindenben ő akart lenni a legjobb. Néha nehéz volt vele, mert a legjobb időben és pozícióban akarta kapni a labdát. Ilyen értelemben túl precíz is volt, de elképesztően profi és csodás ember. Belőle vált a klub gólrekordere, amit a mentalitásának és a képességeinek köszönhet.
Van valamilyen emlékezetes történeted abból az időszakból?
Talán az, amikor Kolo Touré először jelent meg az edzésen. Néhány nap után még mindig nem nagyon értette a rendszert, és Arséne Wenger megkérte, hogy legyen egy kicsit agresszívabb. Egyszer egy edzésen Wenger is beállt ellenünk, és Touré tényleg elég agresszívan szerelte őt hátulról. Mindenki nevetett, a mester pedig megkérte, hogy máskor is csinálja így, csak ne ellene. Szinte naponta történt valami hasonlóan vicces. Nagyon szerettük a gyakorlásokat, és nagyon odafigyelünk egymásra.
Mielőtt az Arsenal játékosa lettél, kis híján a Romába írtál alá. Mennyi kellett, hogy oda kerülj?
Nagyon közel voltam hozzá. Volt egy találkozóm Mateu Alemanyval, a Mallorca sportigazgatójával, és jelezte, érdeklődik a Roma. Éppen akkor házasodtam, de nem nászútra mentem, hanem egyenesen Rómába. Együtt ebédeltem Luigi di Biagióval, a csapat akkori egyik legfontosabb játékosával, de végül Mateu bejelentette, nem az az alkalmas idő, hogy megváljon tőlem. Azt mondta, várjunk, és meglátjuk, a következő évben mi lesz. Így kerültem Londonba, és ez volt életem legnagyobb szerencséje.
A teljes pályafutásod Spanyolországban és Angliában telt. Mik a fő különbségek a két bajnokság között?
Spanyolországban a futball sokkal inkább kontrollált, technikai és taktikai. A középpályásokat jobban bevonják a passzokba és az előremozgásba. A Premier League gyorsabb és sokkal intenzívebb. Minden direktebb, de azért változik is a játék. Ha megnézzük azt az időszakot, amelyet Rafa Benítez, Alex Ferguson és Wenger fémjelzett, azóta számos új külföldi edző érkezett, és teljesen átformálták az angol stílust. Hirtelen azt vesszük észre, hogy több a középpályás, és sokkal inkább számít a labdabirtoklás, ezek pedig a spanyol focira jellemzőek.
Az Arsenalt 2007 januárjában hagytad ott, az Emiratesben töltött első idény közepén. Nem érezted úgy, hogy a klub valamit elveszített a lelkéből, miután otthagyta a Highburyt? Lehet, hogy ez állt a döntésed mögött?
Akárhányszor kimentem az edzőpályára, úgy éreztem magam, mintha a családommal lennék. Mindig ugyanazok voltak ott, és nagyon jól ismertük egymást. Volt egy fickó, Pat Boyle-nak hívták, és minden reggel ő vitt el az edzésre. Mindig ugyanaz a séf készítette az ételeket. De egy új stadionban minden megváltozik. Rengeteg új alkalmazott jelenik meg, és alig ismersz valakit. Egy kicsit elveszítettük azt a családias érzést. Hatalmas változás volt mindenkinek. De már csak ilyen az élet egy nagy klubnál, minden tekintetben fejlődni kell. Az Emirates csodálatos, növelte a bevételeket, és ezen a pénzen újabb kiváló játékosokat lehet megvásárolni. Minden a fejlődésről szól.
Milyen edző volt Harry Redknapp a Portsmouth-ban?
Hihetetlen. Egészen különleges edző. Mindig megérintette a szívünket is, tudta, hogyan kell motiválni. Sajnálom, hogy nem a legjobb formában játszottam alatta, egy súlyos sérülés után lettem a játékosa. Kiváló csapat volt, kár, hogy mentálisan már nem voltam ott a topon. Redknapp viszont igen.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. októberi számában.)
