Interjú Martin Harasimowicz
Hogyan kerültél a Millwallba 1992-ben?
Én nyertem az Ezüstlabdát az ifi-világbajnokságon, és többen felfigyeltek rám. Bruce Rioch Seattle-ben volt edző, figyelte az amerikaiakat, és a Millwall élére kerülve esélyt adott. Egy hónapos próbajátékon voltam, beleesett a karácsony és az újév, el is kezdett hullani a hajam! Hat hetet vártam a munkaengedélyemre, végül február közepén írtam alá a szerződésem. Közben kirúgták Riochot, a helyére Mick McCarthy került, és komolyan elkezdtem aggódni. McCarthy leültetett, és azt mondta, minden valószínűség szerint játszani fogok, csináljam, amit addig, mert azt akarja, hogy versengjünk a helyekért. Végül négy év alatt több mint kétszáz mérkőzésen voltam kezdő.
Milyen volt a West Ham ellen?
Ismertem a helyzetet, mégsem lehetett készülni azokra a meccsekre. Emlékszem a készültségre: miközben játszottunk, helikopterek köröztek felettünk, a kapu mögött lovasrendőrök figyelték az eseményeket. A West Ham feljutott az 1992–93-as idényben, mi azonban megvertük otthon, és döntetlent játszottunk vele idegenben. Az utóbbi meccsen hatalmasat védtem a vége felé, örömömben odafutottam a szurkolóinkhoz. Ezek a fiatalkori emlékek nagyon megmaradnak.
A Leicester következett 1996-ban. Mitől volt annyira jó Martin O’Neill?
Gyakran halljuk, amikor ezek a taktikus elmék néhány centiről beszélgetnek, hogy ide vagy oda menj. Annyi az egész, hogy jó helyre kell tenni mindenkit, a többi majd jön menet közben. Ezt tette ő is, és működött. Karácsonykor még úgy volt, hogy kiesünk, aztán a kilencedik helyen zártunk, és megnyertük a Ligakupát. Utána még kétszer végeztünk a tizedik helyen, és egyszer ismét ott voltunk a Ligakupa döntőjében.
Ott voltál a pályán azon az 1998-as mérkőzésen, amelyen a Newcastle játékosa, Alan Shearer fejbe rúgta Neil Lennont, mégsem állították ki. Mégis, mire gondoltál, amikor láttad?
Szeretem Shearert, az egyik legjobb, akit eddig a Premier League „kitermelt”, de azt megúszta. Az egész a politikáról szólt, még képviselők is közbeavatkoztak, mert néhány hét múlva kezdődött a világbajnokság. Mindenki Shearer mellett állt ki, és nem a fejbe rúgott Lennon mellett! Mi viszont még inkább egységbe forrtunk emiatt, és kialakult az „ők és mi egymás ellen” mentalitás, ami csak feltüzelt a pályán.
Robbie Savage: inkább idegesítő vagy vicces?
Attól függ. Én nagyon jól kijövök vele, és ha melletted áll, biztos lehetsz benne, hogy mindent megtesz a győzelemért. A Leicesterben erős egyéniségek jöttek össze, ilyen volt Steve Walsh, Emile Heskey és természetesen Savage is. Állhatatos volt, minden elveszettnek hitt labdáért harcolt. Amikor örök esélytelen csapatban játszol, kell egy ilyen ember, aki egy kicsit hozzátesz. Tökéletesen megértem, miért találták sokan idegesítőnek, de épp ugyanezért működött számunkra.
A Leicestert 1999-ben hagytad ott, és a Rayo Vallecano játékosa lettél, ahol a spanyol válogatott és a Real Madrid későbbi edzőjével, Julen Lopeteguival kellett megküzdened a helyért. Jó kapus volt?
Nagyon jó, és azon kevesek egyike, aki a Real Madridban és a Barcelonában is védett. A mi szakmánk legnehezebb része, hogy egyszerre csak egyvalaki állhat a kapuban, emiatt volt köztünk egy kis feszültség. A sajtó jól felkapta, de én kerültem ki jól a történetből. Ő állhatott be, amikor sérült volt a vállam, de jól fejeztem be az első idényem a csapatban.
Miért távoztál?
Volt egy pont, amikor a Barcelona előtt vezettük a bajnokságot, és eljutottunk az UEFA-kupa negyeddöntőjébe is. Büszke vagyok rá, hogy tagja lehettem a legerősebb Rayo-keretnek. Sajnos a spanyol bajnokságban ötről háromra csökkentették a külföldiek számát egy csapatban. Eközben Angliában is lejárt volna a tartózkodási engedélyem, ha nem megyek vissza, így inkább odébbálltam a Tottenhambe.
Hogyan telt az időd Glenn Hoddle irányítása alatt?
Joggal nevezhetjük az angol labdarúgás ikonjának. A Tottenham átalakulóban volt, és közben a nemzetközi színtéren is megállta a helyét. Neil Sullivannel vetélkedtünk az egyes mezért. Csodálatos kapus volt. Azt mondtam nekik, engem nem zavar a verseny, csak arról biztosítsanak, hogy amikor bizonyítom, hogy jobb vagyok nála, akkor engedjenek játszani. Beletelt egy kis időbe, de aztán száz egymást követő mérkőzésen léptem pályára.
Tényleg egy kastélyban laktál, amikor a Borussia Mönchengladbach játékosa voltál?
Igen! Még a frankok idején épült, és az ezernyolcszázas években leégett. Nem sokkal később a német örökség részének nyilvánították. Egy fickó megvette a családjának, de elvált, így inkább bérbe adta. Megbeszéltem a feleségemmel és a gyerekekkel, és belevágtunk. Különleges időszakot töltöttem Gladbachban, megfelelően felkészített a 2006-os világbajnokságra, amelyet éppen Németországban rendeztek.
Milyen érzés volt, amikor a 2007–08-as idény utolsó napján kerültétek el a kiesést a Fulhammel?
Amikor azon töprengtem, hogy otthagyom a német klubot, felhívtam egy barátomat, Brian McBridge-et. Röviden elbeszélgettünk Antti Niemiről, aki sérülésekkel bajlódott a Fulhamben. A beszélgetés egy pontján megkérdezte, nem volna-e kedvem náluk folytatni, ha igen, jelzi a klubnak, hogy szabad vagyok. Hétfő reggel már tárgyaltunk. Felgyorsultak az események, kedden ajánlatot kaptam, szerdán elvégezték az orvosi vizsgálatot, és szombaton már az Aston Villa ellen védtem! Nem sokkal később megütöttem a vállam, de miután meggyógyultam, az utolsó tíz mérkőzésen én álltam a kapuban. Ez volt a Premier League történetének egyik legnagyobb megmenekülése. A következő idényben megérkezett Mark Schwarzer, aki egy kicsit fiatalabb volt nálam. Visszamehettem volna a Tottenhambe, és Jürgen Klinsmann is szívesen magával vitt volna a Bayern Münchenbe, de mivel a Seattle MLS-csapat lett, úgy éreztem, otthon vonulhatnék vissza.
Amikor hathatós közreműködéseddel egy nullra megvertétek Brazíliát, Romário azt nyilatkozta, sohasem látott még ilyen kapus teljesítményt.
Még egy jó ideig cukkoltam vele brazil csapattársam, Giovane Elbert, és azóta sem vertük meg Brazíliát. Gyakran előfordul, hogy kapusként tökéletesen védesz, a csapatod mégis veszít. Ez most különleges helyzet volt, mivel nyertünk.
Miért van az, hogy az Egyesült Államokból mindig jó kapusok érkeznek?
Erre nincsen logikus magyarázat. Mondhatnám, hogy mifelénk az olyan sportokat kedvelik, amelyeket kézzel játsszák, de ez nem ilyen egyszerű. Volt egy időszak, amikor négy amerikai kapus is kezdő volt a Premier League-ben. De ebből sem lehet levonni semmilyen következtetést. Ugyanabban az időben volt három kiváló finn is, ma viszont nincsen már belőlük egy sem. Ez inkább valamilyen generációs dolog lehet.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. szeptemberi számában.)
